Danyi Zoltán
Elégia az örök élethez

Apám falujába kezdetben a vicinálissal jártam ki kéthetente, a Cziffra csárda előtt állt meg, onnan még jó háromnegyed óra gyaloglással jutottam el öregapám házához, mely a falu túlsó szélén állt, rajta túl már csak a hullámzó szántóföldek következtek, meg egy végeláthatatlan földút, amelyről mondták ugyan, hogy egy ugyanilyen faluhoz vezet, csak nehezen tudtam elképzelni.

Később, amikor már biciklivel is elengedtek, gyakrabban látogattam meg öregapámat, mindig a kert végében levő gesztenyefa alatt üldögélt ilyenkor, piros bort iszogatott, tapasztalt szemével a napsütötte földek felé hunyorgott, pipáját megtömte dohánnyal ("jóféle magyar pipafű"), kortyolt egyet a borköves pohárból, majd kézfejével megtörölte borostától szürke állát, és elmosolyodott, látni lehetett megkopott, sárgás fogait, melyek több is talán, mint fél évszázadon át a pipaszárat harapták.

Nagyon szerettem elüldögélni vele és hallgatni, ahogyan mesél, de jó volt nála akkor is, amikor órákig nem szólt, én a szótlansága hangulatát is kedveltem, és talán ő sem csak azért látott szívesen engem, mert az egyetlen, az utolsó unokája voltam.

A gesztenyefa lehajó, vastag ágára volt akasztva egy kasza, egy sötétbarna nyelű, a sok használattól és élezéstől vékonyra kopott élű szerszám, ha fára másztam, vigyáznom kellett, mert könnyen megvághattam magam vele, és a fa alatt volt egy hordó is, nyár végén ebben gyűjtötte öregapám a cefrét, a sok-sok év során kicsorduló lé vastag, fekete kéregként rakódott a hordó falára.

Hány korty szilvapálinka, hány hold lekaszált here hetven, nyolcvan év alatt?

Amikor a Csárdáskirálynőre emlékezett, kicsordultak a könnyei: az apját, vagyis az én Kálmán dédapámat, aki mind a két háborút megjárta, kemény szívű, nagyivó, makacs férfiemberként emlegették, az öregapám viszont szokatlanul érzékeny természetű volt, emellett sánta is a jobb lábára, ez utóbbi miatt szerencsére mentesült a katonai szolgálat alól, az ő elégikus lelke minden bizonnyal belerokkant volna a három évnyi, szigorú és értelmetlen megpróbáltatásokba.

Hány kila pipafüvet lehet elszívni egy emberöltő alatt, és a faágakról hány levél hull a földre?

A bor egy fehér kancsóban állt az asztalkán, reggel megtöltötte magának, aztán estig elszopogatta a három pohárnyi piros itókát, három pohárnyit, soha nem többet ennél, hiszen nem a mámor végett, hanem az ízek kedvéért ivott, lassan kortyolgatva; az ürülő kancsó és pohár a mulandóságra emlékeztette, persze, a borivás tekintetében is elégikus volt.

A legfontosabb, s egyszersmind a legmaradandóbb útravaló, amit kaptam tőle, az nem más, mint a mosolya, az a mosoly, amely úgy derengett át mindenen, mint az őszi napsütés a sárguló kukoricaleveleken, a tőle kapott legfontosabb útravaló tehát ez a mosoly volt, meg egy üdvözlőlap, melyet az utolsó nyáron bízott rám, különös családi ereklyeként, és amely most itt van előttem, amikor rájuk emlékezve írok.

Az üdvözlőlap egy Tisza-parti jelenetet ábrázol, szokatlan módon azonban a fényképész, ki tudja, milyen szeszélyes művészi ötlettől vezérelve, a várost a folyó túlpartjáról fotografálta le, így a társalkodó úriemberek, ezek a jól öltözött figurák elég különösen hatnak az iszapos parton; a folyó közepén egy veszteglő uszály látható, rajta túl egy kikötött homokszállító hajó és az épülő rakpart, valamint kissé távolabb, a kép közepe táján a katolikus templom magas, és az ortodox templom karcsú tornya; a kép előterét egy bajuszos arszlán uralja, aki egyszerre két hölgyet is szórakoztat.

A keménykalapos urat és a két hölgyet jól ismerem, nagyon is jól, csiklandozóan kacskaringós történetet hallottam róluk az öregapámtól; mesélés közben gyakran megnedvesítette ajkát a piros borral.

Most közelebb hajolok a képhez, mert úgy tűnik, megláttam valamit, amit eddig nem, ami eddig nem volt a képen, vagy lehet, hogy csak én nem láttam, valaki vagy valami elfedte előlem valamiért.

Érthetetlen szorongás kerít hatalmába, úgy érzem, egyszerre száz bogár kezd mászkálni a fejbőrömön.

Amit észreveszek, igen zavarba ejt: egy oda nem illő létra van a folyó közepén veszteglő uszály fedélzetén, ráadásul első látásra, és a másodikra, sőt a harmadikra is úgy tűnik, mintha ez a létra, melyet észre sem vettem mindezidáig, az égnek támaszkodna, s ettől még jobban megszédülök, mert hányszor nézegettem már ezt a képet azóta a régi nyár óta eltelt tizenegynéhány év alatt, és erre a részletre, erre a kicsi, de nem elhanyagolható részletre mindeddig nem lettem figyelmes; lehet, hogy korábban nem is volt ott, lehet, hogy valaki utólag montázsolta a képre, veszélyes, számomra mindenképpen nagyon veszélyes tréfaként?

Még közelebb hajolva most azt is látni vélem, hogy valaki, egy kopaszodó alak, ott kuporog a létra tövénél, hihetőleg felmászni készülődik rajta éppen, mielőtt azonban felmászna, valamit haladéktalanul le kell jegyeznie, valami nagyon fontosat szaporán papírra kell vetnie még.

És bár ez már sokkal kevésbé kivehető, mint a létra és a tővénél kuporgó alak körvonalai, úgy látom, egy alig látható jegyzetlapot is tart a kezében, néhány sornyi megkezdett szöveggel, és aki eléggé koncentrál, elég erősen összpontosítja a figyelmét, az azt is ki tudja betűzni, hogy mit ír a kopaszodó figura az égnek támaszkodó létra tövénél gubbasztva, hogy mi áll tehát az ölben tartott, remegő papírlap felső harmadán, kis betűkkel, egészen kicsi, formátlan betűkkel, és olyan görbe kézírással, mint amilyen nyomot a rákok hagynak a tiszai homokban, az iszapízű rákok a szürke, iszamós homokban: "A nagyapám elbeszélése szerint kilencszáznégy nyarán az ükapám, néhai D. Dömötör, miután fia, vagyis az én dédapám, néhai D. Kálmán megszökött otthonról, mert nem tudta elviselni, hogy a szülői ház a drága édesanya, vagyis az én néhai ükanyám halála után immár csak atyai ház volt számára, minden vagyonát, tehát az összes földjét, jószágát, házát, az összes ingóságát és ingatlanát, beleértve a moholgunarasi és az algyői tanyát is, alig két hét leforgása alatt pénzzé tette, fogatot bérelt magának Bácskossuthfalva legmenőbb lókupecánál, és elhajtatott Szeged városába, ahol az idő tájt, pontosabban kerek egy hónappal azelőtt nyílt meg a Reökh Emma-féle úri kaszinó."