- Azért tényleg furcsa egy hullát nézni így - mondta a napokban Kati, amikor videón néztük a budapesti koncertről készült filmjüket (azon ritka kazettáim egyikét, amelyet eredeti kiadásban vásároltam meg). - Mert Janis nem zavart filmen, Morrisonban sem volt semmi furcsa, de Mercury friss hulla... Valahogy furcsa, kifejezetten szar érzés, hogy látsz itt a tévén egy embert, aki énekel, táncol, csinálja a show-t, szaladgál... És tudod róla, hogy már nem él!...
(A kávé már rég kész!) Ezt egyébként egyáltalán nem így terveztem. Úgy volt, hogy majd egyszerűen csak bejelentem, hogy vannak egészen friss híreim: az első - elhunyt Frederick Bulsara.
- Az kicsoda?
- A beceneve Pluto.
- Így sem tudom.
- A Queen énekese, no...!
- Freddie Mercury?
- Igen, ő az. (Talált, süllyed...)
- Meghalt?
- Igen.
- Mi baja volt?
- AIDS. Egy tüdőgyulladás végzett vele.
Most persze minden újság, de legfőképp a zenei szaklapok tele vannak a legkülönfélébb megemlékezésekkel, nekrológokkal, stb... Ki azért ír ilyet, mert tényleg megrendítette a halálhír, ki azért, mert történetesen zenei rovatot szerkeszt, s ebből kifolyólag kötelessége is, ki meg csak azért, hogy éppenséggel írjon már valamit, s témának ettől soha jobbat ne kívánjon senki sem. Da bude u toku! - mondaná az angol, de kishíján még a bantu néger bennszülött is. Gondolkodtam rajta, hogy én vajon mit írnék ilyen esetben. Aztán egy megemlékezés-vázlat is felvillant bennem gondolatban. Holmi fanyar, akár angolosnak is (de legfőképp csak utánzatnak) mondható humorral:
- "Fájdalomtól megtört szívvel jelentjük, hogy rajongott együttesünk, a Queen énekese
- (FOTÓ)
- Freddie Mercury
- Fredrick Bulsara
- 'PLUTO'
- szíve megszűnt dobogni.
- (az aláírásban - teszem azt:)
- Hungarian Queen Fan Club
- (alatta pedig:)
- JELENTKEZÉSI LAP
- NÉV:_______________________________________________________________________
- LAKCÍM:___________________________________________________________________
- ___________________________________________________________________________
- SZEMÉLYI SZÁM:____________________________________________________________
- A JELENTKEZÉS IDŐPONTJA:__________________________________________________
- ___________________________________________________________________________
- Szeretnék a klub tagja lenni. A 200 forintos évi tagsági díjat a klub folyószámlájára a mai napon befizettem.
- __________________________
- (aláírás)
- __________________________
- (dátum)"
Sohasem hittem el Freddie-ről, hogy buzi. Oké, ezt most már belátom, hülyeség volt a részemről. Még nagyobb hülyeség azonban ma már ilyen kijelentéseket tenni. Beszéltek róla, mindenki mondta, tán még az újságok is írták, de nekem olyan hihetetlennek tűnt az egész. (Most firtassam ezt? Collect these stickers in the album avilable from your local shop!) Talán a meggyőződésem is volt, hogy ez a Mercury-féle buziság csak az image-ének a része volt, pontosabban, hogy a biszex image-ét értelmezték/értették félre. Talán nem kis rosszindulattól is fűtötten egyesek... Freddie ma már nyolc napja halott. Bár, amilyen kibaszottul hülye volt szegénykém az életében (ezt, ha kérhetem, a legildomosabb volna pozitív jelzőként értelmezni, mint ahogy ebbéli meggyőződésemet egyszer már jeleztem is a Ludi Klavirista, azaz a Šaco bácsi kapcsán), azon se lepődnék meg, ha ez is csak egy reklámfogás, egy álhír lenne (és örülnék is neki igazán, ha beigazolódna valami ilyesmi), mert közismert ugyebár, hogy:
- a) soká él, ki meghalt a hazáért;
- b) soká él, kinek egyszer a halálhírét keltik;
- c) fragt bei eurem zeitschriftenhändler nach dem album für diese serie.
