- Hozsanna az olvasónak! - kelt fel reményteljes lendülettel imazsámolyáról Umar ibn Abi al-Maarri és áttelepedett számítógépének képernyője elé, bizakodván, végre kinyitotta valaki a honlapját. A belépések számlálója azonban kitartóan megfeneklett a nullán. Nem is akadt sok látnivaló ezen a Web-oldalon, csak a Szürke Zaj Energiája, mert a számítógép pontosan annyit tartalmazott Umar ibn Abi al-Maarri tervezett munkájából, a posztalkímia alapművéből, a világegyetem összes kultúrájának minden elemét elegyítő Efezusi betűkből, amennyi a Négykarmú Sárkány Pagodájának negyedik szintjére kétszer hetvenhárom esztendeje visszavonult bölcs agyában megfogalmazódott benne. Vagyis ettől lényegesen kevesebbet: Abi al-Maarri agya pajzán akváriumként fogta egybe a gondolatok ichtioszaurusz-mocsarából életre hívott papucsállatkákat, amelyek az akvárium langy vizében békésen úszkáltak, egymással folyton változó koordináták rendszerét hálózva a térben. S a változásnak ez a folyamatossága nem tette lehetővé a gondolatok szavakká formálását, ugyanis a megfogalmazás azonnal értelmét veszíti, hiszen időközben a gondolatot jelképező papucsállatkák már teljesen más együttállásba kerülnek egymással, így a leírás soha nem veheti fel a gondolat iramát és pontosságát. Az igazi nagy mű a gondolkodás maga, az írás csak széplelkek pepecselése a valóságot soha még csak meg sem közelítő szavakkal, a gondolat megkövesedett salakjával.
- Nagytudású édesapám, Umar ibn Abi al-Maarri - szólította meg a bölcset gyermeke, Ibn al-Mukaffa Mahfúz, akit kereken hetvenhárom esztendővel azelőtt nemzett, hogy művének tervével remeteségbe vonult: Látom, ma is üres a képernyő, íróvessződön nyoma sincs tintának. már megbocsáss tiszteletlen fejemnek, de úgy tűnik, nagy a diszkontinuitás a szándékod és a műved között.
- Gyermekem, Ibn al-Mukaffa Mahfúz, nem veszlek ölembe, mint kellett volna tennem zsenge ifjúkorodban. Ha akkor nem az Efezusi betűk és az idő titkait fürkészem, ma bizonyára számodra is világosabbak lennének a dolgok, és nem papolnál holmi diszkontinuitásról. Tudnád, hogy az idő észbeli folyamat, és ezen természete eleve lehetetlenné teszi, hogy egyszerre egynél több ember is részesedjék belőle: minden pillanatunk önmagában létezik, képzeletbeli összegük azonban nem létezik. Az időnek nincs folyamatossága, ezért élet és mű között se lehet diszkontinuitás.
- Őszszakállú atyám, a legnagyobb tisztelettel hadd jegyezzem meg: a nyelv, vagyis minden nyelv az egymásutániság elvére épül, tehát az autonóm pillanatok egymásutániságát éppen ez a folytonosság képes kifejezni.
- Barom vagy te, egyetlen gyermekem, Ibn al-Mukaffa Mahfúz - tüzelte föl magát Umar ibn Abi al-Maarri, a bölcs. Imaházadban nem vertek a fejedbe semmit tudatlan tanítóid? Ha csak egy kicsit is körülnéznél a könyvtáradban, a bölcs iratok tömkelegében lelnéd fel az idő újabb és újabb cáfolatait. Már magam sem emlékszem, de valamelyik vak, Homérosz, Borges vagy Milton, esetleg valaki negyedik igen alapos monológot tett le ebben a témában az asztalra. De ha jól tudom - s most már ismét higgadtság költözött al-Maarri hangjába -, eredményesen tanulmányoztad az indiai filozófiát, nem lesz nehéz felidézned a Visuddhimagga szentenciáját: Egy múltbéli pillanat embere már élt, de nem él, s nem is fog élni; egy jövőbeni pillanat embere élni fog, de nem élt, s nem is él; a jelen pillanat embere él, de nem élt, s nem is fog élni.
- Értem atyám, s tudom, hogy ez a gondolat teljesen megegyezik Plutarkhosz alapállásával, miszerint a tegnap embere meghalt a ma emberében, a ma embere meghal a holnapéban., de képtelen vagyok e bölcsességeket hitelesnek vélni: hiszen mi élünk!
- Gondolod? - kérdezett vissza az ennyi kételytől meggyötört Umar ibn Abi al-Maarri, s arcát reményvesztetten tenyerébe hajtotta.
Fordította:
Lakatos F. Margit