Balogh István
Húsvéthétfő

Kórházban járunk januárban, csalfa tavaszban, hiszen az idei télhó kikeletet ébresztett lelkünkben. Csöndesen araszol az ember ilyen helyen, így vagyunk mi is, feleségemmel, akinek szívét vizsgálják, kibírja-e az altatást, mert műteni fogják nemsokára. Félelem, szorongás kalapál szívemben ezen a verőfényes napon.

Feleségem beül az EKG-vizsgálatra készülők sorába, én a váróban foglalnék helyet. Odafordulok az üres székek felé, s tekintetem találkozik egy ősz hajú ember szemével. – Kisbarát! – szalad ki számon. A szemben ülőnek nevet a szeme, füléig szalad a szája, föláll. Megöleljük egymást. – Mit kerestök itt? – kérdi. Mondom, gond van az asszonnyal, de rendbehozzák. – Elakad a hangom. – Hiszem, hogy rendbejön. – Veled mi van? – A tegnapi szép vasárnapon végigszirénáztam Budapest belvárosát – mondja, s nem nevet már a szeme. – Szorít a szívem, szúrja is valami.

Leülök az ősz ember mellé. Most harmadszor. Először 1955 márciusában, húsvét előtt valamivel ültetett mellé Teleki Mária tanítónő, Kanizsán, a Zárdában. – Ülj oda Baráth Feri mellé! – mondta a tanító néni, megtaszította hátamat, hogy könnyebben induljak. Nehéz volt ismeretlen helyen szembenézni vagy harminc másodikos kisdiákkal. Padtársam sötét haja és kőszén szeme azonnal lelkembe rögződött. Méregettük egymást, én hangosan nyeltem, ő végül megtörte kínomat, elmosolyodott. Másodszor negyedikes korunkban ültetett bennünket azonos padba Pató Ferenc tanító bácsink, az ablak melletti sor harmadik padjába.

Most az élet ültetett minket egymás mellé. A tálálkozás öröme, a mosoly gyorsan komollyá vált. – Hamvas a fejed – mondja egykori padtársam. – A tied meg havas – mondom. Soha nem olvadó hó ez élet bérceinek legmagasabb csúcsán. – S erre tavasz sem jő már – jegyzi meg társam. Ó, a tavaszok , olvasztó melegek a legkegyetlenebbek, hatvanon fölül meg nem is léteznek! – Azért megindulunk idén is együtt locsolkodni! – mondja Kisbarát, aki egykor füzetlapokra készülő regényeimet illusztrálta. Aztán plakátok világhírű alkotójává lett, és könyveknek igaz megálmodójává. – Megindulunk, Kisbarát – mondom. – Kisbarát? – kérdi.
– Így hívott Cigonya minket Kanizsán, a Körös-parton – válaszolom. – Igaz – mondja. – Igaz. Cigonya így hívott engöm, tégöd mög Kisbalognak mondott. – Ez legszebb örökségünk, Feri. Lehet, egyetlen gazdagság, mit meghagyhatunk utódainknak. – Löhet.

- Együtt locsolkodunk húsvéthétfőn? - kérdi a kórházi széken mellettem ülő, szeme újra fénylik, legyőzi belső szorítást e téma. – De Kanizsára menjünk – mondom. – Ott leszünk, mint akkor – ígéri.

