Sáfrány Attila
Panta rhei

"Hérakleitosz Bloszón (vagy mások szerint Hérakón) fia, epheszoszi. Akméjában a 69. Olümpiasz idején volt. Büszkébb és gőgösebb volt bárkinél, mint ez az írásművéből is kiviláglik, amelyben ezt mondja: 'A sok dolog megtanulása arra nem tanít, hogy esze legyen az embernek; hiszen különben Hésziodoszt is megtanította volna rá és Püthagoraszt, Xenóphanészt és Hekataioszt is.'." Végül embergyűlölővé lett, a világtól visszavonult a hegyekbe, füvekkel és növényekkel táplálkozott. Amikor azonban életmódja következtében vízkórban megbetegedett, lejött a városba és rejtvény formájában megkérdezte az orvosokat: tudnak-e esős időből szárazságot teremteni. Miután nem értették meg, a tehénistállóban beásta magát a trágyába, abban a reményben, hogy annak melege kipárologtatja belőle a vizet. De még így sem ment semmire és hatvanéves korában bevégezte az életét."

Ostobaság! - morogta a fogai közt. Hérakleitosz mindig feldühödött, amikor ezeket a sorokat olvasta Diogenész Laertisztől. Pedig mindennap megtette, a visszatérhetetlen múlt szentkönyveként olvasgatta naponta, egyetlenegyszer sem elmulasztva, fáradhatatlan bágyadtsággal, de nosztalgiázó hevülettel A híres filozófusok életét. Már csak ezek a sorok tudták fölvillanyozni, visszazökkenteni valamikori önmagához, ilyenkor egy kis időre újból a benső tűzzel égő, s a szellemi túlteltségtől az önmagukat is szinte szétfeszítő gondolatok kigondolójának érezte magát. Ismét a réginek. A csalóka pillanattot viszont már csupán ezek a sorok tudták visszahozni. A többi, filozófusnak nevezett parlagias gondolkodó bioszát egyébként is csak azért olvasgatta, hogy a bizonyosság teljes tudatában mondhassa ki: ostobaság! Egy idő után azonban ez meglehetősen unalmassá vált. Fanyalgásában semmi kivetnivalót nem talált, hiszen ezek a magukat bölcsességszeretőnek hívő bölcsességgyűlölők nem is érdemelnek mást. Minden feléjük fordulás, ami a közönynél és a megvetésnél nagyobb érdeklődésről tanúskodik, Sophia elleni álnok merényletnek számít. Ezek, akik a bölcsességet odavetették zsákmányul a rabszolga lelkületnek, maguk sem érdemelnek mást: veszett kutyákkal kellett volna széttépetni őket, még mielőtt az emelvényre léptek volna, hogy a démoszhoz szóljanak. A démoszhoz, ehhez az arctalan tömeghez, ehhez a birkanyájhoz! És ehhez a megvadult farkascsordához, amely letaszította a polisz törvényes uralkodóit, hogy ne a fej, hanem a lábak, a kezek és a has uralkodjanak!

Azt viszont nem kis meglepetéssel észlelte, hogy a róla szóló történetet is egyre kisebb érdeklődéssel olvassa. Ma már csak ez a részlet tudja lelkét fölüdíteni, visszahozni a régi világ emlékét. Már csak ezt a szövegrészletet érzi érdemesnek az ítéletére. Ostobaság! - mondta ki másodszor is. Hangsúlyozva, mint egy verset, ízlelgetve a hangok zenéjében a kimondott szó gyönyörét. És a jelentés örömét. Ostobák ezek mind! - gondolta még hozzá.