(Közben a Gillan Band albuma is lejárt - sok más határidővel együtt -, s most már teljes bizonyossággal és joggal állíthatom, hogy nekem megvan az együttes Double Trouble című dupla koncertalbuma is kazettára másolva. Most tettem fel, hasonló, átmásolási céllal, a Whitesnake Slide It In-jét. Egy kis magyarázat ehhez: még mielőtt a Queen összes albumai összegyűjtésének az ötlete megfogalmazódott volna bennem, már rég eldöntöttem - nem is volt ez amolyan tudatos döntés, amire ténylegesen is azt lehetne mondani, hogy "én bizony ELDÖNTÖTTEM ezt!", hanem sokkal inkább egy spontán reakció, birtoklásvágyra ébredés, birtoklásvágy-éledés, majd pedig: - ápolgatás... -, hogy összegyűjtöm a Deep Purple összes kiadott lemezét, s az együttes tagjainak, a band felbomlása után megjelent szólólemezeit, valamint az utódzenekarok albumait is. Egy teljes Deep Purple-gyűjteményt szerettem volna összerántani. S mindkettő - a Gillan Band és a Whitesnake is - a Purple utódzenekarának tekinthető, mint ahogy a Hungária utódlásának számít magyar vonalon a Dolly Roll, az R-GO, Fenyő Miki szólópróbálkozásai - break'n'roll...! - és a Modern Hungaria is. Szóval: Slide It In. A2: Slide It In. A Whitesnake ezen az albumon: David Coverdale vocals, Jon Lord(!) keyboards, Mel Galley guitar & vocals, Micky Moody guitar, Colin 'Bomber' Hodgkinson bass és Cozy Powell drums.)
Szóval, éppenséggel azon méláztam, hogy én vajon mit is írnék Freddie Mercury emlékére:
In memoriam Frederick Bulsara
Ezen a néven igen kevesen ismerték az elhunytat, de ha felsoroljuk mindazokat az albumokat, amelyeken együttesével énekelt, mindenki azonnal felismeri majd: Queen, Queen II, Sheer Heart Attack, A Night At The Opera, A Day At The Races, News Of The World, Jazz, Queen Live Killers, The Game, Flash Gordon, Hot Space, The Works, A Kind Of Magic, Live Magic, The Miracle és Innuendo.
Persze ezek, így önmagukban csak puszta, semmitmondó lemezcímek, pedig, ami mögöttük áll az négy hús-vér embernek szinte a fél élete. Talán több is annál... Sőt, egyértelműen több! Vitathatatlanul: több! S lényegében összességében is édeskevés az, amit az adatok, a puszta tények száraz, bürokratikus nyelvezetével és frazeológiájával, egyszersmind pedig eltipizált szóhasználatával elmondhatunk róla, s természetesen nem is tételeztük fel (nem tűztünk magunk elé ilyen beválthatatlan rémképeket), hogy alig néhány sorban, egy szűk kis nekrológban elmondható bármi is egy emberről, egy kreatív személyiségről, egy alkotóról - egy művészről. A legelső kétségek már ott utolérik a szerzőt, hogy méltó megemlékezés lehet-e egyáltalán, ha számba vesszük életútjának legfontosabb állomáshelyeit, s azonnal rá is vágja a választ: szerintem nem, még véletlenül sem. Okmányai, iratai Frederick Bulsaraként leplezték le a buzgó közegek, reptéri útlevélkezelők s más hivatalosságok, intézményességek előtt; rajongói Freddie Mercury-ként ismerték, s ezen a néven szerepelt a nagy nyilvánosság előtt; közeli ismerősei és barátai pedig - állítólag! (mert sohasem hittem igazán az ilyen hatalmas nagy sztárok állítólagos, csak szűkebb és közelebbi baráti körben használatos beceneveiben...) - "egyszerűen csak" Plutónak nevezték. 1946. szeptember ötödikén született Zanzibárban. 1959-ben költözött át szüleivel, Boni és Jer Bulsarával Londonba, Felthamba... Szóval, ennek így nem sok értelme van. Mond azonban az a név bárkinek is valamit, hogy Larry Lurex? Ismerte őt valaki ezen a néven? Nos, hát nem sokan... Valóban nem sokan.
