Urbán András
Viar meghal(t)

Viar napok óta, éjszaka is hallotta azt az irtózatos ritmust, ahogy mellükhöz verdesték a tenyerüket, s gyomrukból tompa, fojtott hang szakadt.

teljesen kiürült a város. az őrülteket kivéve mindenki a nyugati pusztába ment, s több tízezer ember előtt vöröslött az ég. egyik este kezdődött, akkor még semmit sem gyanítottak.

az állatokat nem hallotta, de mindig tudta azt a pillanatot, amikor új áldozatot vittek. talán az összes jószágot levágták már, jókora bűz terjedt. mindenüket odacipelték, amit nem lehetett leölni, azt égették. most nem ment volna a kikötőbe, hogy a napot lássa felkelni, mint ahogyan az első napon tette. a termében ült. mozdulatlanul; s lassan felemelte a kezét.

ekkor lépett be az egyik szolga, két napja először, s félhetett, hisz arcára felragasztotta a vékony álarcoknak egyikét, amiket egyszer Viar osztott szét. húst és gyümölcsöt helyezett elé, majd csendesen kiment. hátán megcsillant a nap. az ajtónál még hallgatózott egy darabig, de hogy hívást nem hallott, a pusztába indult ő is. a többiek már előző nap elhagyták a házat, miután álmatlanul végigsuttogtak néhány éjszakát, többnyire gyermekkori képeik mellett; urukról beszéltek. aggódtak; Viarnak, talán pont a különös esemény kezdetének napján, vérezni kezdett a halántéka. mindannyian jól látták. nincs sebhely, vágás, azt feltétlenül észreveszik. a pórusokon keresztül szivárgott, de nem szóltak, csak eltakarták az arcukat. Viar lesütötte a szemét, amikor az ablaknyílásból látta, hogy rohan a többiek után ő is. tudta jól, számított is rá, mint mindig, de most érzett valamit.

az ételhez nem nyúlt, kardját is félredobta. jó ideig gondolkodott, hogy van-e még ideje körmeivel belekarcolni valamit a tükörbe, majd lassan odatérdelt. csak amikor sebesek lettek ujjai, akkor hagyta abba, s elsírta magát, ám mikor oldalra hajtott fejjel feküdt, s vére könnyével keveredve folyt a szájába, elmosolyodott. elárullak, mondta, elárullak. csak az ajtónál tért észhez, de nevetését még mindig hallotta. ismerős hang volt, inkább vijjogás. fáklyák jutottak az eszébe, majd hirtelen felkapta a kardot. a tükörnek akart rontani, de egy-két hajszálnyira megtorpant. fáradtságot érzett.

egyre vörösebb, sötétebb lett az ég. az emberek is megfogyatkoztak, illetve mind többen feküdtek görcsbe rándulva. némelyikük egészen szürke volt. körülbelül ötezren tartották még magukat, főleg férfiak, a szemük hihetetlenül száraz volt. egységes hangjukat egyvalami bontotta csak meg. az elsők között az egyik öreg már reggel óta énekelt, néha felugrott, s a látóhatár felé szaladt, majd mikor csak kis pont látszott már belőle, visszaindult.

Viarnak égette talpát a por, s néha megállt egy pillanatra. szétnézett, hallgatózott, majd újra megindult. meztelen volt. az öreg helyére telepedett, aki ismét a távolban őrjöngött, s Viar összeszorított állkapoccsal figyelt. dühös lett, amikor észrevette, hogy ő is ütemesen a mellére csapkod. a fűbe markolt, mintegy biztosítékként, de lassan egyre nyugodtabb lett, egyre ismerősebb minden. karját kinyújtotta, s ráhajtotta a fejét. egy darabig nézett még, majd mintha elaludt volna.

valaki a tenyerében tartotta az arcát.