Valkay Zoltán
Mesék Eskandarianról
I. Szög a falban
Eskandarian sokáig nézte azt a szöget ott a falban. A nap forrón sütött. Az eltelt néhány perc alatt sehogyan sem tudott rájönni, mit is váltott ki benne e falba vert szög látványa. Lábai a járda izgő-mozgó tégláit taposták. Szinte egyensúlyozva, szédülten, továbbra is elmélyülten meredt a téglakerítés fugájába vert szög végére. Képet nem akaszthattak rá - tűnődött - hisz utcára senki sem akaszt képet, tudniillik, mert az nem szokás, nemde?
Amíg ezen a gondolatán csodálkozott, rémleni kezdett szeme előtt, mit is tarthat a szög. Talán egy búzaszemet akart így valaki iderögzíteni, emlékeztetőül Krisztus elkínzott arcára, mert útszéli keresztre nem futotta, de mégis emléket akart állítani.
(Mellesleg az útszéli keresztek Eskandarian számára úgy, ahogy most azok kirajzolódnak képzelete habfehér vásznán, mindig és mindenkor a kezdet és a vég helyét jelentették. Az innen-és-idáig érzése kerülgette legtöbbször, amikor el-elálldogált kinn a mezőn, a külvárosban, a temetőszélen, a tér közepén magányosan álló, ölelésre kész keresztek előtt. Kapunak is vélhette a keresztet, és most, hogy oly sokáig nézte a szöget a falban, a délutáni hőség közepette felébredt árnyék utáni vágya. E vágy ugyan nem vetekedhetett a szomjúhozók víz utáni vágyával, de felébredt.)
Mit jelent adni valamit? - kérdezte magától azok után, hogy sarkon fordult és távolodni kezdett figyelme előbbi tárgyától. Lassan akácfák, fehér, pislogó szemű végházak mentek el mellette. Adni, mit is jelent? - ismételten csak ez járt a fejében. Az adás örömének kérdése, szögezte le. Vagy nem? - bizonytalanodott el.
Az apró házak között haladva a megszokást mint felejtésmódot gyakorolva azon morfondírozott, vajon mit és mennyit is felejtünk el? Eskandarian erre a kérdésre sem tudott választ adni. Nem először és nem utoljára.
Valahonnan megmentő kutyaugatás utózöngéi érték utol. Igen, mennyi mindent jelenthet akár egy kutyaugatás is. Lába már gyerekek által kirajzolt és ottfelejtett házakon, kerítéseken, kerteken taposott. Hallatán lehet, hogy valaki megörül, mert várják otthon, egy háziasszony esetleg megijed mosogatás közben és összerezzen, egy alvó kisded felébred és sírni kezd, egy másik ebet esetleg válaszra hív. Esetleg-esetleg. Igen, egyetlen kutyaugatás és mennyi mindent jelenthet. Bóklászva, és eszmefuttatásán simítva Eskandarian tovább lépett. Az utca, a város kivetette magából: a Tisza-parton állt már. Előtte szürkészöld víz folyt. Mégiscsak a tenger az, ahová minden igyekszik - vont párhuzamot gondolatai nyugtalansága és a folyó között. Talán. Egyszer. És sóhajtva a korlátba kapaszkodott. Már száján volt a szó, hogy a "megszokás a felejtés egy módozata," de erőt véve magán elhessegette a gondolatot és nézte sokáig a vizet.
1995. június 19-20.
Eskandarian végignyújtózott a diványon. Jól érezte magát. Teste elnyúlt a késődélutáni árnyékok nyomában, és a tengerifű-matrac selymes engedékenységgel cirógatta álmodozásra hajlamos kedvét. A rozetta élénk színekben pompázott és bearanyozta a szemközti falat. Otthon lehetne most? - kérdezte magától. És ahogy nézegette a falra felkúszó növénymintázatot a tapétán, kalandvágy fogta el. Sohase volt édeni tájon ébredt fel. Kis idő múltán az elveszett édenkert bizonytalan léte újra visszhúzta gondolata kiindulópontjára: otthon lehetne most? Mit is jelent otthon lenni? Kérdése választalanul csengett el a falra akasztott szentképek hangtalan mindentudásában. Rájuk vetve tekintetét időtlenség-élmény környékezte. Kinn a nyitott ablakon túl, a virágágyak között zümmögő méhek keresték késő délutáni megnyugvásukat. A virágok bólogatni látszottak. A levegőben kávé-illat terjengése idézte a délutáni csevegések emlékét.
