Nagy Abonyi Árpád:
Mindörökké Amszterdam

Talán harminc percig ácsoroghattam a Herengracht és a Vijzelstraat sarkán.

Fontos és halaszthatatlannak hitt ügyben érkeztem, pontosan a megbeszélt időben. Ballonkabátom zsebében ott lapult az a kis csomag, amelyet át kellett volna adnom, de ahogyan múlott az idő, s már vagy huszadszor olvastam el a szemközti ház falán vöröslő graffitit; Jobban is tudnád!, egyre világosabbá vált, hogy talán mégsem olyan fontos és halaszthatatlan az az ügy, az a kis tréfa, amelynek, gondoltam, lám, mégsem leszek részese.

Janneket vártam, barátom barátnőjét, és egy ideig a graffiti szövegét ismételgettem magamban, majd azon tűnődtem, vajon mit is tudhatnék jobban. Talán élni, igen, az életemet élni; valóban, ezt talán jobban is lehetne, gondoltam.

A szél fújt, kerékpározók suhantak el mellettem, s a csatornán olykor egy-egy csónak tűnt fel. A késődélutáni nap vakító fényében Amszterdam élte a maga életét.

Janneke nem jött, s én tizenöt percnél tovább sohasem vártam senkire. Erre is gondoltam a másik tizenöt percben. A várakozás immorálissá tesz, olvastam egyszer valahol, és a karórámra pillantva, hirtelen elhatározással a város ismert szórakozó negyede, a Red Light District felé indultam.

Útközben azonban eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ráérek, s egy ideig sétálgattam a csatornák partján, s a környező utcácskákban. Végtére is Amszterdam, ez az élő múzeum, olyan város, amelyben a magamfajta könnyen elvegyül a sétálók, ücsörgők és bámészkodók hadában.

Megálltam az egyik csatornát átívelő hídon. A vízen egy nagyobb, nyitott csónak közeledett. A fedélzeten, terített asztal mellett kis társaság ült. Az egyik nő épp a szájához emelte a borospoharat.

Megtapogattam a kabátom zsebében lapuló, hosszúkás dobozt, és arra a borgőzös, lehetetlen éjszakára gondoltam, amelyen barátom kiagyalta ízetlen tréfáját, melyet már akkor is beteges bosszúnak, egy tehetetlen és sértődött férfi kétségbeesett rohamának tartottam csupán. Barátom azonban ragaszkodott bolond ötletéhez, s nekem szánta azt a hálátlan feladatot, hogy tervét bevégezzem.

Ahogyan ott álltam a hídon, kezemet a sima vaskorláton nyugtatva, eszembe jutott Janneke, akibe titokban szerelmes voltam; aranyszőke haja, amellyel képzeletemben annyiszor betakart, és telt keblei, amelyek, úgy képzeltem, orgonaillatot árasztanak.

Mindig úgy hittem, hogy barátommal meg kellene osztoznunk Janneken, és így hárman csodálatosan kiegészíthetnénk egymást.

Nézd csak a haját, mondta olykor a barátom.

Nézd csak a szemeit.

Az ajkait.

A mozdulatait.

És Janneke nevetett, én pedig néztem a haját, a szemeit, az ajkait, a mozdulatait, és nem értettem, hogyan lehetséges, hogy még sohasem szeretkeztek. Többször faggattam erről a barátomat, ő azonban csak azt hajtogatta, Janneke a Fehér Por rabja, azért. Ilyenkor folyton az arcába néztem, és azt gondoltam, nyilván másért, aztán végül mindig elnevettem magam.

Válaszképpen összeszűkült a szeme, és azt mondta, Amszterdam az oka.

Barátom ugyanis utálta Amszterdamot, és azt állította, hogy életében csak egyszer tette be oda a lábát, még kamaszkorában. Abba a gennyes fertőbe, így mondta.

Én viszont Uitgeestet utáltam, ahol mindketten éltünk, azt a képmutató, álságos kis falut, amelyet minden falubéli istenített, noha a szívük mélyén mindannyian abba a gennyes fertőbe vágytak.

A barátom úgy hitte, Janneke Amszterdam áldozata, és a Fehér Portól kezdve minden problémájukat a város számlájára írta. Újra és újra megpróbálta rávenni a lányt, hogy költözzön el Amszterdamból, mindhiába.