Az ilyenek talán megérdemlik az életet? Miért árulnám el hát nekik a halhatatlanság titkát? Én nem beástam magam, hanem elástam magam a trágyában! A fejem búbjáig tehénszarba merültem. Az igaz, hogy nem ló, kecske vagy birka-, hanem tehénganéjba. Utálta az ilyen poszt-poszthelléneket, mint amilyen ez az alexandriai könyvmoly, Digenész Laertiosz. Kisstílű hazudozók! De az ilyenek már hazudni sem tudnak, annyira elvesztették valóságérzéküket, hogy a megkülönböztetés teljes hiányában már sem igazságot, sem hazugságot nem tudnak kiejteni a szájukon, csak beszélnek, leállíthatatlanul, az Ókeánosz vize sem tudná elnyelni azt a szóáradatot, ami ezeknek a szájából kiömlik! Az őt követő nemzedék sem nevezheti már magát igazán görögnek, de ez az elkeveredett, eklektikus, alexandriai népség, a maga Muszeionnak elnevezett ostobasággyüjteményével együtt, már csak ezeknek az elkorcsosult utódoknak a még korcsabb fajzata! Ezek már az önálló gondolkodásra teljesen képtelenek, csupán bújják az elődök munkáit, s azokat idézgetik unos-untalan, ha meg kell szólalniuk a nyilvánosság előtt. Nem képesek kiötleni semmi előremutatót, csak a múltat boncolgatják, és egymást közt marakodnak az értelmezésén, mint az éhes kutyák a koncon. Mert nincs nekik egyetlen önálló gondolatuk, szellemi tekintetben halottak, halottabbak a kidőlt fatörzsnél. Ezért nevezte őket latinosan poszt-poszthellénnek.

Ő nem beásta, hanem elásta magam a trágyában. És dehogy halt meg. Ettől fogva kezdett el igazán élni. Ettől lett halhatatlan!

Persze mit érthetnek ezek az ostobák ebből az egészből? Hogy miért éppen a tehénürülék az életadó? S hogy mi köze van a trágyának a halhatatlansághoz, mit tudhatnak ők erről? Hát semmit. Ha fölfognák a mondásai jelentését, talán ezt is megérthetnék. Talán.

Annak az álmodozó szofistának az álmodozó tanítványa, az a költőcskének indult és a hellének szerencsétlenségére filozófussá lett okoskodó szerint például a folyó hasonlata, a nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba azt jelenti, hogy minden szüntelen mozgásban van. Ostobaság! De mit várhat a józan görög az ilyen álbölcselőtől, aki korszakromboló irományában (Phaidón helyett neveznék inkább A halál tanításának!) arra a végzetes következtetésre jut, hogy a Logosznak a hogyan helyett a miért kérdésére kellene felelnie. Miközben minden értelmes görög tudja, hogy a Logosz egyetlen kérdésre hivatott felelni: a ki kérdésére! És miközben a miértet tették a legfőbb kérdéssé, eközben a tudást átkormányozták a szófacsarás, az okoskodás, az üres beszéd területére ezek a magukat filozófusnak hitt féleszűek! Csak az vigasztalja, miközben mélységesen szégyenli e szélhámos görögségét, hogy nem egy ióniai, hanem a romlott, csőcselékuralomra áttért Athén polgára és az észbeteg eleaiak szellemi utóda.

Ilyenekről gondolkodott Hérakleitosz, miután letette Diogenész Laertiosz könyvét, és nekikezdett rőzsét gyűjteni.

Maradt volna ez a ficsúr költőnek, vagy lett volna politikus a rokonaira hallgatva, ezekkel a foglalkozásokkal még megfér az álmodozás, csak az az őrült ötlete ne támadt volna, hogy a görögök tanítójává legyen! Igába fogott, okkereső gondolkodásával, amit manapság fogalminak neveznek, hogyan érthetné az ősi jelképeket? Hogyan jöhetett volna rá, hogy a folyó a testet jelképezi, mint ahogy a tűz a lelket. A folyóvíz, s nem állóvíz persze. Az állóvíz nem az élő, a szüntelenül változó test, hanem inkább a holttest, a tetem jelképe lehetne. Mit jelent hát a nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba? Hát azt, hogy nincs metempszichózis, mint ahogy az ostoba orfikusok és a még ostobább püthagoreusok állítják! Ilyen egyszerű a megfejtés.