Akkor 1955 húsvétja volt, s olyan húsvéthétfő, melynek délelőttjén iskolában voltunk, mert az akkor hétköznap volt, olyan világot éltünk, egyszerű, szürke nap ez is, parancsolta minékünk akkor a kemény hatalom. Mi lázadón ünneplőben ültünk padjainkban, és oly gyönyörű volt akkor szőkés, szép tanító nénink, Teleki Mária is, ünneplőben ő is, és engedte, hogy első óra előtt meglocsoljuk őt. Verset én mondtam az osztály fiúi nevében, Én az éjjel azt álmodtam, egy rozmaring szálat találtam, azt is a Kisjézusnak ajánltam, és azóta is egyik legszebb ajándékom az az ölelés, puszi, amit akkor tanító néninktől kaptam. A lányok meg csöndben megültek a padokban. Ó, a lányok! Megérkezésem napjától kezdve szemlélgettem őket, tanultam neveiket. Ám egynek a nevét azonnal megtanultam! Berec Erzsi, ő volt a legszebb kékszemű lány a világon! Az élet szerencsével ajándékozott engem, Erzsivel, amikor eljött az ideje, Zentán ugyanazon gimnáziumi osztályba jártunk, aztán Újvidéken a Magyar Tanszéken is együtt folytattuk a tanulmányainkat. Tanügyi tanácsosként meglátogathattam csodálatos magyaróráit Kanizsán. Lányainak tanára lehettem az Újvidéki Egyetemen, mert az élet olykor ajándékokat is oszt. Főztjét is megkóstolhattam, mert meghívott ebédre engem mindig, ha Kanizsán jártam, és most is megerősíthetem, jó fészekből kelt ki ez a lányka! – Szerencsés vagy Kálmán, mondogattam férjének.

Azon a húsvéthétfőn, 1955-ben szorongással ébredtem. – Anyuka – kérdeztem drága szülémet, – kit is locsolok én ma? Senkit nem ismertem, pontosabban, egyetlen osztálytársnőmről sem tudtam, hol lakik. Kicsordult könnyem, visszaálmodtam zentai, tóparti osztálytársnőimet. – Ó – mosolygott anyám – megoldódik ez, kisfiam!

Megoldotta Kisbarát, padtársam, akit akkor még mindenki Ferinek hívott, én is, csak később lett ő Kisbarát, 1955 nyarán, Cigonya, a festő nevezett el minket, Ferit Kisbarátnak, engem Kisbalognak. ( Azt mondja az én valamikori padtársam a kórházi váróban, miért hívsz te magyarszós novelláidban engöm Kisbarátnak? – Cigonya is így hívott, s akkor én is, ott a Körös partján, amikor Cigonya képeket varázsolt vászonra, mi meg néztük az igaz varázslatot. – Igaz, így volt – mondja Feri. – Az öreg szimpósok Újvidéken engem Kisbarátnak hívtak. – Akkor észre sem vettem – mondja, – most fura az egész. Azt hiszem, már csak Tolnai Ottó hív engem Kisbarátnak, meg most te. Jó nekem. Én egy Kisbarát vagyok. – Cigonya édesöccse vagy – mondom.

Akkor, 1955-ben, azon a húsvéthétfőn a lányok az osztályban nagyon versengtek egymással, kihez hányan mennek locsolkodók. Én ültem zöld, kissé megfirkált, megfaragott padomban, árva voltam, kitagadott, úgy éreztem. – Érted jövök ebéd után – súgta Feri, odakint meg kibújt a nap a felhők közül.

Harangoztak a nagytemplomban, hazaengedtek iskolából minket, s Feri jött is értem, ahogy megígérte. Nem tudtam én egyetlen osztálytársamról sem, ki hol lakik, locsolkodni sem indulhattam társam nélkül. De ő jött és be is kopogtunk minden osztálytársnőnk ajtaján, ahol el is vártak minket, hímes tojást is készítettek nekünk, s anyáktól, nagyanyáktól egy-egy dinár markunkba is csöppent. Esteledett már, amikor a kötélverő mester portájára értünk, Erzsiékhez. Életemben sem mondtam el olyan odaadással, átérzéssel verset, mint akkor azt a locsolót, Én az éjjel azt álmodtam! Ketten voltak lányok annál a háznál, két-két dinárt kaptunk, meg két-két hímes tojást. Vászonzacskóba gyűjtöttük a tojást, akkorra már jócskán megtelt tarisznyánk. Erzsi adta kezembe a tojást, ezt neköd föstöttem, mondta. A legszebb hímes tojás! Kicsiny lánykezek rótták a vonalakat, kicsiny leánylélek álmodta meg a cirkalmakat, tenéköd, ezt mondta a legszebb szamócaszáj. Boldogan botorkáltam Feri oldalán tovább, olyan házhoz, amelyben három lány is élt, itt kaszálunk, mondta.

