Nagy Dudás Farkas Erika:1
A boldogság színeHétfő, 1999. 12. 20.
09:18:27
Szombat este. Bábel. Jó hangulat, kedves házigazdák.
Hazafelé, az ünneplésen túl, nagy beszélgetések után, mégsem voltam teljesen boldog. Fejembe fészkelt egy ártalmatlannak látszó kérdésre adott felelet. A kérdést én tettem fel (mert nem férek a bőrömben, kellett a laza csevegést elrontani!), hogy ezen a tájon miért nem tudnak őszintén örülni az emberek? Tudom, nem mindig akad rá ok, de ha van, akkor miért csak szégyenkezve, kimérten, hidegen tudomásul véve a helyzetet? Rám nézett, elővette a pipát, és már azt hittem, hosszadalmas fejtegetésbe fog. De nem. Csak annyit mondott: mert nem mernek.
Nem merünk. Mert álarccal születik itt mindenki. Ha véletlen leteszi, a többiek eléállnak, meztelenségét azonnal eltakarják. Nehogy a magukéra ismerjenek benne.
Mennyi diplomata él a közelemben!
Az őszinte érdeklődésre kacskaringósan megfogalmazott, hideg mondatokban felelni több mint sértés. De nem divat az őszinteség. A bántás viszont soha nem lesz idejét múlttá.
Haragszom magamra, hogy engedtem a borúnak.
Más. Az örökös elégedetlen. Meg nem állna pihenni. Megkapta a toronyórát láncostul. De csak az látszik rajta, hogy fanyalog, mert az nem elég fényes. A múltban kutat sérelmeket keresve, és a jövő gondjainak megengedi, hogy elrontsák a jelen örömteli pillanatát.
12:12:09
Minden erőmmel próbálok a képernyőre figyelni, és a nagyjából elképzelt irányba vinni a témát, de a körülmények megakadályoznak. Törlődtek az előre elgondolt mondatok, és kiindulási pontnak csak ez a pillanat maradt, ami viszont sajátságánál fogva mindig megújul. Nincs miben kapaszkodnom. Görcsös erőlködéssel úgy sem megyek semmire, hagyom, vigyen magával a környezet hangulata, a képernyőn túli világ; kivételesen a külvilág és nem a belső. Persze, mielőtt betűvé alakul, magamban tesz egy kört, és ez a röpke futam alapos változást visz végbe rajta. Torzulást néha.
Megpróbálom a külvilágot úgy megélni, hogy újraalkotható legyen. A nárcisztikus hajlamú ember hozzáállásával azt látom kívül, ami összhangban van a belső képpel, elvárásaimmal. Vádként is elhangzott már, de csak ez tud megmenteni. A valóság terhei túl súlyosak, és senki nem segít tartani őket, vagy netán helyettem cipelni. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a helyes: átvenni a másik terhét, esetleg hagyni, hogy erősödjön alatta, vagy szakadjon meg, és vonjon le tanulságot. Néha a menekülés marad egyetlen megoldásnak. Magamba, az általam teremtett világba.
13:00:03
Azt látom, amit látni akarok.
Hótól roskadozó fenyők. Nem sík vidékre teremtett növények, de a kertépítés bódulatában került bele ez is, vegyesen. Később, lehiggadva láttuk, hogy tévedtünk. Időközben az ide nem illő fenyő növekedett, nem törődve méregető tekintetünkkel. Minket nem vitt rá a lélek, hogy karácsonyra - okot találva a megszabadulásra tőle - kivágjuk, de azt azért titokban reméltünk, hogy betéved egy kóborló karácsonyfa-tolvaj és elcseni. Előre megbocsátottunk volna neki.
Idegenek beleolvadva a honosak sorába. A hó egyformán hullik rájuk.
A hegyek lejtőin, a fennsíkon nem ismerik azt a betegséget, ami a mi fenyőnket gyötri, amibe idővel belesatnyul.
14:31:00
Törpökről beszél. Hallgatta a szalagot. Miért kék a boldogság, kérdezi. Mit beszélsz, kérdezek vissza, mert elsőre nem értem, hogy miről is van szó. A Törpökről, na, azt énekeli, hogy kék a boldogság, mint a színünk. A Törpök akkor boldogok? De anyu, mit hallgatsz, a Törpök kékek és a boldogság is, akkor a Törpök boldogok? Az igaz? De anyu, ugye igaz? Nem azért nem felelek, mert nem hallom, nem azért, mert nem akarok, nem azért mert nem szokhattam meg a gyerekek hasonló kérdéseit.
Kék bolygó. Na, mi van? Kék? Ugye az is kék.
