Fekete J. József
Megtalált történetek

Tóth Lívia: Ördöglakat. zEtna. Zenta. 2002

"Csak észreveszi a dolgokat.
Vagy inkább azok találják meg őt. Felötlenek előtte, szinte rákiáltanak, talán össze is rezzen egy pillanatra, de azután ismét csak a saját gondolatival foglalkozik."

Tóth Lívia Ördöglakat című könyvének akár sajátos ars poeticája is lehetne e három idézett mondat. Szerényebben szólva, a szövegek keletkezésének módját e mondatok magyarázzák meg. Az első jellemző dolog ugyanis, ami a rövid történeteket, naplót, leveleket tartalmazó kötet olvasása során szemünkbe ötlik, az, hogy a szerzőjük nem akar általuk "nagyot" mondani, nem törekszik örökérvényű lényeg(ek) megfogalmazására, nem szervezi explicit morális tanulság köré mondanivalóját, hanem hagyja, hogy a történet maga nyerje el értelmét. Íróként viszonyul a tárgyához, nem pedig publicistaként, miként azt egy kiváló tollú újságíró könyve esetében feltételezhetnénk. Az írónak minden esetben gondolatai vannak, amelyek a történet által kapnak jelentést: az eleve meghatározott jelentést közvetítő művek nem feltétlenül tartoznak a szépirodalom tárgykörébe. Tóth Lívia kötetbe foglalt írásai igen.

A szövegeket olvasva úgy tűnik, a szerző szinte témátlanul indítja írását, egy-egy motívumként felcsippentett élménymorzsából kiindulva asszociál a mindennapok történései között, és a látszólag könnyedén lebegtetett első vagy gyakrabban harmadik személyű monológ sajátos szociográfiai hátteret teremtve felsejlő társadalomkritikai üzenetté formálódik. Éles szem és önfaggató gondolkodás szervezi igényes nyelvi megformálás útján ezeket a kisprózákat, amelyek a legközvetlenebbül szemléltetik, miként válik az olvasó számára látszólag érdektelen motívum általános érvényű elbeszéléssé. A Tisza partján a fűcsomókra kicsapódott szenny-fodor, az odújukból kiöntött egerek, a megperzselődött csipkebokrok előtt fehérlő csigaházak, tüntetések és ellentüntetések fotói, kerti ásás, pizza-leves főzése, várótermi kényszerpihenő, buszozás, az út porában fetrengő, részeg nyomorult, egy szekrényben lakó kutya, a strandon hagyott szemét és még sorolhatnám a témákat, amelyek csak olyan tehetséges szerzőből hozhatnak elő történeteket, mint Tóth Lívia.

A motívumkör kiválasztásának megértéséhez tudni kell némely dolgot az Ördöglakat történeteinek elbeszélőjéről és hőséről. Annyit feltétlenül, hogy nő, negyven körüli, családos anya, van háza, munkahelye, kutyája, értelmiségi, és itt él a Vajdaságban. Ennélfogva emlékezik az 1988-as esztendő előtti időre, majd az egy időszámítást lezáró tizenkét nyomorult évre, összes háborújával, nincstelenségével, a lakosságnak az állam által történő megzabolázásának fondorlataival, a tömegeknek az egyénre kényszerített mimikrijeivel, majd a 2000 októberében történt rendszerbeli félfordulatot követően is újságíróként kíséri figyelemmel a történéseket. Az újságírás a történet hősének, illetve elbeszélőjének a szakmája, nem pedig történetírásának módszertana. A történetek hőse ugyanis nem külső szemlélője az eseményeknek, hanem belülről éli meg azokat. Az, ami egy országgal, egy néppel, egy városkával történik, az vele is történik. Benne van a történetben, aminek nem ő az írója, és a környezetünkben oly gyakori időszámítás-változás nem okozott nála emlékezetkihagyást, hiszen túl nagy tét forog kockán: a saját emberi mivolta.

Az Ördöglakatban is feltűnik a szerző korábbi gyűjteményes kötetének, a Köszönöm, jól!-nak a motívum-háttere, ugyanis ez a prózavilág nem fikcióra épül, hanem két lábbal áll a valóságban, az utóbbi két évtized ingoványos talaján, amikor hirtelen fontossá vált a menni vagy maradni kérdése, majd fontossá vált e választás erkölcsi megítélése, fontossá vált a feladatvállalás és a helytállás, majd egyszerre csak a túlélés lett az első számú feladat, amit a családért és a családhoz közelállókért vállalt kötelező felelősség érzése váltott fel. A húsz év alatt az elbeszélő és egyben elbeszélt Karácsonyi Lili is változott. Karácsonyi Lili hol a történetmondó alteregója, hol pedig az elbeszélés tárgya, és ez a kettős láttatás teszi, hogy az olvasó úgy érzi, kívülről is, belülről is sikerült megismernie a történetek hősét, sikerült vele bensőséges kapcsolatot kialakítania, szinte bőrébe bújnia. Ehhez talán az elbeszélő nyíltsága és őszintesége vezet: történetei tényszerű én-elbeszélések, amelyekben a beszélő szépítés nélkül számol be egy autóbuszon tett szokványos utazás nyomán arról a képmutatásról, amit az utazóközönség mikroközössége indukál a maga kényelmét feladni nem kívánó egyénben, a pasikkal való kapcsolata elemzése során az ártatlansága elvesztéséről, később a nagyanyja haldoklása kapcsán a kiszolgáltatott iránti türelmetlenségéről, a házikedvenc szuka kölykezése nyomán a feltámadó gondoskodási ösztönről, önszemlélődése során az átlagosnál erősebb hátsójáról és vastagabb combjairól, olyan dolgokról mindenképpen, amelyekről a magánember is szívesebben hallgat, ha csak nem eufemikus, tehát hazug szövegkörnyezetben beszél. Úgy vehetjük, hogy Tóth Lívia és Karácsonyi Lili esetében az elbeszélés másik tétje az őszinteség, ami ösztökéli a folyamatos önvizsgálatot és önértelmezést. Az pedig, hogy első személyben szólva megírja a kutyája naplóját, és ezzel párhuzamba állítja a gazda naplóját, különös módon egybeesik a Párizsban élő és magyarul író Karátson Endre egyik elbeszélésének szempontjaival, bizonyítván, hogy a világirodalom különös fejlődéstörténetében hasonló elképzelések születhetnek egyszerre több helyen, nem mindig vándormotívumokról van szó, hanem autochton alkotások között is lehetnek összefüggések és egybeesések. S ha már Tóth Lívia prózájának tétje az őszinteség, tegyük hozzá, hogy könyvének Leltár című fejezete egymondatos összefoglalóval folytatja és zárja le az elbeszélt történeteinek mindegyikét, egyiket végérvényesen a tényirodalom területére utasítva, a másikban tudatosítva a szerzői fantázia kalandozását. E kötete meggyőző bizonyítéka annak, hogy a 2002-es Majtényi Mihály Novellapályázat bíráló bizottsága Tóth Lívia elbeszélésében az írót díjazta.