Bakos András
A sétahajó

Azt mondta, megnézi a parti fecskék tojását. Azt mondta: "megnézem a fecskéit". Borostás arc, hunyorgó szem, vörösre égett, borotvált fejbőr. Közel az arcomhoz. A többiek felfigyelnek, és én csak ekkor, ebből érzem meg, hogy ez az ismeretlen kölyök velem gúnyolódik. Előző este, amikor kikötöttem a homokpadon a partra húzott kék és piros kenuik mellett, vezetőjük, egy negyven körüli ügyvéd meghívott a tábortüzükhöz, és én szerettem volna, ha megtudják, régóta ismerem ezt a szakaszt. Azt mondtam, amikor a túloldali agyagfalban fészkelő fecskék kerültek szóba, hogy szerencsére évről évre nő a telep.

Most tehát az én kóstolgatásommal kezdődik a reggel, állapítottam meg tűnődve; a lányok is engem néztek, kíváncsiak voltak, mit szólok. Nem mondtam semmit. Nem haragudtam.

Elfordult, belépett a vízbe, lassan gyalogolt befelé, közben jobbkezével vizet lapátolt a hátára.

A túloldalon a legalacsonyabban lévő lakott fészek is másfél méterre van a vízszinttől.

Áthallatszott a halk nyögés, ahogy odaért és megkapaszkodott.

Körülnéz, hol mászhatna föl.

A parti fecske (riparia riparia) saját maga fúrja fészkelőjáratait homok- és laza agyaggödrök, falak oldalaiba. A pár néhány nap alatt csőrrel és lábbal körülbelül egyméteres járatot készít a meredek falba, s a fészket a folyosó végén kivájt kamrában alakítja ki, tollal, rostokkal, szőrrel béleli. "A meglazított földet a farka csüdje hátulján lévő, merev tollakból álló kefével söpri el."*

Azt vettük észre, hogy már nincs ott.

Talán fölkapaszkodott a falon és bement az erdőbe; nem is a fecskékre volt kíváncsi, dolga volt, és a túloldalon akarta elvégezni. Ha felbukkan, okvetlenül szólni kellene neki, nehogy leugorjon a fal tetejéről.

Az ügyvéd megragadta a "Gyalogkakukk" nevű kenu orrát, futva a vízbe húzta, és átevezett a túloldalra. Nem tudott megkapaszkodni, nem volt kapaszkodó. Lassan felegyenesedett a kenuban és a fiú nevét kiáltotta. Ekkor hallottam először a fiú nevét. Odaföntről senki sem válaszolt. A fecskék az ügyvéd feje körül repkedtek, majd' kiverték a szemét.

Nézni, hol csillan, ha csillan nedvesség, az agyagon.

A fiatalok egymáshoz húzódva figyelték a túloldalt. A tűzoltók késő délutánig próbálkoztak a kerítőhálóval, de "nem találtal semmit". Este teherautó jött be a keskeny ártéri úton, gyakori szisszenésekkel. A kenuk a platóra kerültek, ők pedig, heten, gyalog indultak a teherautó után.

Úgy éreztem, tapintatlan lettem volna, ha otthagyom őket, amikor pedig elmentek, már sötétedett, nem indulhattam el. Felhajtottam a csónakom ponyváját, megkerestem a szappant, megfürödtem. Beültem a csónakba, leengedtem a ponyvát.

Reggel a sétahajó távoli morgása ébresztett.

A hajóé, melynek régen, amikor járni kezdett, először örültem, a méteres hullámokat sem bántam, melyek elriasztották a halakat és majdnem felfordították a csónakot. Félóráig tartott, mire teljesen megnyugodott a víz. Apám érthetetlen dühe azonban hamar átragadt rám is. A hajót sokáig egy diszkós bérelte. Egy kilométerre volt tőlünk, a kanyar mögött, amikor már hallottuk a zakatolást.

Talpon voltam, mire a hajó odaért.

Fönn most is zene szólt; a rádió. Láttam, mindenki a túloldali korlátnál áll.

*Urania Állatvilág, Madarak, 1972. Budapest, 337-338.