Danyi Zoltán:
Csak egy mondat

Legvégül már csak azt kell elmesélnem, hogy Grigorij Danyilovics, aki korábban egy moszkvai színházban volt gazdasági igazgató, egy napon rádöbbent, hogy neki írnia kell;

valódi élethivatása, villant az agyába, hogy írjon egy hatalmas regényt, egy regényfolyamot, ezért még aznap le is mondott igazgatói állásáról a színházban, és a következő héten már el is utazott vidékre, kiköltözött a Moszkvától mintegy háromszáz kilométerre észak-nyugatra levő Valdaj-hátság gyönyörű szép, de szerény és egyszerű, semmilyen tekintetben sem hivalkodó erdeibe, két kis falu, Arhangyelszk és Krasznojarszk között egy erdei házikót rendezett be magának kellemes, napos dolgozószobával, és belefogott a jegyzetelésbe, nagy művének a megtervezésébe;

gondosan elképzelte a részeket, az egyes részek fejezeteit, a fejeztek jeleneteit, szereplőket talált ki, és neveket adott nekik; csak teltek a napok és a hónapok, s ugyanígy csak teltek a papírlapok és szaporodtak a jegyzetek, Grigorij egészen belázasodott a munkában;

több mint fél éve volt már, hogy kivonult az erdőbe, de a számításai szerint még mindig csak a könyvének a harmadánál tartott a jegyzetelésben, folytatta hát töretlen erővel a munkát: reggel általában öt és hat óra között ébredt, erős grúz teát főzött magának, majd a kétszer négy méteres ablak előtt álló jókora íróasztalhoz ült és munkához látott; odakintről behallatszott a vidám, reggeli madárfütty; lapokat rakott maga elé, néha fel is állt, és így próbálta áttekinteni a helyzetet, majd egyszer csak hirtelen leült, tollat ragadott és gyorsan jegyzetelt, bele-belekortyolva a teába; kilenc óra tájban szünetet tartott, ilyenkor megevett egy karéjt a maga sütötte barna kenyérből, utána tovább dolgozott fél tizenegy-tizenegyig, majd sétált egyet a ház körül, megfigyelte a mókusokat és a madarakat, a kontyos récéket meg a búbos vöcsköket, hallgatta a szilfák, a platánok, a fenyők koronájában susogó szellőt, a meleg, nyári időszakban pedig elballagott a patakig, és megfürdött benne, lubickolt egyet, lemosta arcáról a szellemi fáradtság apró ráncait; a sétát vagy a fürdést egyszerű ebéd, rendszerint bableves követte, azután félórás szunyókálással készült a délutáni műszakra, mely fél háromtól vacsoraidőig, este hétig tartott, ugyanúgy a hatalmas ablak és a jókora íróasztal előtt; vacsora után, ha az időjárás engedte, a patakparti réten begyűjtött füvekből főzött teával bögréjében kiült a házikó elé; gondolatai többnyire ekkor is az aznap végzett munkája körül forogtak;

egy év telt el így, és Grigorij elégedetten állapította meg, hogy a jegyzetek felével elkészült: nagyjából ezerötszáz oldal, ennyi lesz a mű első fele, a címet még nem találta ki, de a fejezeteknek nagyon frappáns címei lesznek majd, hamarosan bele is kezdhet a megfogalmazásba, a szöveg kidolgozásába; két-három hetente vadászok jöttek a patakhoz a közeli falvakból, ellenőrizték a patak folyását, a vadetetőket; egyedül velük beszélgetett Grigorij;

a következő év tavaszára a jegyzetek kilencven százaléka megvolt, kétezer és öt-hatszáz oldal, ennyire saccolta, és végre megvolt a cím is, Patkánykert, ez lesz a regényfolyam címe, ekkor már magába a megírásba is belefogott, a szövegmunkába; nagy kedvvel és élvezettel írt, és kiválóan haladt is, napi négy-öt oldalt sikerült megírnia, ha ebben a tempóban halad, számolt utána minden este a házikó előtt ücsörögve, akkor a javításokat és újraolvasásokat is beleszámítva három-négy év alatt elkészül a nagy mű, és akkor visszatérhet Moszkvába, és a hátralevő életét ünnepelt íróként fogja leélni; hajnalban aztán megújult erővel tudott az íróasztalhoz ülni, és csak írt, csak írt, reggel hattól délelőtt tizenegyig, és délután fél háromtól este hétig; szépen teltek a lapok és rendben múltak a hónapok, tavaszok és nyarak jöttek és mentek, őszök és telek vonultak végig a Valdaj-hátságon;