Olyan könnyű a felnőttekkel. Egymás szemébe nézve mondjuk a magunkét, sokszor szédületes hazugságokat is. Néha persze csak kegyes cselekedetként.
Meghökkentett ismét. Mert tudom, hogy a Törpökön túli birodalomból szólt hozzám. Ahol már nincs mellébeszélés, és a játékszabályokat is ő állította fel. Mennem kell, mert hív. És még ő szab feltételeket! Nem hajlandó úgy játszani velem, hogy én felnőtt vagyok.
És mondja a szöveget. Kék a boldogság.
Nagy Dudás Farkas Erika:
DarabokbanPéntek, 1999. december 17.
21:00:06
Belefásulva már nem tudja, hol a baj. Érzi, ez nem az, amit szeretne. Pótéletet kapott valódi helyett. Néha ráadásul kiderül, ő csak pótlék a másik mellett, mint ahogy az is csak helyettesíti számára az igazit. Nem azt csinál, amit kellene, nem azzal él, akivel szeretne, és amibe belefog, sorra rosszul sikerül.
Különben is helyette döntöttek
Nem tudni, mi készül az örökkévalónak, és minek a sorsa lesz buborékhoz hasonlatos. Múló ido és a majdani befogadó dönt.
A tudattal, hogy legnagyobb érték a belső gyarapodás - de a jutalom is egyben -, boldog ember. Van aki érti, de másoknak simán orültség. Ők nem számítanak.
23:00:00
Már nincsen nagy különbség élők és holtak között. Igen és nem határa elmosódóban. Nem azért nem tudok dönteni menés vagy maradás mellett, mert gyáva vagyok újat kezdeni, vagy gyenge elhagyni a régit.
Szeretek utazni, úton lenni. Mi dolgom más? De nem tűröm, hogy megmondják, melyik csapást válasszam: egyik sem kell. Az utam homályban, a cél nem. Már önkínzás határát súroló vágyódással keresek valamit. Bogarakat gyűjtök.
Azt mondja, ne írjam a naplót. Magányossá tesz. A kávézásaink is egyre csendesebbek. Miért baj, hiszen ki nem mondott kérdéseire is tudok felelni. Néha hangosan mondok valamit, néz, akkor kapcsolok, hogy az előzményeket csak gondoltam. Jó így.
A gyermekkorban dől el minden. Az én felnőttkorom az ő gyermekkoruk. Az öt év minden okossága, vagy ösztöne teteti fel vele a nagyon is logikus kérdést: a két fényes csillag közül melyik veri vissza a másik fényét? Ballagunk hazafelé, és a Lóci óriás lesz soraira - az utolsókra - gondolva végre felfogom, hogy mit is kérdez. Most miért vagy csendben, kérdi, és rángatja a kezemet.
Vereségem biztos tudatában vonulok vissza. Szeretnék ismét gyerek lenni, hogy kérdezhessek, és szerethessek beleszakadásig. Néha találkozom felnőttekkel, akikben ott a gazzal benőtt hant, alatta gyerekkoruk elporladva. Tükrök. Elszégyellem magamat.
Csak a szavait; csak a szavakon keresztül ismerhetem; valójában talány. Nem tudom, hogy azt írta-e le, amit kiolvasok a sorokból. Az borzasztó - vagy szép -, hogy kettőnk története néha homlokegyenest más, pedig egyazon dologról beszélünk
Jó olyannal élni, aki azt szereti bennünk, akik vagyunk. De micsoda szédület, ha olyan akad az utunkba, aki abba lesz szerelmes, aki lenni szeretnénk, és így segít a megvalósításában! Megkettőzve az ábrándot így lesz valóság?
23:12:14
Még mindig csónakban, erre-arra billenve. Nem sodródva, csak lebegve. Jobb lenne véget vetni mindennek, de mire az elhatározás beérik, hasad egy hajszálnyi rés a borulásban, és a túlélésre szavaztat. Persze nem változik semmi. Ha sokszor megtörténik, illene levonni a következtetést.
Mégis ugrani, vagy elindulni végre.
Belehajolva a zavaros vízbe magamat látom. De ha csak azt keresem, nem is lelhetek mást. Ebből kellene okulni, és felébredni.
23:59:00
Csónakom nem tart örökké, mi lesz, ha nem húzódik le az ár.
Nagy Dudás Farkas Erika:
Torony, hajó - mindegy1999. 12. 15., csütörtök
06:06:33
Valóban nehezen felejthető a kép, amikor az utcákon, ahol normális esetben gépkocsik gurulnak, csónak halad, az evező egészen leengedve éri csak az aszfaltot. Derékig vízben a parti akácos, a füzek pedig, mint hosszú hajú asszonyok - hajmosáskor.
