Danyi Zoltán
Hitetlen rekviem

"Nagyanyánk halála úgy ért bennünket, mint a magányosan olvasgató embert egy fület sértően éles, váratlan koppanás." (Mondta apám, miközben utaztunk a határ felé éjjel.)

(1)

Engem ugyanaz a régi érzés kerülgetett, melyet 4-5 évesként éreztem először, kint a tanyán, egy decemberi fagyban, a csillagos égbolt alatt. Rettenetesen egyedül éreztem magam akkor a hideg éjszakában, noha az apám is ott volt velem. Próbáltam arra gondolni, hogy otthon, a városban anyám vár ránk a jó meleg lakásban, frissen sült bundás kenyérrel, csak hát ettől sem sikerült megnyugodnom, a meghatározhatatlan szorongás még inkább belém markolt. Ez a kellemetelen érzés azután időről időre újra a hatalmába kerített, és mindig olyankor, amikor a legkevésbé volt valószínű, hogy rám törjön ismét, mint most is, útban a határ felé, a jól fűtött kocsiban. Nagyon jó volt tehát, hogy az apám beszélni kezdett, mert elterelte a figyelmet magamról, pontosabban a bennem kavargó megmagyarázhatatlan érzésekről.

(2)

Apám nagyanyját, vagyis a dédnagyanyámat a legendárium szerint mindenki az odaadás megtestesítőjeként ismerte: olyan valaki volt ő a család mindkét ágának szemében, aki mindig másokért áldozta az életét, a legeslegfőképpen persze a dédnagyapánkért, a két háborút is megjárt D. Kálmánért, aki ugyan nem volt könnyű ember, mindazonáltal jó szíve volt és érző lelke, mint mondják. Kálmán dédapám huszonévesen szökött meg otthonról, két nappal az anyja halála után; nehéz és küzdelmes évekbe tellett neki, amíg sikerült megalapoznia egy élhető, egy biztonságban élhető életet, melyben a tervek szerint mielőbb helyet kellett kapnia egy asszonykának és persze három vagy négy fiú- meg leánygyermeknek is. Dédapámra végül rámosolygott a szerencse. Sikerült egy tanyát vásárolnia az Oromparton, és éppen ekkoriban ismerkedett meg a dédanyánkkal is, akit néhány hónap után feleségül vett. Mindezt Kálmán dédapám a sors igazi ajándékának tekinthette volna, ha a boldog családi életből nem csupán egy bizonytalanul vékony karéjt szelnek részükre a fátum bekötött szemű szövőlányai. Az történt ugyanis, hogy a dédapámat pontosan az első gyermekük születésének napján behívták a császári és királyi hadseregbe lovas katonának, jó egészségi állapotának és izmos termetének köszönhetően már másnap a frontra osztották be, onnét pedig csak kínkeserves hónapok után sikerült hátsóbb vonalakba kerülnie, akkor is egy közeli bombarobbanásból származó kellemetlen sérülés révén, melynek következtében a hallását egyik fülére örökre elvesztette; na de legalább megmenekült a frontszolgálattól, vagyis a biztos halál torkából. Mire a háborúból hazaért, elsőszülött fiuk már a harmadik életévét is betöltötte; ez a jókedvű, mosolygós kislegény lesz majd, sok-sok év múlva az én nagyapám, persze csak ha az ég is úgy akarja. Dédnagyapám és az őt hűségesen szerető hitvese számára most úgy tűnt, hogy a szorongatóan fájdalmas anyagi nehézségek ellenére végre folytatni tudják a szép reményű, békés, boldog családi életüket, ami talán így is lett volna, ha tizenhárom hónappal a dédapám várva várt hazatérte után a torokgyík nem viszi el két hónapos korában a gyönyörű kicsi lányukat, akiért mindenüket odaadták volna, és ha újabb másfél év elteltével nem hal meg újszülött fiúgyermekük, amivel egyidőben hosszan elhúzódó, súlyos női betegségbe esett az én dédnagyanyám, ez a drága jó asszony. Dédnagyapám számára ekkor betelt a keserű pohár. Vaksötét mélakór uralkodott el rajta, lelke eltompult, étvágya elapadt, napokig ki se mozdult a házból, azt se tudta, este van-e vagy reggel; siralmasan hosszú hónapokig tartott ez a mindent, testet-lelket megnyomorító állapot. Végső elkeseredésében aztán, mint mondják, a dédapám fogta magát, és egy vasárnapi hajnalon - mely addigi életének az összes vasárnapi hajnala közül a legreménytelenebbnek látszott - begyalogolt Zentára, és az az évi első vásárban, vagyis ha nem csal a családi emlékezet, az 1921-es év első vásárában cefetül berúgott. Egészen késődélutánig bóbiskolt a lacikonyha pányvája alatt, mígnem azt is bontani kezdték; ekkor azután, borgőzös fejjel botladozva a koraesti márciusi szürkületben, tántoríthatatlan elszántsággal megindult a Tisza felé, hogy mindörökre a gondűző hullámok közé vesse magát, ekképp szándékozván enyhülést lelni a tengernyi bajra, melyet elviselni, úgy érezte, nemigen tud már többé. Csakhogy a fátum egykedvűen szövögető leányai közbeszóltak: jobbnak látták, ha e helyütt egészen másféle mintázatot illesztenek dédapám életének durva pokrócába. Ezért hát úgy történt, hogy a delíriumos fáradtság még jóval azelőtt, hogy a locsogó vízhez ért volna, erőt vett a dédapámon, aki ennek következtében amúgy liszteszsák módjára eldőlt a Halász utca bokrai közt, csontig részegen, eszméletlenül, de mindenesetre ismét megmenekülve a haláltól, ha jól felszámoljuk, immáron a második esetben. Megmenekült hát a haláltól, de viszont a lelke, az bezzeg soha többé nem lett a régi ezután. Ahogy a háborúban a jobb fülét, úgy veszítette el most Kálmán dédapám az érző szívének is jobbik felét. Pedig kevéssel a szerencsés kimenetelű vásári kalandot követően a felesége, ez a drága jó asszony, csodával határos módon felépült a betegségből, és alig néhány hét alatt teljesen kicsinosodott, arca is visszanyerte friss és szép, életteli kerekségét. Így kellett ennek lennie, hiszen sok mindent tartogattak még számára a párkák, jót és rosszat egyaránt, már ahogy ők szokták, ugyebár. A dédnagyapám azonban nem tudta értékelni a jó szerencsét. Attól kezdve újra és újra rendszeresen lerészegedett, eleinte csak a hétvégeken, aztán már hétköznap esténként is, végül már minden reggelét két deci áldomással kezdte. Istentelenül durván bánt áldott jó asszonyával: őt okolta a kettejüket sújtó összes gond és sorscsapás miatt, minden bajt és nyavalyát a dédanyánk fejéhez vágott, féltékenységi jeleneteket rendezett, a dédnagyanyánkat kutyák szajhájának, büdös ringyónak, nyavalyás ribancnak nevezte, utálkozva köpködött feléje, olykor bizony még meg is ütötte. Egy alkalommal - a szentek kegyelmezzenek zavarodottan megboldogult lelkének! - a hajánál fogva húzta végig az udvar porában a szótlanul könnyező asszonyt. A józanság óráiban aztán mindig a legjobb szándékú megbánás következett, véget nem érő, őszinte fogadkozás, a dédanyánk pedig - maga a megtestesült jóság - mindig megbocsájtott neki, hiszen el se tudta képzelni, hogy mi történne Kálmán dédapámmal nélküle, milyen mélyre süllyedne a züllés feneketlenül bűzölgő kútjában, és vajon ki lenne mellette még akkor is, ha nem ő, ki védené meg a szerencsétlen embert a visító démonaitól, amikor azok eszeveszett dühvel és elszántsággal rontanak rá egy-egy átkocsmázott, pálinkaszagú hétvége után? Hát senki, nyilván. Na azt hiszem, ebben tényleg igaza volt a dédanyámnak. Mindezek után és mindezek ellenére is, a három párka, a sorsnak e három szajhája mégegyszer megkegyelmezett dédapámnak és dédanyámnak. Na, persze akkor sem mindörökre, hanem csak egynéhány évre: a második háború előtt három-négy boldog évvel ajándékozták meg őket. Akkoriban született a lányuk, Piroska, ez az elragadóan bájos teremtés, akinek a gyermekévei napsugárként ragyogták be a dédnagyszüleim egyre szürkébben derengő napjait. Piroska még az édesanyjánál is önzetlenebb, odaadóbb és szeretetteljesebb teremtés volt; talán éppen emiatt lett belőle húszévesen apáca. A Jusztícia nevet választotta magának, amikor Krisztus menyasszonyául szegődött. Mondják, nagyon szép nővér lett belőle, messze környéken a legszebb: úgy állt rajta az apácák hétköznapi, fekete egyenruhája, mint Grace Kellyn az esküvői fátyol. Mindazonáltal az apja, az én dédnagyapám ezt már nem érte meg, ahogy szerencsére azt se, amikor egy elhanyagolt tüdőgyuladás alig harmincévesen elvitte gyönyörűszép apáca nénémet. Kálmán dédapámat ugyanis, miután hazatért a második világháborúból - melyben három évig volt a németek, másfél évig az oroszok kaszárnyamestere -, súlyos hasmenéssel dőlt ágynak, és négy hétig tartó iszonyatos fosás során "kilehelte" végre az ő sokat nyomorgatott, nyughatatlan lelkét.