Eskandarian nem tudta, hogy került ide, ebbe a szobába. Ide, a hímzésekkel elborított, kis asztalok közé, a kecskelábú, ugrásra kész székek mellé. De most istt volt, itt feküdt a diványon, és elégedettségében a messzingelt csillár megfagyott kacskaringóit böngészte. Mint megannyi mozdulat.
...egy-egy befejezésre váró gondolat.
Teljes súlyával a heverőn feküszve, pillanatról-pillanatra mindinkább otthon érezte magát, ott, ahová, tudj' isten, hogyan került.
A csendben, ami körülvette, volt valami, ami a gyóntatószék körüli ildomosságra emlékeztette. Csend volt és a felemelő érzésben magánkívülisége hasonlatos lett az elérhetetlen utáni vágyakozáshoz. Honnan ez a hűvös szépség? Megáll az idő? Már-már fátyolossá vált. Színfoltokat.
...száll.
1995. június 8., Zenta
Eskandarian magába roskadt.
Két lepke, mint a pillanat varázsa, tovatűnve kergetőzött körbe-körbe. Roskatagon arra gondolt, vajon mennyit is őrzött meg az évek folyamán abból, amit sajátjának vallhatott. Vagyis: játszott a gondolattal, bár ez a valóságban gyötrelemmel töltötte el, mennyit is veszített el magából? Körülötte alamuszi vasárnap ebédelt, falatozott lassan az időből. Merengéseinek biztos támpontot nem találva felállt a peron padjáról. Mert ő ott várt, ahol senki, és arra várt, amire senki. Sétálgatni kezdett és folytonosan ismételgette a kérdést: mit is tudok én? - így telt ideje. Az egyetlen sínpár forrón árasztotta olajos-kátrányos izzadtságát. A tört kövek morzsoltan hallgattak. Eskandarian várt és várt. Arra nem jött senki. Már-már majdnem kimondta: a bölcsesség másik neve a várakozás, amikor magára tekintett, fekete ruhájára, és gondolatát elnyelte a sötét. A meleg biztosan ölelte magához fáradt, bágyadt testét, bár szerelmes szavakat hallott. Átadta magát az áporodásnak. Nem nevezte ő ezt az állapotot se nyomasztónak, se fullasztónak; ehhez túl sok volt számára a napfény. Bizonyára néhai Renner se kezdene munkába ilyenkor - gondolta, és a napba se nézett. Tudta volna talán, hogy lakatlan?
Már jó ideje várt. Van ideje. Meglehet, hogy ez az egyetlen, amit az ember útravalóul kap az életben - így elmélkedett. Talán csak a választás a miénk, néha még az sem. Hogy késik, vagy siet - erre a kérdésre Eskandarian nem szívesen válaszolt. A tettei beszélnek helyette: várt. Se bölcsen, se bután. Várt. A várakozásba belefáradva járkált a peronon. Sehol senki. Mikor is adta fel magát? - tépelődött. Lépdelt. Cipőjét nézte. Mennyi minden is olvasható le egy cipőről? Vagy se! Mégis tovalépett. Árnyéka dőlt. A nap már jóval túl a delelőn - válaszolta magának és mosolyog.
Igen, mindent ki kell egészíteni, hozzá kell tenni, el kell belőle venni. Rend nincs, csak harmónia, amely a rendre vágyakozik. Eskandarian is csak rendre vágyakozott. Úgy várakozott, hogy belefeketült. Leült. És eszébe se jut tegnapi félbehagyott gondolata: valaki valahol azt mondta neki, ha újra fiatal lehetne, másképp csinálna mindent.
Eskandarian tudta, mit jelent ez. Várakozásba öltözött, és fejtegetni kezdte. - tudod, az ember vár., vár, várakozik.
1995. június 4., Zenta