Tóth Lívia
A kutya naplója*

Nem az autó volt a legjobb hely, de abban a vadonban, a sátorok, a lobogó tábortűz és a sörösüvegek között, az tűnt a legbiztonságosabbnak. Jellemző a gazdámra, aki jóindulatú, és úgy vettem észre, szeret is engem, de fogalma sincs, hogy egy kutyánál mennyi a kihordási idő. Különben bizonyára nem hozott volna el az udvarból, a már megszokott vackomtól ilyen messzire. Igaz, ha mindenki elmegy otthonról néhány napra, akkor ki adott volna enni? Arra az öregasszonyra, aki bottal jár és állandóan engem bökdös vele, nem számíthatok.

Az éjszaka folyamán, amikor még nem csukták be az autó ajtaját, behúzódtam az első ülésre. Tudtam, később már nem vesznek észre. Annyi elfogyasztott világos meg barna sör után úgysem látnak semmit.

Igazam lett. Csak reggel fedeztek fel. De akkor nagy ribillió támadt. Nagyobb is, mint kellett volna. A gazdám férje, akit eddig nem sikerült kiismernem, hiszen egyszer kiabál, máskor meg kedves velem, én viszont félek tőle, rettenetesen dühös lett, hogy az ő ülésén aludtam. Pedig nem is pihenni másztam be, de erre ők akkor még nem jöttek rá. A felesége, akit én a gazdámnak nevezek, pedig igazából a kislányuknak vettek, megpróbált kicsalogatni. Most nem hallgattam rá. Nem hagyhattam ott azt a két apróságot. És azt is tudtam, hogy még nincs vége.

Most itt fekszem egy fa alatt a hűvösben. Állandóan friss vizet hoznak és már meg is etettek. Miután a pórázom segítségével elég durván kirángattak az autóból, igaz, én makacskodtam, és meglátták a két kölykömet, a gazdám leterítette az egyik pulóverét erre a helyre, ráfektetett és mellém rakta a kicsiket is. Nagyon boldog volt, hogy ennyivel megúszta, sajnáltam is szegényt, mert én éreztem, hamarosan érkeznek a többiek. Még láttam, hogy a férje haragosan szemléli a nedves kocsiülést, de már nem törődtem vele.

Most itt vannak mind a hatan. Gondosan megtisztogattam és megszoptattam valamennyit. Először születtek gyermekeim, de azért sejtem, mit kell tenni.

Utálom az embergyerekeket. Nem, ez így nem igaz, de most idegesítenek, mert folyton itt ólálkodnak körülöttem. Nézegetik a kicsinyeimet és engem is, állandóan kérdezgetik, megsimogathatják-e valamelyiket. Szerencsére a gazdám nem engedi.

Mi lesz velünk. Én jó családból származom, szokta is a gazdám mondogatni, hogy jobban ismerem az őseimet, mint ő a sajátjait. Valamennyi fel van sorolva azon a papíron, amit a kislány gondosan őriz a szekrényében. Ez azonban nem mondható el a kölykeim apjáról. Azt sem tudom, mi a neve, hol lakik, azóta sem láttam. És nem is az én fajtám. Ezért féltem annyira ezeket az apróságokat, hiszen csak számomra értékesek. A gazdám a félrelépésem miatt nem adhatja el pénzért őket. Habár nem is hiszem, hogy őt ez annyira izgatná. De a férjét?

Volt egy udvarlóm, a fajtám kiváló példánya, napokig feküdt a házunk előtt és vágyakozva nézett be a kapu alatti résen. Néha én is kidugtam hozzá az orromat, de nem volt hozzá igazán kedvem. Pedig egyszer titokban, hogy a gazdasszonyom ne tudja meg, a férje be is engedte hozzám. Hiába. Nekem az a csavargó kellett, akihez később egy éjszaka kiszöktem. Nagytestű, lógó fülű, hosszú szőrű jószág volt. Szép, csak éppen nem olyan, mint én. Remélem, a kicsik inkább rám hasonlítanak majd, és akkor esetleg a gazdáim is megbékélnek.

Itthon vagyunk.

Hazahozták a kölykeimet is, pedig milyen könnyen otthagyhatták volna őket az erdőben. A gazdám berakott minket abba a szekrénybe, amit az udvarban álló sok lim-lom közül lakhelyemnek választottam. Szokta is nevetve mesélni, hogy az ő kutyájuk egy szekrényben lakik, pedig ott van az a szép kutyaház. Igen, de az másé volt. Azoknak a kutyájáé, akiktől ezt a házat megvették. Még mindig érzem a szagát. Nem mondom, ha valami kan lett volna, jellegzetes hímszaggal., de csak nőstény volt, mint én.

Hamarosan átköltöztettem a családot egy másik helyre. Egy biztonságosabbnak tűnő kuckóba, a sufni és a szomszéd fala között lévő alig fél méteres odúszerű nyílásba. Még mindig gyanakszom. Ha ki is megyek enni, itt nem férhetnek hozzá a kölykeimhez. Vagy csak nehezen. De addigra én is ott leszek. Sokat gondolkoztam már azon, képes lennék-e megharapni a gazdámat, ha bántani akarná a gyermekeimet?

Óriási zápor volt délután. Mindannyian vizesek és sárosak lettünk. Tudom, a szekrényben ez nem történt volna meg velünk. Azok a kis buták annyira féltek és nyüszítettek, hogy én is vonyítani kezdtem. A gazdám azt hitte, a segítségére van szükségem, ki is szaladt a kislányával együtt abban a hatalmas zuhéban és átraktak minket a fészerbe. Persze, ez nem ilyen egyszerűen zajlott, mert a gazdám alig fért be az odúba, és én sem hagytam magam. Tudtam, jót akar, szárazra visz minket, de az ösztönöm erősebb volt.

Nem haraptam meg. Pedig hozzányúlt a kölykeimhez.

Most itt vagyunk a fészerben, a hely meleg, nem ázik be, csak éppen nem biztonságos. Ha kimegyek enni, a kicsik védtelenek.

Kapartam egy hatalmas lyukat a farakás alatt és áthordtam a kölyköket. Akkora, hogy én is beférek. Nem kis munka volt. A botos öregasszony majd elájult, amikor meglátta a földrakást. Remélem, nem bököd be ide közénk, csak úgy, puszta szórakozásból. Ha elkapnám a botját, szét bírnám harapni?

A gazdám csak legyintett egyet, amikor szemrevételezte az új helyzetet. Megvárta, hogy kimásszak a lábasomhoz, de ezúttal nem kukucskált be az üregbe. Szerintem ő megért engem. Most is itt fekszem, csak az orrom látszik ki. A kis gazok pedig olyan jóízűen szopnak. És csámcsognak is közben.

Következik: Karácsonyi Lili naplója

* Részlet a szerző Ördöglakat című megjelenés előtt álló kötetéből