Tehát: Larry Lurex 1973 júniusában dobott piacra egy kislemezt. Azelőtt, de azóta sem: soha, sehol, senki nem hallott róla - semmit.
- Larry Lurex meghalt.
- És ő ki volt?
- Más néven: Fredrick Bulsara.
- No ne!
- De, sajnos, de...
- És honnan jön most ez a Larry Lurexezés?
- Két dalt énekelt lemezre. Jómagam még két éves sem voltam akkor...
- Miféle dalokat?
- I Can Hear Music és Goin' Back volt a címük, de ez sem mond ma már túl sokat...
- Nem, valóban nem...
Doku-fikció Larry Lurex rövid életéről:
Gary Robinson vagy két éve dolgozott már a Trident Audio Productions londoni stúdiójában. Nem volt egy nagyravágyó alak, s beképzelt, fennhéjázó allűrjei sem voltak, mégis mindenki tudta róla, hogy egy kivételes tehetségű, igen jó érzékkel megáldott zenei szakember. Amikor beült a mixpult mögé és elkezdte bűvölni a potmétereket, ahogy a környezetében mondták, "fésülte a zenét", a végeredményt mindig csak igazi rock'n'rollban lehetett mérni. Az aztán tényleg valódi, tökéletesre csiszolt rock'n'roll volt.
Rock'n'volt!
Ezen a szomorkás hangulatú, kissé talán már depressziósnak is mondható péntek délutánon a Trident klubjában ült egy korsó sör és Brian May társaságában, akit ugyan sohasem mondott a barátjának, mégis jól ismerték egymást még a Hampton Grammar Schoolból, s mint iskolatársak, bár maguk sem hitték igazán, meglehetősen jó haveroknak bizonyultak. Persze, nem a fizika vagy a vegytan kérdéseiben találtak egymásra és magukon túl még kettejüknél sokkal népesebb társaságra, hanem mindenek előtt kedvenc sörük, a Guinness, melynek koromfekete habja elmaradhatatlan társuk volt a leggyakrabban Hank Marvin zenéje mellett eltöltött, mámoros hajnalokba nyúló, véget nem érő éjszakákon. Szenvedélyes vitáik tárgya persze minduntalan közös hobbijuk volt, mert akkor, a Grammarban még minden jel csak arra utalt, hogy ez a "hobbijuk", s felmenőik talán bizakodásuk tárgyává is tettek egynémely hasonló baklövéseket. Órákat tudtak eltölteni egy-egy mű kapcsán beszélgetésbe melegedve, precízen szemügyre véve egyik-másik fotó legapróbb részleteit is. Talán játszadozásnak is vélhető (legfőképp persze, így utólag visszatekintve erre is), hogy időnként közös, ún. "kötelező" témákkal kápráztatták, avagy keserítették el saját magukat: a megbeszélt témák feldolgozására/megvalósítására általában egy-egy hetet adtak egymásnak és azon belül önmaguknak is, hogy aztán a határidő letelte után egy újabb sörözés alkalmával a Guinness társaságában és Hank Marvin, később pedig már a The Beatles zenéje mellett megvitassák, mire is jutottak. Aztán meg hónapokig nem is találkoztak, ha úgy hozta a sors. Esetleg csak futólag, a Grammar folyosóinak egyikén...