Halványzöld banyakemence állt a tisztaszobában, abban a házban, ahol az a három lány lakott, akikhez érdemes volt betérni, mert locsolásunkkal kaszáltunk. Verset én mondtam, hosszút, különöset, nagyanyámtól tanultam, mesefája volt ő dr. Banó István tanár úrnak, néprajzosok nagy moguljának, s zengtem én a rigmusokat a halványzöld banyakemence előtt, lányok szeme fénylett, mint a gyémánt. Locsolásunk után vörösképű atyafi lépett hozzánk, reszelős hangon mondta, a vénasszonyt is meglocsoljátok, remélem? – Meglocsoljuk, mondta társam. A vénasszony a kemencepadkán gubbasztott, fekete varjú képében szállt oda, kendője orra hegyét gyászolta. – De elmondod újra a hosszú verset, a vénasszonynak, röhögi a vörösképű, és nem téveszthetsz! Ha tévesztesz, nem fizetek!

Odaálltam a padka elé, rázendítettem a rigmusra Én az éjjel azt álmodtam, egy rozmaring szálat találtam, azt is a Kisjézusnak ajánltam, s csönd lett a tisztaszobában, hangom zengett, szinte ijesztő volt állnom a visszhangzó mestergerenda alatt, a vénasszony szeme gyémánt. Megoldotta fekete kendője csomóját, lecsúsztatta ezüsthajáról, a vörösképű meg odasúgta, ne tévessz! – Hajtsd le vénasszony fejecskédet, hadd locsoljam meg! – zengtem a végén, átírva a nagyszülémtől megörökölt verset.

A vörösképű röhögni kezdett, hahotázott, aztán nagynehezen levegőhöz jutott, s azt tikácsolta, látja mama, na látja, még a gyerek is azt mondja, megvénült, mama, mint az országút!

A vénasszony szomorúan rám nézett, aztán átkokat szórt a vörösképűre. Az meg öt dinárt nyomott a markomba. Öt dinár, rengeteg pénz! Mindenütt egy dinárt kaptunk, itt meg ötöt, ezért a vénasszonyért. Feri félreállt, nem vett részt a csúf játékban, de együtt voltunk, egy a keresményünk. S a végén, amikor egy sötét utcasarkon osztozkodtunk az ötösön, azt mondta, maradjon neked három dinár az ötből, de én meg egy tojást választhatok a tieid közül. Egyből beleegyeztem. Feri Erzsi hímes tojását emelte ki vászonzacskómból. – Ne azt! – sikoltottam, de ő csak mosolygott. – Azt mondtuk, egy tojást. Bármelyiket. – De az nem bármelyik! – nyüszítettem.

Hazafelé Katona papír- és könyvkereskedésében, a Korzón locsolói keresményemből megvettem Németh István: Parasztkirályság című könyvét. Első könyvem, amelyet boltban vettem. Agyonolvastam szövegeit, anyámnak is felolvastam a kedves történeteket, drága kincsem volt e kötet, de megőrizni máig nem tudtam, valaki sokkal később elemelte tőlem.

Otthon anyám vászonzacskómból kirakta a hímes tojásokat. – Kisfiam, milyen sok szép tojás! Szeretnek téged ezek a kanizsai lányok! Én meg leültem egy hokedlire, ráborultam az asztalra és sírtam, rázkódott a konyhaasztal is, meg a szívem is, a lelkem is, és anyám, szegény, nem tudhatta, hiányzik egy hímes tojás abból a kupacból, amelyet az asztalra rakott, amelyről azt mondja, szép rakás. Ott van Ferinél az egyetlen, az igazi piros tojás, amelyet csak nekem cirkalmaztak, az én padtársamnál, Kisbarátnál, s azért a tojásért elcserélnék én mindent, de mindent ezen a világon!

Visszazökken idő kereke, s a pesti kórházi váróban azt kérdezem én Baráth Feritől, padtársamtól, ha már elindulunk ezen a húsvéthétfőn, elmegyünk-e a kötélverő mester házához is, Kanizsára, locsolkodni? – Csak Kanizsára megyünk – válaszolja Kisbarát. – A kötélverő mester házánál kezdjük a sort.

2007. április 1.