Én azonban, ahogyan ott álltam a csatornát átívelő hídon, éreztem, hogy Amszterdam jó város; erőt ad, felemel.

Aztán észrevettem, hogy egy sirály száll a csatorna felett, egyenesen felém. Hirtelen elképzeltem, hogy valamiképpen Janneke az.

Majd leszáll a hídra, s én leveszem lábacskájáról a fémgyűrűt, amelyet még a barátom erősített rá, abban az átkozott Uitgeestben, gondoltam. Janneke ekkor visszanyeri valódi alakját, hálás lesz, átölel, és végre szabadnak érezzük magunkat.

A vízen az ég darabkái tükröződtek, s a sirály ügyet sem vetve rám, hirtelen irányt változtatott, és eltűnt a háztetők mögött.

Nem volt mit tennem, tovább indultam.

*

A Dam téren felvonulókba botlottam. Talán ötvenen lehettek; mindannyian álarcot viseltek, a síró bohóc álarcát.

Ötven síró bohóc, hát, ilyet még sohasem láttam, tűnődtem.

Nem akarunk sírni! , írta a nyakukban lógó kartonpapíron. Csendben meneteltek.

Hát akkor ne sírjatok, gondoltam, és megálltam a térrel szemközti közlekedési lámpa zöld fényére várva. A szél felerősödött, leveleket tépett le a fákról, és a bohócokra szórta.

Biztos a szakszervezetiek, szólalt meg egy nő a hátam mögött.

Majdnem hátrafordultam, de aztán mégsem.

Ekkor a nő mellém lépett. Idősebb, testes hölgy volt. Aranykeretes szemüveget viselt, és éppen beleharapott egy félig elfogyasztott hot-dogba.

A szakszervezetiek, mondta újra teli szájjal, és kinyújtott karral a felvonulókra mutatott.

A közlekedési lámpa zöldre váltott. Gyorsan tovább siettem.

Marihuánás cigaretta édeskés füstjét vágta az arcomba a szél, s a lemenő nap sugarai megcsillantak a közeli szobor fémszerkezetén.

Nagyszerű, gondoltam, épp sötétedéskor érek majd a negyedbe, épp a legjobbkor. Egy ideig még nézegettem a sok furcsaságot az arab és afrikai üzletek kirakataiban, aztán befordultam az Oudezijds Achterburgwal ba, abba az utcácskába, amelyben azt a kis kávézót sejtettem, ahol egyszer tizenkilenc cappuccinót ittam meg fogadásból, három nő biztatására. Mindenki részeg volt, és a nők, akiket ott ismertem meg, váltig hajtogatták, hogy majd annyiszor, ahány rumos cappuccinót megiszom; s persze hányás lett a vége, és a nők közben eltűntek.

Igaz, akkoriban még igencsak zöldfülű lehettem, gondoltam, amint felidéztem magamban, ami arról az estéről megmaradt emlékezetemben.

A vörös fények már kigyúltak a csatorna két partján, de a kirakatok többsége még üres volt. Csupán néhány ember lézengett az utcán.

Benyúltam a zsebembe, és ahogyan ismét megtapintottam a hosszúkás dobozt, újra eszembe jutott lehetetlen küldetésem, s tudtam, hogy értelmetlen az egész, és sohasem fogom bevégezni barátom tervét. Valamiféle megkönnyebbülést éreztem, hiszen így Anneket is megmentem egy nyilvánvalóan kellemetlen élménytől.

Egy szexuális segédeszközöket árusító üzlethez érkeztem, és ekkor eszembe jutott, hogy egy falevelet is az erdőben lehet a legjobban elrejteni.

Előtte azonban még megeszem egy török pizzát gondoltam, és befordultam az első sikátorba.

Néhány méternyire két férfi vizelt a fal mellett.

Idióták, mondtam gondolkodás nélkül, mert mindig feldühített, ha ilyesmit láttam.

Vizeletcsíkok kúsztak lassan az utca közepe felé.

Az egyik férfi, a nagyobbik darab, épp akkor végzett, felhúzta a sliccét, és lassan megindult felém. Matrózféle fiatalember volt, szűk pólóban, karján dagadtak az izmok. Egy jókora rugós kést tartott a kezében. Fogalmam sem volt, hogy mikor húzta elő. Lehet, hogy közben az egyik kezében azt fogta, gondoltam hirtelen, és önkéntelenül elvigyorodtam.