Garyt megdöbbentette az eset, amikor az egyik ilyen közösen hatályosított, feladott témájukra Brian egy dallal válaszolt. Gitárját manufakturálisan, egyedül eszkábálta otthon össze, s azon pötyögtetett el valamit, amit ő zeneszámnak nevezett. Hogy elkerülje az esetleges sértődést, Brian meghívta őt az akkor nemrégiben összerántott együttese, az 1984 következő koncertjére. Gary már korábban is a beatzene rajongója volt (és Brian tudta is róla ezt), de valahogy olyan távolinak és megfoghatatlannak tűnt neki ennek az egésznek a világa, hogy nem is reménykedett abban, hogy belülről is megismerheti azt.
Most pedig egyszeriben ott állt előtte a színpadon fotós kollégája egy száll gitárral a kezében (mintha egy száll tangaként függesztette volna magára hangszerét) és játékéval szinte elbűvölte a közönségét. A köréje sereglett tinilányok a globális felmelegedés következtében olvadozó jéghegyek mintáját és példáját követték, de távolról sem annyira, amennyire Garyt sokkolta ez a szituáció.
Kint esett is az eső meg nem is, de azért nehéz volt furcsálkodás nélkül napirendre térni afelett, hogy május végén még mindig elkelt ám igazán a fűtés.
Mindketten hallgattak, csendben voltak, s talán nyugodtak is. Talán már számottevő mennyiségű és - ami fontosabb: - jelentőségű években is mérni lehetett volna mennyi idő telt el ezt megelőző találkozásuk óta. Hiszen annyi elmesélésre és továbbadásra érdemes mondandójuk lehetett volna egymás számára, hogy nem is tudták elkezdeni, nem tudtak igazából megszólalni sem. Igaz, látták egymást az elmúlt időszakban is, de mindig csak egy-egy fejbólintással üdvözölték egymást becsületesen, sőt még dolgoztak is együtt... De Gary az üvegfal egyik oldalán, a mixpult potméterei mellett asszisztált, Brian pedig a szivacsfal előtt állva nyűtte még mindig ugyanazt a gitárját, amit a volt iskolatárs már az 1984 koncertjén is láthatott. (No hiszen, kevés Queen-rajongó dicsekedhet ilyen élményekkel...) Csehov bizonyára ezúttal is kapva kapott volna a pillanat drámai feszültségének megragadásán: három nővér arról álmodozik, hogy elutazik majd a városba, Moszkvába (mert egy vidéki orosz szemében csak egy város létezik, csak Moszkva lehet "a Város"), s amikor meg is volna arra minden alkalmuk és lehetőségük, akkor aztán mégsem utaznak el, mert az túl egyszerű volna, vagy, ahogy Zoli barátom, egykomám & ahoj, kumcsekem a biliárban mondani szokta (igen gyakran!), ha nem játszik meg egy-egy ziccert, hanem nyaktörő mutatványokkal kísérletezik és kérkedik: a ziccert bejátszani túl egyszerű volna, s a játék szépsége nem abban van.
Már a harmadik korsó Guinness emelkedett koccintásra kezükben, amikor Gary végre megtörte a hallgatást:
- Megnősültem.
Mintha Csehovot hallanám:
Bobcsinszkij: Kérsz csáját?
Dobcsinszkij: (köhög.)
Avdotya: El kellene mennie az ifiúrnak az Orvos Orvosovics Orvoshoz.
Bobcsinszkij: Ja!... No, persze!
(Gogol a szerző személyes élményétől befolyásoltatva keveredett az ügybe.)
((Akárha így szólna most valaki:
- Demandez á votre détaillant l'album pour la collection de ces images!?))
"Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken":
"BOBCSINSZKIJ Egy elegáns fiatalember, civilben. Végigmegy a termen. Néz fürkészve jobbra, balra. Volt valami az egész emberben... az arca, a tekintete... és itt... itt belül... (Homlokára mutat) Szóval, volt benne valami! Engem egyszerre valami sejtelem szállt meg. Azt mondom Pjotr Ivanovicsnak: 'Barátom, itt valami titok lappang!' Igen, titok! Pjotr Ivanovics odainti a vendéglőst, ezt a Vaszilijt. Azt tudják, hogy most három hete szült a felesége. Mégpedig fiút. Vendéglős lesz, mint az apja. Hát amint Vaszilij odalép, Pjotr Ivanovics megkérdi halkan: 'Ki ez a fiatalember?' - 'Hogy ez ki?' - azt mondja Vaszilij... Ne szóljon bele, Pjotr Ivanovics! Ne vágjon a szavamba! Maga nem tudja elmondani! Biz' isten, nem tudja, hiszen selypít! - 'Hogy ki ez a fiatal úr, kérem? - mondja Vaszilij. - Valami tisztviselő, kérem, Pétervárról jött: Ivan Alekszandrovics Hlesztakov. A szaratovi kormányzóságba készül. De igen furán viselkedik - azt mondja Vaszilij. - Két hete itt van már, de a lábát se teszi ki a vendéglőből. És nem fizet egy kopejkát se, mindent felírat.' Amint ezt hallom, egyszerre csak világosság gyúl az agyamban! Azt mondom Pjotr Ivanovicsnak: 'Hopp!'"
Brian nemigen tudta értékelni ezt a megnyilatkozást, egyáltalán, nemigen tudott mit kezdeni ezzel a ténnyel. Ha dohányzott volna, most bizonyára rágyújt, de így csak egy erőltetett mosolyt kényszeríthetett az ábrázatára. Aki látta őket - s igen sokan megfordultak akkoriban ott a klubban -, könnyűszerrel félre is érthette a dolgot, hiszen a szituáció igen sokmindenre utalhatott: két ember, aki a sors kegyetlen fintora folytán s még kegyetlenebb akaratának engedelmeskedve együtt vár valakire, egy harmadik személyre - vagy valamire (a sárga angyalra), esetleg valahonnan már ismerik egymást korábbról is, s egyikük egy unalmaskodó, amolyan bogáncs típusú férfi, akit sehogyan sem lehet lerázni egy társaságból, de még elhallgattatni sem igazán; végeredményben viszont akár a végletekig is kimeríthették volna ők ott kettesben a "szép időnk van ma" és az "eső lesz" igen széles témaköreinek teljes skáláját is, ha kell... Stb... stb... stb...
Brian épp leeresztette poharát - mintha csak odapöccintette volna asztalukhoz -, amikor nyílt a klub ajtaja, s Frederick Bulsara lépett be rajta. Mary Austin ott fityegett az oldalán. A nő hóna alatt egy összecsukott, ám láthatóan nedves, otromba nagy, fekete férfi esernyőt szorongatott.
- Pluto - horkant fel Brian üdvözlésképp.
- Mindjárt, mindjárt - viszonozta az üdvözlést Freddie.
- Ti így hívjátok? - érdeklődött Gary.
- Ja...
- Mindenkinek van valami beceneve...?
- Hát... előfordul...
- És a tiéd micsoda?
- Hát, Banana Fingers.
- Brian Harold "Banana Fingers" May.
- Figyelj, haver... Tudod ez leginkább csak a rajongók miatt van... Érted, hogy ha az újságírók megkérdezik, legyen mit mondanunk... Tudod, ez mindig a második kérdés. Mi vagy a horoszkópban? Mi a beceneved? Hányas cipőt hordasz? Mi a kedvenc ételed? Melyik a "your favorite colour"? Meg, tudod, ha befutunk, majd írnak rólunk egy könyvet... Tételek: született, beceneve, iskolái, első együttesei, kedvenc kajája, barátnője, bejárónője, takarítónője, ápolónője, fogorvosa, belgyógyásza, kedvenc időtöltése, hobbija, szeretői, kedvenc kondom-márkája...
- No, ja...
- Hát ez van!