Régi és majdani otthonom közt evezek, néha kihullik a kezemből a lapát, és sokáig mozdulatlanul lebegek, remélve, hogy valaki észrevesz, csatlakozik hozzám, vagy csak elhaladtában mozdít egyet a rozoga tákolmányon, ami nem enged megfulladni, de az sem biztos, hogy eljuttat valahová.
Nem lehet visszamenni, és nem is vágyom.
Mentőcsónak, vagy luxushajó, nem mindegy. És nem minden utcai hajós velencei gondolás.
11:07:40
Azon gondolkodtam - mert képtelen vagyok leszokni róla, pedig többször kiderült, hogy jobb lenne elhagyni ezt a szokást, hiszen vannak mások (elegen) akik jóhiszeműen levennék a vállamról a gondolkodás terhét; de érdekes, csak ezt; másféle terheket, amit pedig éppen ők raktak rám, azt véletlenül sem -, hogy ha most hirtelen egy igazi hajón találnám magamat, kinézve a kabinból, és ott látva a hatalmas vizet, hogy érezném magamat?
Biztosan nem sikoltoznék. Szétnéznék, hogy mit találok a hajóban, meddig lenne elég, ha volna térkép, kikeresném, hogy hol vagyok, és a legközelebbi szárazfölddel ellentétes irányba indulnék el. Aztán majd kiderülne, hogy mennyire futja erőmből. Ha végül megfulladok, maradna az elégtétel, hogy a magam erejéből jutottam el addig.
Nem más fojtott bele.
A hétköznapok. hja, a hétköznapok.
12:13:29
Napok óta foglalkoztat a közérzetem. A "köz-érzet"-ből kiindulva. Nem véletlenül, egy vitaest következményeként, amelyen kakukktojásnak érezve magamat vettem részt. Mármint a koromra értve lógtam ki a sorból. Mondjuk úgy, megfigyelőként ültem közöttük. Most értettem meg (lehet, hogy későn kapcsolok?), hogy mit is jelent a középkorú meghatározás. Mert "közt" vagyok: a fiatalok, és az öregek közt.
A gyerekeim korosztálya a satu egyik része, akik kimondva, vagy csak gondolataikban, de engem okolnak a sorsukért, és ha netán valamit szólok, az a mindenkor elővehető fegyverük, hogy nem is akartak megszületni. No, erre lehetne ellenérveket sorakoztatni, különböző vallások által kínált elméletekből, de már nem is figyelve rám, messze járnak. Jobbik esetben csak gondolatban. Kár hogy, nem tudják, hogy a felnőtt fülében milyen soká visszacseng a lazán odavetett mondat; a maguk számára mentségnek tűnő, a szülő felé pedig vádló kijelentés.
No, és ott a satu másik fele: az idősek. Mert régen minden jobb volt, mert többet dolgoztak, mert becsületesebbek voltak, mert tudták, hogy mi az öregek iránti tisztelet, hallottak még az erkölcsről, stb., stb. És amiért ők keservesen megszenvedtek, mi - számukra fiatalok - könnyedén elherdáljuk, semmibe vesszük. És előröl kezdődik minden., régen minden jobb volt. Még a szegénység is.
Jaj, nem akarok én vitatkozni egyik féllel sem! Mert valahol mindenkinek igaza van. Már csak nevetni tudok azon, ha a két szélső korosztály megegyezik, és úgy esik nekem. Pedig köztudott, hogy a nagyik, és az unokák könnyen megértik egymást.
Azóta két nap telt el, de nem tudok szabadulni a témától. Pontosabban attól, hogy most akkor én hogy érzem magam? Mivel a válasz újra és újra az, hogy ROSSZUL, és én ezt sokáig nem tűröm, keresem a megoldást, hogy változzon a helyzetem. Rohannék, hat lépcsőt is egybe véve, fel a toronyba, meleg kis zugomba, de elállja az utat két korosztály felemelt hangja. Nem lehet elmenekülni előlük.
21:26:32
Torony, hajó - mindegy.
A víztől is félek, a magasból való letekintés is szédít. Magány mind kettő. Elszigetelt állapot. De csak akkor rossz, ha kényszer viszi rá az embert. Önként még nem szállhatok vízre, itt vannak elintézni valóim. Két korosztály formál jogot napjaimra és gondolataimra. Lehagyva a felelősség terhét, könnyű lenne; merni a csendre szavazni ajándék.
1Kishegyesi szerző, az idei Bábel esszépályázat egyik díjazottja.
