Verebes Ernő
a piros és a farkasvakság

estig ha mégis erre járna
felbukkanna karcsú fák mögül
rejtekem mélyéről figyelném
reménykedve szemérmetlenül
ahogy töpreng, vajon kell', féljen?

/farkasszemet vele ha néznék
legott tükörképembe égnék
s ne volna bár e mítosz hamis
– gyomromba belevarrt piramis –
bűn és bűnhődés közt gyötrődve
titkos vágyaimnak oltárán
az eléhezéstől ökrődve
tenném fel az obligát kérdést:
ordas-e ki pusztít a vártán?/

kivárni őt istenek dolga…

közli: szemtől szemben jobb volna
nem így, bokor mögül vak-sunyin
sunyin? az rendben, de hogy vakon!
alkonyodnék? akkor én látok
míg engem senki – ő, vagy mások

vadászom ott lapong mögöttem

túl korán keres ez a herélt
hajhász: farkas vagyok, de vak nem
magammal kitömött maradok

úgy látszik szemüveget cserélt

futnék már, de megtréfál a kín
szökni vágyó rángó lábaim
messze sejlő tájakon járnak

/fogam karca lányba rég akadt
s emlékem sincs, hogy nagymamába
rágtam, mi elásva megmaradt
bánjam hát, hogy kosarat kaptam
– bor meg kolbász lekvár és szappan?/

hül a levegő körülöttem
ám színvakon meg nem tudhatom
mitől piros, amiért jöttem