Freddie még üdvözölt néhány ismerőst a klubban, mielőtt az asztalukhoz lépett volna. Már ismerték egymást. Bővebb bemutatkozási láz, avagy feleslegesen udvariaskodó köszöngetés nélkül mindketten egyszerűen és várakozásteljesen, mintha csak valami eget rengető fontosságú információkért érkeztek volna, leültek. Mary Brian, Freddie pedig Gary mellett helyezkedett el. Freddie-n egyértelműen és félreérthetetlenül látszott, hogy alapjában véve jókedvűen érkezett, mégis igen energikusan és kifejezetten dolgozik, munkálkodik benne valami belső fészkelődés; habár megpróbált ráérősen és lezserül viselkedni, mégis lesült róla, hogy szeretné sietősre fogni a dolgokat, csak hogy mielőbb mehessen.
- Miről van szó? - kérdezte rögtön, anélkül, hogy időt adott volna a két vendégvárónak az udvariaskodásra.
- Tegnap volt egy hosszabb beszélgetésem a Trident vezetőivel. Azt mondják, mehet a lemez... - kezdte Gary. - Elérkezettnek látják az LP piacra dobásának idejét. Meg aztán szerintem is végső ideje már, hogy ez a szuper anyag kimenjen... - Majd egy kissé elhúzta a szája szélét, mintha ezzel akarta volna jelezni, hogy neki sem tetszik az, amit most mondania kell. - Csak... Csak... - Habozott, hogy ezzel is jelezze, nem a saját véleményét mondja; azt mondja, amit mondania kell. - Bizonyos kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy jelen pillanatban mennyire volna eladható ez a zene.
Mary: Micsoda?!
Gary: Már mondom is...! Szóval... (...) Végül, hogy mentsem, ami menthető, tettem egy javaslatot... Van az a két szám... Amit kidobtatok az albumról, mert nagyon Gary Glitteresek.
Freddie: Aaaz... Igen, igen.
Brian: Az I Can Hear The Music elég szar... De a Goin Back se jobb...
Gary: Tehát! Azt mondtam nekik, hogy próbáljunk meg egy másik, talán járhatóbb utat... Meg aztán: hiába szarozod itt nekem, én szeretem ezt a két számot is. Tehát ilyen tekintetben részben haza is beszéltem. Egy kicsit... Javasoltam a főnököknek, hogy csináljunk egy kis piackutatást. Mintegy felmérésképpen, hogy letapogassuk a keresletet, piacra dobjuk ezt a két számot. Rányomjuk egy kislemezre... De úgy teszünk, mintha valóban valami Glitter-utánzatú fazon lemeze lenne... Az együttesről a borítón és a lemezen: sehol egy szó! Se szó, se beszéd!
Freddie és Brian nem sokat értett az egészből, Mery meg aztán még kevesebbet. Hát, mit volt, mit tenni, Brian kortyolt egyet söréből, s a mintegy intermezzo-gyanús pillanatban, megkérdezte Plutóékat:
- Megisztok valamit?
Mary: Én nem kérek semmit.
Freddie: Sietünk. Tehát?
Gary: (folytatta.) Fotót sehol sem közölnénk az énekesről, és már egy jó nevet is kisütöttünk neki.
Brian: Milyen nevet?
Gary: Gary Glitter - Lurry Lurex! Teljesen azonos a hangzása, így vérbeli utánzatnak tűnhet.
Freddie: Ezt valahogy még értem és talán tetszik is, de miért te intézed ezt, és miért ilyen pánikszerűen? Nincs a Tridentben egy ember, akire rá lehetne bízni ezt az egészet.
Gary: A saját szakállamra kezdtem el... Persze, az igazi szervezés még csak ezután következik.
Freddie: Hát, ha így áll a helyzet, akkor szerintem mi mehetünk... Majd adandó alkalommal megbeszéljük. Pá-pá!
Mary: Szevasztok!
Brian még maradt, de nem sokáig, épp csak ameddig a meglévő söre marasztalta. Az pedig öt perc is alig lehetett.
- Nekem is mennem kell.
