Nagy Farkas Dudás Erika

Van-e élet a halál előtt?

"S megetted mind, halál magvait,

akárcsak mások, magvát mind megetted
s édes utóíz áradt benned el,

mit nem is vártál, édes lett az ajkad,
te, érzékedben, bennen, régen édes."

(R.M.Rilke)

Kedvesem!

Már régen nem találkoztunk. Kastélyod magánya Neked talán jót tesz, de számomra egy más világ borzongató végtelenségét idézi.

Felénk is elmúlt a nyár, már az őszutó pillanatai is megszámlálva, az almáskertek illatukba zárták az emlékeket, és készülnek az utolsó reggelre, amikor rájuk terül a fátyol. Megadják magukat, lehajlik fejük, lélegzetük lombjukat hullatva elakad.

Nézem a fényüket vesztett leveleket, hajolok a fonnyadó termésért, és megtorpanok amikor roppan egy gally a lábam alatt: emlékeznek e majd rám ezek a fák a jövő tavasszal, ha ismét virágukat bontják? Vagy nem törődve a múlttal, majd tiszta lappal indulnak?

Minden hajnal ébren talál, várom, hogy rám nyiss a révületben, kezemet fogva magaddal vigyél; széles folyókon, hatalmas hegyeken túlra. Szelíd lankák csendjébe, a gyümölcsösök biztonságot jelentő, csordulásig telt édességébe. Angyalok, rózsák álmai közé, a megmentésre, az átmentésre váró dolgok közé.

De Te meghaltál. Dátum, tények sora bizonyítja. Tétován végig simítok arcomon: ujjaim arcodon matatnak. Lélegzetem a Tiéddel együtt éltet engem is. Társamul szegődtél, megszánva engem, a Veled szemben még látszatra élőt, és a holtak birodalmában segítesz keresni valami kapaszkodót.

Tanítasz. Ha miattad elhagyom a test nehéz koloncát, a véges hűségű szolga itt marad, magába omolva, semmi kis kacatjaival körülvéve; itt marad bénán, tehetetlen, mellette hiába a kincs, ha messze az, aki a kezet felé mozdítaná. Megtapasztalva a lét korlátlanságát, a szabadság mámorát, részegen az ámulattól; nem az Ellentétek között, de benne az Egyben, ott vagyok otthon, amiről mindig azt hittem, az a Halál.

De itt lent a hajnal véges, elküldesz magadtól, lebocsátasz a hajszálnyi éren át, mert még van mit tenni; ez a világ még engem akar. Minden visszazuhanás fájdalmas, riadtan nézek a Napba, és kérdezni próbálok. Ahogyan tanítottál.

Nem élet ez. Várakozás, félelemmel telten. Kérdésekkel telten. Ha lenne, aki felelni tud - talán élet is lehetne. De várakozás. Csak halál van, mi pedig tehetetlen burka a magnak.

Mert a halál magva elhintve bennünk, minden pillanatban növekszik, egyre terebélyesedve nem hagy nyugtot. Az élet halállal telten múlik, reszkető kezekkel kapaszkodunk az illúziókba, semmi sem bizonyos, csak hogy meghalunk. Életet játszva hurcoljuk, és ezért nem áttetsző, csak olyan, mint a felszín, csak látszat. Mint az álarc.

Ki meri megmondani, hogy a ránk osztott szerepnek mikor lesz itt a vége? Holnap, tíz év múlva? Mikor? Nem felé megyünk: magunkban cipeljük a végét.

Nézem a homályos ablakot, kérdéseket fogalmazok, mert a dolgom itt csak annyi, hogy kérdésbe fordítsam a tényeket, és Te ebben tudsz nekem segíteni.

De a válaszokat csak Te ismerheted.

Ne hagyj itt, a bizonytalanságban.