S ha tudná, hogy nincs lélekvándorlás, hanem csak a test és a lélek örök összefonódása, akkor azt is tudná, hogy miért épp a trágya, a gyomor rothadékának a végterméke az, ami a keresőnek a halhatatlanságot ajándékozza. Hát azért mert a pusztulásra ítélt test lassú elsorvadását csupán úgy lehet megállítani, ha szembenézünk magával a pusztulás forrásával! Ezt a lelkünkben kell véghezvinnünk. A vizet ki kell szárítanunk, vagyis tüzzé kell tennünk, másszóval a testünket át kell lelkesítenünk!A trágyába merülés pusztán ennek a lelki történésnek külsöleges alátámasztása, rituális kisegítése. Mert a külsőnek mindig tükröznie kell a belsőt, ez a Logosz örök törvénye!

Herakleitosz a rőzseköteggel a kezében már táborhelye felé tartott. A folyó melletti rétet kaszálónak használták az idevalósiak. Ő a réttel szomszédos kis nádas tövében vert tanyát, egy szomorúfűz alatt. Visszafelé menet megcsapta a folyó orrfacsaró bűze. Forró augusztusi nap volt. A folyó ilyenkor a legbüdösebb.

A trágyás kaland után érzékeny lett a szagokra. A lelkében sikeresen végrehajtotta a világraszóló haditettet, halhatatlan lett, az örömbe mégis vegyült egy kis üröm is. Ezentúl nem tudta elviselni a tehéntrágya szagát. Más émelyítő illatok nem zavarták, csak a tehéntrágya bűze. Ezért is hagyta ott a falut, és költözött ki ide, a rétre. Itt nem zavarta senki, a kaszások kivételél. Az emberek messze elkerülték az orrfacsaró bűzt árasztó folyócskát.

Valamikor, még az avarok idejében egészen más volt itt. A kis folyó legalább hét stadion szélességben öntötte el a völgyet. A lassan folydogáló tiszta vizet nád és sás borította. A néhány szigetet, amelyek a nyári hőségben kiemelkedtek a sekélyedő vízből, fűzfák koronázták, a tisztásokon pedig kövér, haragoszöld fű tenyészett. Ma egészen más minden. Ez az egyetlen fűzfa a környéken, amely alatt most tüzet fog gyújtani. Az emberek mintegy száz éve medret ástak a folyónak, lecsapolták a mocsarakat. A nádasok eltűntek, ez az egyetlen kiszáradófélnen lévő maradt az egész völgyben. Húsz-harmint éve a folyót könyörtelenül szennyezni kezdték, beleengedtek minden mocskot, amit ez az új, modernnek nevezett világ csak kitermelhet. Először a halak tűntek el belőle, majd a békák és a vízinövények. Most egy mocskos, sötétvízű, bűzlő szennycsatorna, mely a halak helyett állati tetemeket úsztat a vizén. Leginkább a közeli csirkefarm és vágóhíd döglött csirkéit.

Ez a sorsa a halhatatlanoknak. Ők már nem változhatnak, olyanná lesz a lelkükké lett testük, mint egy kőkolosszus, mozdulatlan és elpusztíthatatlan, de eközben a világ nem szűnik meg változni mellettük és ellenükre. Ők nem pusztulnak, mert elvesztették ezt a képességüket, de a világ, amelyben élni kényszerülnek, megállíthatatlanul, gyorsuló ütemben halad végpusztulása felé. Az avarok idejében ez még egy békés völgy volt teli élettel, most egy pöcegödörre kezd hasonlítani. Most így néz ki a világ itt, a Bácsér partján, 2776 éve az első Olümpiasz után; 2753 éve a gőgös hódítók városa, Róma megalapítása után; 2000 éve az a keresztre feszített zsidó születése után, aki a Logoszt profanizálni merészelte; l948 éve, hogy kopasz, görbe lábú taníványa, a félművelt sátorszövő, aki apostolnak nevezte magát, Ephezoszba jött a tudatlan démoszt félrevezetni nyájas, hízelkedő beszédével a testvéri szeretetről; l374 éve, hogy az avarok megostromolták Konstantinápolyt, s az egyik portyázó csoportjuk egészen Ephezoszig jutott, majd foglyaival visszatért Pannoniába. Útálta az avarokat a hatalmas gulyáik miatt. Szabadon legelésző marháik mindenütt otthagyták kibírhatatlan bűzt árasztó életnyomukat.