S máris távozott. Gary aznap este alaposan leitta magát. 1973 júniusában pedig megjelent Larry Lurex kislemeze a két említett dallal és csúnyán meg is bukott. Július hatodikán piacra került az első Queen-kislemez, a Keep Yourself Alive és a Son And Daughter című számokkal. Még ugyanabban a hónapban, tizenharmadikán pedig már a Queen első LP-je is ott állt a lemezboltok polcain. Augusztusban vonult újra stúdióba az együttes, hogy felvegye a második album anyagát.
Larry Lurex rövid élete tehát alig egy hónapig tartott. Most meg, hogy már Freddie is meghalt, bizonyára elárasztják majd a különféle Queen-vállogatások, gyűjteményes albumok, "the very best of"-ok és egyebek a boltokat. Valóban szívesen látnám az egyiken az I Can Hear Music-ot és a Goin Back-et is, ha mást nem, legalább a kuriózum kedvéért. Hasonlóképp, mint ahogy a budapesti koncerten elénekelnt Tavaszi szél...-t is, amely a turnéról készült koncertlemezre, a Live Magic-re sem került rá. Csak azok a kivételes szerencsések ismerhetik, akik ott voltak, vagy esetleg látták az arról készült filmet (nekem megvan videón).
"On the 27th of July 1986 Queen performed the largest ever stadium concert in the Eastern block. 17 of Hungary's top film camera men were there to record the event and follow the band relaxing in and around Budapest. This film is the first rock concert to be filmed by Mafilm, the famous Hungarian goverment film company. It was premiered on the 12th of December 1986 in Budapest's National Congress Hall and represents a unique insight into the Hungarian film making style adapted to western rock and roll."
Virág mondta is tegnap, hogy elege van már ebből a Mercuryból, mert a magyar tévén most csak őt lehet látni. Nem hiszem, hogy túl okos dolog lenne most túlforszírozni a Queent, mert az mind oké, hogy a pénzéhes kiadók, menedzsmentek most aztán mindent elkövetnek egy esetleges Queen-láz fellobbantásáért, egy Queen-őrület kiprovokálásának érdekében, de ez, sajnos, azzal is járhat, hogy alig egy-két hónapon belül bekövetkezik a kollapszus - kollapszálunk, kedveseim -, jön a csömör, s a kutya sem kér majd abból a rengeteg legyártott cédéből, kazettából és talán még bakelitből sem, amin azt írja majd, hogy "the very best of" & hasonlók, a Queennel köretben. Meg mindennel, ami vele jár: Flash Gordon (ezt is biztos, megint piacra dobják), Montserrat Caballéval a Barcelona, a már emlegetett Larry Lurex, az újranyomott lemezek, könyvek, cédék, poszterek, a Magic koncertfilm (itt nálunk, Jugoszláviában ezt a Jugoton adta ki videón Live in Budapest címmel), meg az a korábbi is, amelyiknek nem tudom a címét... Biztosan új sorozatokat gyártanak most mindezekből, leadja őket a tévé, de az meg hülyeség lenne a részükről, mert akkor fel lehetne venni videóra, a legyártott műsoros kazetták meg ott rohadnának gazdátlanságra kárhoztatva a polcokon.
S továbbra sem hiszem, hogy ha ez egyáltalán valamiféle megemlékezésnek mondható, akkor ez volna a helyes módja. Sőt, arról sem vagyok egyértelműen meggyőződve, hogy meg kell-e nekünk itt emlékeznünk róla. Meg. Miért is ne?
Egy-egy ilyen doku-fikciónak semmi köze sincs magához az emberhez, s különben is, nálam Brian Maynek sokkal nagyobb szerep jutott itt, mint a téma tárgyának, Freddie-nek, illetve az ő életében Larry Lurexnek. Freddie szerepe ebben a kis történetecskében kábé ezzel arányos... Vagy még több is. (Ezt nem is igazán értem...) Végeredményben meg valószínűleg ez sem igazán fontos, mert én ezt az egészet egészen másként terveztem el. Csupán annyit akartam mondani, hogy tele vagyok hírekkel, s az első lett volna Freddie halála, mert végtére is, én nem az ő tiszteletére írok megemlékezést. Hanem?