Most kiheréllek nagyokos, és aztán lenyeletem veled, közölte, és a kezében megvillant a kés.

Csak azt ne, mondtam. Nem tartottam jó ötletnek. Hirtelen az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája egyik véres jelenete jutott eszembe, és megborzongtam.

Hallod Jan, ez a nagyokos nem akarja, hogy kiheréljem, mondta a másik, köpcös férfinek, aki közben szintén végzett, s gyorsan a hátam mögött termett.

Kissé oldalt fordultam, és a falhoz hátráltam.

Hogyhogy nem akarja, kérdezte, a másik.

Előbb csak az egyiket vesszük ki neki, és aztán majd könyörögni fog, hogy a másikat is, mondta a nagyobbik darab.

Láttam, hogy részegek, és azt is, hogy igazi nehézfiúkra akadtam. Semmi jó nem volt az arcukra írva.

Körülnéztem, de rajtunk kívül senki sem volt a sikátorban, csak az egyik sarkon álldogált egykedvűen egy drogárus fekete férfi.

Eszembe jutottak a Bruce Lee filmek, és átkoztam magam, hogy soha nem foglalkoztam semmiféle önvédelmi sporttal.

A nagyobbik darab közben egészen közel ért, és kése hegyével félrebillentette ballonkabátom egyik szárnyát. Kezdtem igazán kétségbe esni, noha közben reménykedtem, hogy végre arra téved legalább egy járókelő.

Aztán hirtelen mentő ötletem támadt. Benyúltam a kabátzsebembe és előhúztam a dobozt. Vagy sikerül, vagy tényleg kiherélnek, gondoltam.

Ez mi a szar, kérdezte a nagyobbik darab.

Tiszta arany, mondtam.

Hallod Jan, szólt oda ismét a társának, a nagyokos megint szarakodik velünk.

Nyisd csak ki azt a dobozt, mondta a köpcös. Valamilyen sötét tárgyat tartott a a kezében.

Nyisd ki, ismételte meg erre a nagyobbik darab, de ha nem arany, ezt is lenyeletjük veled!

Lassan nekikezdtem; időt akartam nyerni. Reméltem, hogy valójában csak pénzt akarnak, s felbukkan már végre valaki a sikátorban. Lehámoztam a papírrétegeket a dobozról, és leemeltem a fedelét.

A dobozban ott volt, vékony faforgácson az aranyszínű, fém vibrátor.

Mi az isten, horkantotta a nagyobbik darab, csak nem vagy buzi?!

A köpcös is közelebb lépett, és a doboz fölé hajolt. Aztán elröhögte magát.

Nem baj, mondta vigyorogva, mi is buzik vagyunk, s mintegy igazolásképpen, lassan megnyalta a szája szélét.

Akkor most szépen velünk jössz, jelentette ki.

Csak ezt előbb nekünk adod ajándékba, mondta a nagyobbik darab, és kikapta kezemből a dobozt.

Ebben a pillanatban két kerékpáros rendőr tűnt fel az utca végében, egyenesen felénk tartva. Lassan közeledtek, mintha csak sétálnának.

Rendőrség, mondtam.

Mindketten a rendőrök felé sandítottak, aztán egy pillanatra összenéztek.

Még találkozunk, mondták, nyilván véletlenül egyszerre. Gyorsan odébbálltak, akárcsak a sarkon álldogáló drogárus.

Fellélegeztem, és begomboltam a ballonkabátomat. Amikor a rendőrök mellém értek, láttam, hogy az egyikük nő. Kellemes parfümillatot éreztem. Vidáman cseverésztek, miközben egy pillantást vetve rám tovább kerekeztek.

Éreztem, hogy hevesen ver a szívem, és amilyen gyorsan csak tudtam, megkerestem az első kocsmát.

*

Közben már valóban este lett, s az egyik ablak melletti asztalnál a hollandok kedvenc pálinkáját, a jenever t kortyolgattam. Az asztalokat tarka, szőnyegvastagságú terítők fedték. A füstös, lármás helyiségben izzadt, vörös arcok fénylettek mindenütt. Újra és újra rendeltem.

