Verebes Ernő
Gyönyörű

Gyönyörű itt minden : part és korlát, öröktől egymásra várva. Senki sem jár most. Álma kényszeríti a várost otthonmaradásra.

Lépteim, bűneim. Ahogy közelítek a folyóhoz, dadogva imátkozom a csendhez, melyben istenné kéne lennem, adná, hogy szótlan maradjak.

Valahol, az elvesztett rendben ott dong a jóság, hajnali illatok szép játéka, mint valami láthatatlan méh, megváltó kimondhatóság, mely betűkre szakadva kezemből kihull.

Ha csak írni szerettem volna, így távol maradni attól, mi állandósítja szétszakadásom, most nem említenék gesztenyefákat, s a korláton túl, a folyóban oldódó homokzátony, amitől a víz unalma megszakad, úgy érne véget, akár az éjszaka.

Valóban így történik, mégis valótlan: a hold körtánca lassul, s egy boldog ember itt marad, koldustetűs tarisznyájában a tájjal, melyben megállni képtelen.

A távolban mentsvárak tornyai.

Bevehetetlen végtelen.