Herakleitosz a kihegyezett faágra húzta a megpucolt csirkét és elővette a gyufát. Sikerült ugyanazzal a szállal meggyújtania az elszáradt levelekből, gallyakból föltornyozott rakást és a cigarettáját is. Hatalmasat szippantott, sokáig bent tartotta a füstöt. Merengve bámult a réten kígyózó, kitaposott ösvény irányában.

Olyan idők ezek, amelyek során az emberek azt beszélik, hogy a helyi szegények a folyóból kihalásszák a döglött csirkéket, és azokat eszik. Hogy ezeknek milyen gyomruk van! - szokták hozzátenni röhögve ezek a szalonnát majszoló kaszások. Herakleitosz nem hitt ebben a mesében. Azt viszont elhitte, hogy a jó, hozzászoktatott gyomrú embernek semmi baja sem lesz ezektől az egynapos dögöktől. Nem hogy hitte, tudta is. Ő, a halhatatlan, az epheszozi arisztokrata sarj, az utóbbi húsz évben tényleg azt ette, amivel ez a folyó megajándékozta. Megunta már a füvekből és gyökerekből főzött zöldesbarna, ízetlen lét.

Már a fürdés járt a fejében. Halhatatlanná válása óta naponta ötször fürdött. Olyan volt ez neki, mint egy imádság, néma rituálé, csendes hódolat a természet előtt. Reggel a napkeltével, este a napnyugtával, és az étkezések után. Naponta háromszor evett. Reggelire és vacsorára növényi táplálékot, ebédre csirkehúst. Mindig, kivétel nélkül evés után fürdött, sohasem előtte! A fürdéssel szárnyaló pályát vett a lelke, s olyankor egy kis időre megszabadult a tehéntrágya bűzének az érzetétől is, ami megkeserítve halhatatlan életét, minden pillanatban és minden helyre elkísérte. Alig várta már, hogy elkészüljön a csirke, befalhassa azt és mehessen fürdeni! A folyó mocskossága nem zavarta, a mindennapi, több mint kétezer éves rituálét nem hagyhatta abba, mert ezek pocsolyává változtatták a folyót! És nem is a testét, hanem a lelkét kellett megtisztítania ilyenkor.

Mozdulatlanul meredt a kitaposott ösvényre. Láthatóan megkönnyebültek az arcvonásai, amikor messziről feltűnt egy alak. Nagy léptekkel haladt a fűzfa irányába. Herakleitosz megnyugodva fordult el. Megvizsgálta a csirkét és még egyszer tett a tűzre. A szürke lópokrócba csavargózott jövevény torzonborz képe elhanyagoltságról tanúskodott. Első látásra kinézete még Herakleitoszétól is visszataszítóbb volt.

Herakleitosz a közeledő léptek zajára sem emelte fel a fejét, de a tekintete mögött leplezni nem tudott öröm bújkált. Az odaérkező magasba lendítette a kezét és harsányan köszönt neki: Te bolond vagy, Herakleitosz! Mosolyogva nézett rá, hallva a jól ismert szavakat, és csendesen visszaköszönt: Te is, Diogenész!

Gyere, együnk a fürdés előtt, kész a csirke! Megpróbálkozott az elcsábítással, mint mindig, bár tudta, hogy úgysincs értelme. Diogenész szóra sem méltatta az ajánlatot, ledobta magáról a meztelen testét eltakaró lópokrócot, és határozott léptekkel a folyó felé indult. Mert Diogenész egy javíthatatlan bolond, ő mindig evés előtt fürdik meg a folyóban. Hiába beszélnek neki.