A házak szétlőtt falai közt
kővé csupaszodsz.
A repedések évgyűrűkként vesznek körül.
Kopott századok színezik a hangokat.
Hátizsákban cipeled e vidéket,
mint csiga a házát,
ahol „én” az „te”:
versről versre vándorló
láthatatlan kiindulópont,
melyben – akár Eszék
kiürült hajnali központjában –
egy pillanatra magadra lelsz.
(Vagy csak szemétben kurkásztam.)
Mozaikból áll össze az arcod,
ha túlsikálod,
vonásait eltörli kudarcod.
Idő-darabokból összefércelve
visszapillant a kirakatüvegből,
lopakodik mögötte a fájdalom,
nyomában a nosztalgia fantomja,
sunyin megszólal,
turkál a résekben.
Vreme je da kreneš,
mormolod,
idemo kući,
vagyis haza, kukutyinba
(mintha semmibe szóltam volna,
mondtam: haza szeretnék menni.)
Búcsúzáskor
sejted meg, mit hagysz el.
Majd elindulsz az új érzés
ismerős zaja felé,
tudván,
a test halálát
csupán árnyéka éli túl,
akár az olvadást
a meleg, fekete hó.