két részből fog állni, az első rész valamivel hosszabb lesz, harminchat fejezetből áll majd, és egy-egy fejezet negyven-ötven oldalas lesz, így ezerötszáz oldal lesz a regény első része, precízen megkomponált cselekménnyel, furfangos fordulatokkal, és minden fejezetben más-más szereplővel, amitől első olvasásra ez a rész homályosnak fog hatni, az olvasó nem érti majd, hogy miért kerülnek egymás mellé a dolgok, amelyek egymás mellé kerülnek, nyolc, helyenként tíz új szereplő is lesz egyes fejezetekben, két-háromszáz figura, nagyon izgalmas történetekkel, ám látszólag minden kapcsolódási pont nélkül, az olvasónak nem lesz könnyű dolga, de Grigorij bízott benne, nem, nem is bízott benne, hanem egész biztosan tudta, meg volt győződve róla, hogy lesz a műnek egy olyan varázsa, ami miatt nem tudják majd abbahagyni az olvasást, nem fogják letenni a könyvet, aki belekezdett, azt a regény mágikusan fogva tartja, kénytelen lesz tovább olvasni, és akkor az olvasó majd eljut a könyv második részéhez, és ekkorra a nehezén már túl is van, nemcsak azért, mert a második rész valamivel rövidebb lesz, csupán harminc fejezetből fog állni és csak ezer oldalas lesz, hanem azért is, mert ebben a második részben bravúrosan megoldódnak a dolgok, tisztázódnak az addigi kérdések, a több száz szereplő közötti kapcsolatra fény derül, szép sorban felfejtődnek a szálak, melyek összekötik őket, majd ezeket a szálakat rendre el is varrja a mesélő, és az olvasó számára az addig érthetetlennek tűnő fölfordulás egyszer csak értelmet nyer, így képzelte el Grigorij a hatalmas regényt, és jól is haladt az írással, egymás után készültek a fejezetek, két-három hét alatt írt meg egyet-egyet, elvonultsága harmadik évének végéhez érve az első rész háromnegyedét megírta, vaskos köteg állt íróasztala mellett a regény addig elkészült oldalaiból, elégedetten teázgatott hát esténként a házikó előtt, vagy ha hideg volt, akkor a völgyre néző konyhában, és jóleső izgalommal gondolt a regény további fejezeteire;

a negyedik évben aztán elkezdtek akadozni a dolgok;

egyes jegyzeteiben Grigorij ellentmondásokat vett észre, és valahogy nem volt minden rendben a fejezetekkel sem, kénytelen volt meg-megszakítani az írást és újragondolni egyes epizódokat, újragondolni egyes fejezeteket, újragondolni az egész koncepciót, és ezzel napokra is meg-megakadt a munka;

az időjárással is valami gondok lettek, szokatlanul erős szélviharok söpörtek végig a tájon, ágakat törtek le, törmeléket hordtak a ház ajtaja elé, az egyik ablakot keresztben megrepesztette egy odacsapódó faág, aztán egyre gyakoribbá váltak a zivatarok, és egyszer egy álló héten át, már-már mértéktelenül esett, mélyen fölázott és járhatatlanná vált az összes kis út a ház körül, ha mégis kimerészkedett az ember, cipője és nadrágszára csupa sár lett, de mind közül a legrosszabb az volt, amikor abban az évben beköszöntött a tél, az a rendkívül hosszú és tartósan kemény tél a mínusz harminc fokokkal, Grigorij nem győzte vágni a fát, mert már egy hónap alatt eltüzelt annyit, amennyi máskor egy egész téli időszakra bőven elég volt, és amikor ki kellett mennie az erdőbe, orrlyuka befagyott, szempilláit és szemöldökét megcsípte a dér, szakállát vastagon belepte a zúzmara, ennél is kellemetlenebb volt azonban a favágásban az, hogy miközben keze, lába, feje fázott, a törzse viszont átmelegedett, a hátán és a derekán csupa víz volt a ruha, így hát nem lehetett kivédeni az erős meghűléseket, volt, hogy napokig belázasodva feküdt, ilyenkor persze egyetlen sort se haladt a regénnyel, mindössze cickafark tea főzésére futotta erejéből, szóval nagyon rosszul telt ez a negyedik tél a Valdaj-hátságon, és vészesen megfogyatkoztak az élelmiszertartalékai is;

korábban negyedévente hozatott magának a faluból lisztet, babot, cukrot, most viszont, nem tudni, miért, akadozott az ellátás, a vadászokat se látta már hónapok óta, amikor tehát az idő megenyhült végre, fogta magát és elindult Krasznojarszkba, hogy legalább valamicske lisztet szerezzen magának, de a kis falu piacán se liszt, se bab, se cukor, sőt még kofa se volt, bezörgetett a házakhoz is, ám így sem járt sikerrel, az emberek valami nagy-nagy változásokról beszéltek, jelentős átalakulásokról Moszkvában, bemondta a rádió is, ők nem mernek eladni semmit, és másnap Grigorij hiába gyalogolt el Arhangyelszkbe, ott is pontosan ugyanaz a helyzet fogadta, a piacon teremtett lélek se volt, a falubeliek nem adtak el semmit, és mindenki a változásokról beszélt;

egyre több baj lett a regénnyel is;

