jászattila
Az eltűnés nehézségei
avagy az Elveszett Hang keresése

Mit málló kőre nem bízol,
mintázd meg levegőből.

(Weöres Sándor)

[ i ]

Semmiből valamit elég nehéz,
sőt, lehetetlen vállalkozás,
felér olykor egy isteni tettel,
hiába is mindenféle testcsel,

semmiből valamivé
csak Ő tehetne bármit
(rózsaszínű vagy vörös
legyen is a kárpit),

mert hiába is lenne
egyszerre nő,
meg férfi is a költő,
torz hermafrodita

(domborodna fölül is,
meg alul is a bugyija),
nem segít ráolvasás
vagy csoda,

tökéletlen korcs,
ilyet csak ráció nélküli,
vágott szárnyú
angyali lény hord,

bár bársonya kord,
ezer szerencse, hogy
a vers is olvassa őt,
a mindenkori költőt,

az egyszerre macsó férfit
s az egyszerre kéjnőt,
különben el se tudná dönteni,
ki beszél a versből,

rímben meg jambusban is,
kínban s az éppen
lekésés előtt álló
távolsági buszban is,

mert kussban nem marad a Hang,
csak mondja, mondja,
személyiség nélkül hordja
egymásra,

egyre-másra a mondatokat
(a Tradíció boltból szatyorszámra),
a számra van csak szükség,
ilyeneket mond tucat számra,

miközben azt hiszi,
az ösztön emlékezik minden csókra
és öléssel végződő ölelésre,
könnyes és könyvek nélküli szerelemre,

hol egymásban elnémulnak az ének
(-ek és elvesznek a miértek),
ahogy egymás felületén túlra,
messzire érnek.


[ ii ]

Erre törekedne folyton ő is,
persze, a költő
(e perverz, kétnemű lélek),
hogy a látszólagos keresésben

és a pillanatnyi megtalálások
leheletnyi reményei között
elveszítse végre önmagát,
és önmagában a költőt,

(ezért is használ tollként,
miként Kosztolányi, töltőt),
de ne lazíts még
kedves olvasó, sőt,

nemcsak néző vagy,
hanem a főszereplő is
a filmben, amit ő vetít eléd,
hogy mindazt, amit szeretnél, elérd,

azért vigyázz, a folytonos figyelésben
elfárad a lélek,
s kötelező lesz,
hogy sorról sorra élvezz,

így szemed elől eltűnik a lényeg,
ami marad, az csak csupa részlet,
részlet,
részlet,

ahogy nem találja a boncmester se,
hiába tudja, hogy ott van
a keze között,
még benne a húsban a lélek,

(de biztosan érzi, ott volt,
hiszen hűl már helyén az élet),
téged is ez érdekel,
érzem,

és érzi ő is ( a költő),
a szövegtestben benne,
a holtban az élő,
de hogy hol, még ő

se tudja, bár keresi folyton
(a kétségbeesés redői,
a játék és az áthallások,
vagy a megfeszített jelentések mögött,

fölött,
között),
pedig ott pulzál "valahol", dobog, feszül,
pörög,

motoszkál az avar alatt,
zörög,
szóval, tudod, a lényeg tényleg
örök ,

és sajnos nem örök-
lődik,
és persze nem is mindig emlékszik rá,
csak arra, hogy felejt az ember

(hogy valamit folyton el),
ahogy egy gyerek,
ahogy egy isten,
bizonyos tárgyakat felemel

vagy éppen elejt,
ám a valóság mindig hihetetlenül fest,
a mese almája elveszett,
miként a Hang,

mely verses testet öltve,
sorról sorra
minden tojást kiköltve,
kiscsirkeként szalad

az Örökké Valóság felé,
hiába is kiabál az olvasó, elég,
mert a költő egy kicsit mindig lökött,
kacsingat feléd,

és persze kellően makacs,
csak halad, halad,
nem tudod megfogni,
akár a fürdőkádban rekedt

háromnapos halat,
rút kiskacsa,
ringatózik a tó vizén,
s azt hápogja neked rekedten,

nem én, nem én, nem én,
és nem vagyok perverz,
kétnemű lélek,
transzvesztita,

ha akarod,
dorombolok,
miként egy elveszett
nek hitt cica,

a frissen meszelt falat
halakkal firkálja össze,
de azt mondja, ácsi,
ez még nem ám az összes,

na figyusz bácsi,
nem is fal ez,
hanem ó,
egy kis tó,

és csapkod meg tátog
(már megint csak hal),
és tök süket,
semmit se hall.


[ iii ]

A fürdőkád túlcsordul,
míg ő a lencsét főzögeti a békáknak
s a gázlómadarak bütykös térdeinek
koccanásait számlálja,

s minden porcos résznél szalutál,
nem utál,
nem utál,
ezt mondogatja a békáknak folyton,

de a létszám kell, hogy fogyjon,
azzal csak a táplálkozási piramis
épül,
miként a mi kis világunk is,

hisz tudjátok,
ettől
szépül,
tisztul,

hiába sírdogál a brácsás béka,
na de
Tiszt úr,
én műfész vatyok,

ilyen zenész, így a gólya,
bármely tóban kaffog,
esélyetek egy,
ha elhallgattok.


[ iv ]

És hallga' már mélyen
a költőben is
az Elveszett Hang,
álomvizeiben hal repül alant,

a lant félretéve,
nincs félve vert harang,
pihen a sekrestyés
a széknek dőlve,

miközbe'
a Dal éppen a konyha felé halad,
lábujjhegyen,
szinte szalad,

kilincset lenyomva
kilép az éjbe,
cseppet se félve,
és nyomban nyoma veszik,

miként
ha asztali lámpa fénye
ömlene szét
a kopott járda minden szögletén,

és az Örökké Valóság,
számára,
ezzel
mára véget ér

ne, de
Semmiről Valamit,
látod, kedves olvasó,
nem is olyan nehéz.