A csatorna túloldalán már megjelentek a lányok a kirakatokban. Néztem az utcán elvonulókat; a részeg, drogoktól felhevült kis turistacsoportokat. Mindenféle náció képviselve volt, és mind egyformák voltak: az angolok, a németek, a franciák, az amerikaiak, az ázsiaiak, mindahányan. Többször láttam már ezt, korábban is: röhögtek, ordítoztak, és olykor provokálták a kirakatüveg mögött ülő lányokat.

Eszembe jutottak Frans Hals festményei, a tizenhetedik századi portrék és életképek. Úgy tűnt, azóta semmi sem változott ezekben a régi házakban, kocsmákban, sőt, talán az utcákon sem, csupán a személyek cserélődtek ki.

Aztán a sikátorbéli két férfi járt a fejemben, és elképzeltem, milyen arcot vágnak majd, amikor beolajozott testtel az ágyon ülve lecsavarják a vibrátor kupakját, és megtalálják a Fehér Porral töltött két kis műanyag zacskót.

Közben örültem, hogy épp bőrrel megúsztam a velük való találkozást, hiszen jó néhányan ott hagyták már a fogukat azokban az utcácskákban, azokban a csöppet sem veszélytelen labirintusokban.

Barátom terve nyilvánvalóan végérvényesen dugába dőlt, és Janneke megmenekült, legalább is egyelőre, gondoltam.

Magam előtt láttam barátom vékony alakját, szemüveges arcát, mindig komoly tekintetét; mintha az élet értelmén tűnődne folyton; aztán Janneke telt kebleit, és persze a haját, a szemeit, az ajkait és a mozdulatait. Csak a hangját nem tudtam furcsamód sehogyan sem felidézni. Abban azonban bizonyos voltam, hogy én megadhatnám neki azt, amit egy férfinek meg kell adnia egy nőnek, bizonyos percekben, legalább is.

Egyszerre rettenetes fáradtság tört rám. Ideje hazaindulnom, gondoltam, és az órámra pillantottam.

Nem tudtam kivárni, míg a pincér újra megjelenik az asztalomnál; a pulthoz támolyogtam és fizettem.

Kinn hűvös volt, s valahogyan egyszerűnek, de mégis szomorúnak tűnt minden.

A kirakatokban a nők bugyiban és melltartóban mutogatták magukat; műmosollyal kacsingattak a járókelőkre.

A vasúti pályaudvar felé indultam, de csak újabb és újabb utcák következtek, újabb és újabb nőkkel, kurjongató férfiakkal. Nyilvánvaló volt, hogy eltévedtem, s úgy tűnt, hosszú ideje bolyongok már a szűk utcákon, amikor egyszerre bomló hús szagát éreztem.

Nekidőltem az egyik házfalnak.

Hányingerem volt. Összeszedtem maradék erőmet, s elindultam; múljon már e lehetetlen nap lehetetlen éjszakája.

Néhány lépést tettem csupán, amikor olyasmit láttam, amire végképp nem számítottam. Megszédültem, és mindkét tenyeremmel a kirakatajtó üvegéhez támaszkodtam.

Igen, a haját néztem, az ajkait..., és nem hittem a szememnek.

Janneke egy bárszéken ült, piros fehérneműben, s a kezében egy félig telt kólásüveget tartott.

Úgy tűnt, egy pillanatra meghökkent ő is. De csak egy pillanatra, mert azután elmosolyodott, és lassan odajött az ajtóhoz.

Kiegyenesedtem.

Kinyitotta az ajtót, és karomnál fogva behúzott. Már nem mosolygott.

Mindössze egy ágy, egy mosdó, és egy szemetes kosár volt a kis helyiségben, valamint egy szűk és nagyon meredek lépcső, amely valahová felfelé vezetett.

Mit keresel itt, kérdezte bosszúsan, miközben behúzta a kirakat függönyét. Mintha köd szitált volna, halovány, szürke fény remegett benn.

Csak néztem, bámultam zavartan; így még sohasem láttam. Bőre olajosbarnán ragyogott, s a haja, a haja úgy aranylott, ahogyan szinte még sohasem.

Szóval ebből élsz, szólaltam meg egy idő után keserűen. Ebben a cellában űzöd az ipart.

Csípőre tette a kezét, és szomorú mosolyfélét küldött felém..

Itt kefélsz mindenkivel, folytattam. Agyba-főbe. Igaz?!

Miért, mit gondolsz, hol, kérdezte ingerülten, és leült az ágyra. Ez Amszterdam, és nem Uitgeest, tette hozzá aztán.

