Nagy Farkas Dudás Erika
Babazuza

A kaszáló felett fekete felhők gomolyognak. Még két forduló, és mehetünk haza. Ne az égre nézz, kapálj! Boszorkányok hajtják az égi lovakat, rézmozsárból a kocsijuk, és messze, az ég alján is az ő hajuk lobog a feltámadó szélben. Zivatar lesz? Nem lesz, te csak kapálj! Mikor indulunk? Haza akarok menni. Még egy forduló. A présháznál már csapkodni kezd, a bokáig érő porban apró kráterek. Az eső végét megvárhatnánk a kunyhóban is. Haza akarok menni. A sárban nehezebb lenne a járás, a vizes fű térdig ér, a meztelen lábat csíkozza minden lépés. Fáj. Tényleg vannak boszorkányok, lobogó hajukban zivatart hordozva? A szilvafáson túl, ahol a diófák sora kezdődik, ott van a fészkük. Az öreg fák hegyén, ahová nincs az a bátor gyerek, aki fel merne mászni. Az akácosban vannak a varjúfészkek, a diófásban a boszorkányfészkek. A diófák ágai között ringnak a boszorkányok, rézmozsaraikat fényesítik, villámaikat készítik elő. Ha ma nem ázunk meg, holnap elmegyek, megszámolom őket. Azt mesélik, hogy heten vannak, hét gonosz boszorka. Ne higgy el mindent, amit mondanak. Ha elég nagy leszel, egyedül jársz ide. Zsákba szeded, amit kell, én addig öreg lábaimat otthon pihentetem a sámlin. Nem akarok elég nagy lenni. A nyüves káposzták miatt, görbe répák, éretlen dinnyék kedvéért? Esni kezd, hatalmas cseppekben. Apró porlobogás, minden csepp nyomán porfelhő. A présház már mögöttünk, a híd még nagyon messze. Lombos fák között is meghúzhatjuk magunkat. A szél arcul csap, ritkás esőcseppeket sűrű porral kavar. Elindultak a boszorkányok, lovaik patái szikrát vetnek, körülöttük dübörög az ég. Hét sovány öregasszony, kezük helyén hosszú karmok, saslábra hasonlít a kezük. Megragadnak, véred serken. Vizes lapuleveleken már látom, hogy csordulnak az apró vérpatakok. A hajuk fehér. A hajuk szürke. A hajuk hullámos, kócos gomolyag, villámpántlikákkal. Mint mikor a kazalról leugorva, derékig érő hajamba szalmaszálak ragadtak. Hol jártál kurva kölke, a nyakadat töröd egyszer?! Ki hagyta már megint ott a létrát? Nem vették észre, de a háztető gerincére is feljártam. Elláttam a kaszálóig. Egészen a diófásig. A tetőről látom magunkat, a csapkodó esőben, felettünk kavargó felhők alatt megyünk, Babazuza és én. Szandálom a kezemben, a kihorzsolt sarkamon sárrá válik a por. Ott jövünk, szemben. A kaszáló hídjáig még hosszú az út. A hét boszorkány a nyomunkban, az elsők vetik a szelet, a hátsók már aratják. Babazuza szedi a lábát, vállán a kapák, kezében a kezem, csontos ujjai szorítanak. A szél szétbontja kendőjét, mire egy kézzel szájába kapná az egyik csücsköt, hogy a másikat szorosra húzza, már viszi is a kendőt a hetedik boszorkány, válla köré kerekíti és vihog a rézmozsárból. Öreganyám haja lebomlik, a szürke hajfonat derékig ér, saskezével átkot szór a magasra. Villámlik egyet a felhők közül, perelnek vele a boszorkányok. Heten vannak, csontos vénasszonyok, görbék, aszottak, szájukban feneketlen kutak, forgószél kapja ki a kútból a vizet, szórja, szórja az útra, amerre megyünk, eső veri a mezőt. Babazuza konok és nem állna meg, a haját hagyja a szélnek, hogy cibálja, ha jólesik. Szemeivel a hidat keresi, mert azon túl nincs varázslat, csak eső, zápor, zivatar, és minden, aminek jönnie kell a szép napok után. A tetőről kiáltozom, hogy nem arra, hanem emerre kell menni! A sokszor járt úton eltévedni? Ki hallott még ilyent?! De Babazuza nem figyel rám. Mindig mindent jobban tud, mint én. Vállán a kapával, kezéből a kezemet kiengedve, lassan szétbomló hajfonatával lép egyet, lép kettőt, azután nem is lép már, csak emelkedik. Nem figyel rám, hiába kiáltozom.