(3)

Minderről most nem szólt egy árva szót sem az apám. Ezeket a dolgokat régebbről tudtam, talán öröktől fogva. Talán bennem voltak a kezdetek óta. A határ felé utaztunk egy súlyosan kristálytiszta éjszakán. A szélvédőn keresztül látni lehetett a csillagokat, kicsik voltak és reszketők. Apám azt mondta, hogy a nagyanyját, az én dédnagyanyámat, ezt a drága jó asszonyt, akivel soha nem adatott meg találkoznom, hajnali fél ötkor találta meg a kocsisuk a tanya padlásán. Apám akkoriban éppen ugyanannyi idős volt, mint most én; azon a reggelen arra a tompa koppanásra ébredt, melyet a kötélről levágott test hallat a padlón. Erről beszélt most apám, mert éppen az én nagyanyámtól mentünk búcsút venni. Az ő nagyanyja nem úgy halt meg, mint az enyém. Nem minden halál különbözik egymástól, de az apám nagyanyjának és az én nagyanyámnak a halála igen. Végső soron viszont mindegy is talán, hogy az ember természetes halált hal-e meg, avagy önkezével vet véget az életének, a végeredményt illetően ez, úgy tűnik, teljesen mindegy. Az jutott eszembe ekkor, hogy tulajdonképpen a halál az, ami bennünket összeköt. A család pedig tulajdonképpen nem más, mint hozzátartozók.

(4)

A temetést követő éjszakán különös álmot láttam: emberi csontokat hordtam magammal mindenfelé, amerre jártam. A csontok egy fadobozkában zörögtek, nem volt éppen kellemes. Azt viszont egész határozottan éreztem ebben az álomban, hogy nem áshatom el őket, még nem; mert még élnek. Mert még élek.

(5)

A szentmise véget ért, menjünk békével.