Épp válaszolni akartam, amikor fentről furcsa zaj hallatszott.

Ki van fenn, kérdeztem, gyorsan.

Elnevette magát. Menj fel, s majd meglátod, mondta.

Ki van fenn, kérdeztem ismét, és éreztem, hogy kezdek dühbe gurulni. A fáradtságom pillanatok alatt elmúlt.

Menj csak fel, mondta, már várnak.

Hát jó, gondoltam, akkor játsszuk végig ezt a játékot.

Lassan elindultam a lépcsőn. Janneke felkelt az ágyról és utánam jött.

Miközben felfelé haladtam, eszembe villant, hogy a lány a Fehér Por rabja, s noha ezt korábban is tudtam, most mindez mégis valahogyan más értelmet nyert. Sokszor hallottam már nőkről, akik áruba bocsátják testüket, csakhogy hozzájuthassanak a szerhez. Hát most itt van egy példány közülük, egy díszpéldány, gondoltam.

Újra zajt hallottam fentről. Eszembe jutott a két férfi a sikátorból, és egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán tovább lépdeltem felfelé, egyik kezemmel a lépcsőkorlátba kapaszkodva. Janneke követett.

Amikor felértem, és elhúztam a feljárót a fenti helyiségtől elválasztó nehéz függönyt, láttam, hogy ugyanolyan kárpit van a szoba szemközti oldalán is. A túloldali függöny kissé meglebbent, és szinte biztos voltam benne, hogy mögötte van egy másik bejárat is, amelyen épp most távozott valaki.

Néhány lépést tettem előre a félhomályban. Amint szétnéztem a kicsiny, hosszúkás helyiségben, a bevetetlen ágyat pillantottam meg először. Láttam a félig felhajtott takarót a gyűrött lepedőn, s a mélyedést a párnán, amely nyilvánvalóan egy fej lenyomatát őrizte. Valaki itt feküdhetett az imént, s nyilván még ki sem hűlt az ágy, gondoltam. Közelebb léptem, hogy megérintsem, mintegy ellenőrizve feltevésemet, de hirtelen mégis meggondoltam magam; nem akartam tenyeremen érezni egy idegen test hátrahagyott melegét.

Az ágy mellett, a fapadlón egy zöld éjjeli lámpa égett. Szétnéztem újra, a halovány, fényben, s ekkor vettem észre a szemközti sarokban a hatalmas madárkalitkát. Egy méternél is magasabb lehetett.

Óriás, papagájféle madár gubbasztott a koszos kalitkában. Akkora madarat, még sohasem láttam, még a természettudományos filmekben sem. Teniszlabdányi szemeivel szomorúan nézett rám, aztán elfordította tollas fejét, és az egymásra ragasztott, szakadozott posztereket bámulta a falon.

Csak álltam ott, s közben minden olyan valószerűtlennek tűnt.

Janneke ekkor elnevette magát, és közelebb lépett.

Ő Miss Marple, mondta. Mindent tud, és mindent kiderít, tette hozzá furcsa mosollyal. Ő a legjobb barátnőm. Kicsit dacos, de majd megbarátkoztok, jelentette ki.

Lassan kezdett minden egy szürrealista filmre hasonlítani; s ez már valóban sok volt. Úgy éreztem, végképp nincs több erőm.

Janneke egyik kezét a vállamra tette, s olyan közel hajolt, hogy a nyakamon éreztem a leheletét.

Mi ez az egész, nyögtem.

Sokat akarsz tudni, suttogta, s a másik kezével lassan kigombolta ballonkabátomat.

Ez Amszterdam, itt minden másképpen van, súgta, mintegy megnyugtatólag.

Lassan az ágy felé tolt, s amikor lehullott rólam a ballonkabát, az ágyra lökött.

Hanyatt vágódtam, s Janneke rögtön rám ült. Hosszan, kutatóan nézett rám.

A fejem a párna épp abba mélyedésébe került, amelybe az imént egy másik fejet képzeltem.

Hirtelen eszembe jutott a barátom, s az, hogy ezt az egész ügyet, hogyan fogjuk majd elrendezni.

Gyorsan be kellett látnom azonban, hogy már nincs menekvés.

Egy ideig még hallottam Miss Marple mocorgását a kalitkában, aztán Janneke kikapcsolta a melltartóját, és fölém hajolt.

Orgonaillatot éreztem.