Grigorij nem tudott többé eléggé koncentrálni a munkára, kezdett kicsúszni az egész mű a keze közül, a jegyzetekkel sem volt megelégedve, nem látta át a nagyobb összefüggéseket, értelmetlen zagyvaságnak érezte eddigi munkáját, elkezdte hát megcsonkítani, lerövidíteni a megírt fejezeteket, egy csomó feleslegesnek tűnő szereplőt törölt ki, több tucatnyi lényegtelen epizódot hagyott el, végül aztán már egész fejezeteket dobott a tűzbe, így lett teljes egészében a lángok martaléka a hetedik, a huszonkettedik, a harmincadik és a harmincegyedik fejezet, egyre csak rövidült hát a regény, a következő héten mintegy a harmadára csökkentette az ötödik, a hatodik, a tizenkettedik és a huszadik fejezetet, mert azokban volt a legtöbb mellékszereplő, és nem értette, hogy mi a csudának kellett azokat is belekomponálni a nagy műbe, semmi jelentőségük nem volt azoknak a figuráknak, és végképp haszontalan volt a tizenhetedik és a huszonharmadik fejezet is;

két héttel a kéziratok eme autodaféja után a regény második részéből elkészült tíz fejezetet anélkül égette el, hogy beléjük kukkantott volna, mert így is tudta, hogy rossz, nem jó, egyszerűen nem sikerült: nem oldotta meg a nagy letisztázást, nem tudja összekötni a szálakat, a sok-sok szerteágazó történetet; ezután napokig nem is tudott leülni az íróasztalhoz, amikor meg végre sikerült, megint csak gyűrni és tépni kezdte a lapokat; néhány nap alatt hosszú évek kitartó munkáját tette tönkre, a regény tehát rohamosan zsugorodott, már csak ezer, már csak ötszáz, végül már csak párszáz oldalnyi lehetett volna, ha Grigorij rászánja magát a folytatásra, erre viszont végképp nem volt ereje, egyszerűen képtelen volt a fogalmazásra, nem jutottak eszébe a szavak, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor meg nem tudta őket mondatokká kovácsolni, ehelyett tehát, hogy csillapítsa dühét, kidobott még néhány oldalt a meglévő kéziratból;

így fogyatkozott, soványodott, rövidült, és tűnt el fokozatosan a hatalmasra tervezett regény, maga volt ez a zsugorodás misztériuma: ahogy szép reményekkel a szívében fölépít az ember valamit, aztán fogja és saját kezűleg, önszántából lerombolja;

egyetlen papírlap maradt végül, amikor elvonulásának a hatodik éve megkezdődött, és meredek sugarakkal köszöntött be a hatalmas ablakon a fák között átszűrődő napsugár; egyetlen papírlap volt tehát az íróasztalon, a frissen borotvált Grigorij ott ült előtte és bársonyfekete teáját iszogatta; nyugodt volt, az izmai lazák, tiszta szemekkel a távoli dombok felé meredt, lassan és egyenletesen lélegzett, elmélyedve, minden pórusán át szívta magába a május végi meghittséget, és felszabadultságot, nagyszerű megkönnyebbülést érzett, mert tudta, elérkezett művének végére, és noha a fő műve egyetlen mondattá sűrűsödött, de Grigorij tökéletesen boldog és elégedett volt ezzel a művel, ezzel az egyetlen mondattal, ezzel az egyetlen mondattá zsugorodott regényfolyamnak az első és utolsó mondatával; mert ez az egyetlen mondat az volt, amit tulajdonképpen az egész művében keresett; és ezt a mondatot most az egyetlen megmaradt papírlap közepére, a nagyregény első és utolsó lapjára, a cím és a szerző neve alá szép, olvasható betűkkel odaírta;

majd letette a tollat, kényelmesen hátradőlt, és pipára gyújtott;

és hát tulajdonképpen így. tulajdonképpen az erre az alkalomra tartogatott illatos dohánnyal fejezte be életművét. Grigorij Danyilovics.