Gracza Attila:
Bartók népmesét mond
1999. december 9.
Kedves barátom!
Küldök egy költeményt, amely első svédországi évem alatt született. Megjelent az Ölandsbladet helyi lapban 1992. októberében, persze svéd fordításban. Nem foglalkozom versírással, de ezt a körülmények kihozták belőlem.
Üdv. Attila
P. S. Leközölheted, de megtarthatod magadnak is.
Bartók népmesét mond
Távol az őshazától, az ismeretlen jövő ködburkában,
néha a földön, de legtöbbször lebegvén,
az éteren megszólal egy hang:
Bartók népmesét mond.
Láncokba fűződő mondatok, de én csak arra gondolok,
ó, mily kegyetlen játékot űz a sors már megint,
amikor százezreknek beint, mennetek kell!
Forrongó üst ez a világ, ami nyugtot sohase ád.
Mikor szűnik már meg, hogy ismételje önmagát!
A régi fonográf csak ontja a mesét, hallgatnám, de képtelenség.
Agyamban folyton a borzalmas kép,
lerombolt városok, megbomlott érték.
Barátból ellenség, életből halál,
iszonyatos pusztítás,
émelyítő borzadály.
Egy egyszerű hang tölti be a szobát, ami az éjnek fényt ád.
Egy lágy, kissé fátyolos hang, igen, most már jól hallom:
Bartók népmesét mond.
1999. december 22.
Kedves barátom!
Nagyon megörültem, hogy tetszett a küldeményem.
A vers 1992. szeptember 27-én keletkezett. Abban az időben kerültünk "jobb" körülmények közé, azaz egy kis ölandi faházba költözhettünk. Még mindig harcoltunk az ittmaradásért, és a nyelvtanulás töltötte ki napjaink nagyrészét.
Jómagam sokat muzsikáltam sziget-szerte és sok ismeretségre tettem szert. Éjszakánként a Kossuth-rádió műsorát hallgattam úgy hajnali 3-ig, és akkor ütötte meg a fülem Bartók bársonyos hangja. Sorstársamnak éreztem őt abban a pillanatban és inspirált összehozni egy kis irományt.
Egy svéd költőnővel fordítottuk le svédre. Érdekességként szolgál, hogy ő nem beszélte a magyart és az én svédem még hadilábon állt. Október 13-án megjelent a helyi Ölandsbladet újságban és egy csellista barátom később fel is olvasta egy koncert alkalmával.
Erről ennyit...
Egyébként lakásomtól 50 méterre született Erik Johan Stagnelius romantikus költő. Ő a legkiemelkedőbb képviselője ennek a korszaknak itt Svédországban. 1793-tól 1823-ig élt, abból az első 16 évet itt Ölandon.
Itt szeretném közölni a 30. születésnapom előestéjén írt összefoglalómat.
1992. július 14., StörlingeA 29-et még otthon töltöttem be.
"Otthon", milyen furcsa csengése van e szónak, hiszen az otthon meleget, megnyugvást kell hogy árasszon, ahol az ember a mindennapok elől magába szállhat és felkészülhet a további megpróbáltatásokra. Mint egy katonai bázis, ahol a harcosok újra töltik úgy a fegyvereiket, harci gépeket, mint erőt vesznek saját maguk is a következő bevetésre.
Nem véletlenül használtam a militáns példát. Engem is a földkerekség e fenegyereke, ez a puskaporszagú és zajos páncélszörnyeteg kergetett el otthonomból. Mert akkor jöttem el, amikor már megszűnt otthonnak lenni. A nyugalmat átvette a rettegés, a félelem, a tudat, hogy elszabadult a pokol, a józan észt száműzték az elérhetetlenségbe és egyszeriben minden dolog más jelentést kapott.
Olyan helyzet alakult ki, mellyel a világ a mai napig nem tudott megbirkózni. Hogy meddig tart? Ezt ne kérdezze senki. Kérdés, elég lesz e ez a világ mindezt helyrehozni?
