Valkay Zoltán1:
Hisz mi folyhatna le...

1997. december 18.

Megfagyott földre ejtett szavak. Mono no aware. A nyitva felejtett ajtó mögött kabát suhan: a szoba közepén szürke ruhás madárt kémlelhet. Madárt. Száll-szálldos a madár és a múzeum, a városi múzeum fehér és üres kongását festi a szárcsapkodás. Aztán csend. A madár lezuhant. Biztonságos helyre. A falak szürkeséget öltenek. Valami rokonság ez a szürke madárral. Az egybeesés már olyan, mint a síkság és az ég, a víz és a part nem egészen világos összeolvadása. A beállt csendben az idő folyása hallatszik. Olyan ez, mint a zuhatag. Valami ősi és elemi erő, és kifogyhatatlan: nem jön sehonnan, nem tart semerre, szinte céltalan.

Mondom valamelyik este: a Tisza éjszakánkánt visszafelé folyik. A miértre pedig folytatom: hisz mi folyhatna le nappal.

A "Rendőrség" után, Kriszta képével a "Tánc" előtt. Egy nappal a barátom "quartalja" előtt, sokkal minden után, és mindenek előtt: mono no aware.

 

Valkay Zoltán
Gázüveg fallal kerítve

1997. június 23., Szarajevó


7/1-es jegyzet

Ülök. A fához létra kellene. Alatta ülök. Gondolom, valamit visz a víz. De itt a víz nem visz semmit! Pontosabban visz, de lépcsőzetesen. Minden lépcsőnél lendületet váltva, sohasem úgy, mint az előzőnél, valamit (teszem azt, egy labdát) visz a víz. Nálunk, otthon a víz lassan, de biztosan elvisz. Largo!? Itt mintha jobban ragaszkodna a víz. A lépcsőzeteknél kipróbál. Az egyszerűség helyett réteges összetettség. Hierarchia. Igen, ez még lassabb és megszaggatott.

7/4-es jegyzet

A megszokás áldott ereje: szitává lőtt oszlop. Oszlop szitává lőve. Mindent szitán át. Átszitált. Meg szomorú, szitáló eső-nap. SA szitáló esőfélben. "Csak fel ne ébredjek!" A megszokás áldott ereje legyőzi emlékezésem. Hágy óra van? Menekülnék magamtól, tőled. Szitán át. Szitán át. Az ürességbe, a jellegtelenbe. Mindegy hogyan, miért, mibe. Dél van? - kérdem, és a megszokás áldott ereje pártfogol. Sőt szitán át átkarol. SA egyszerre csak nincs. Látom a szitán át, egyszerre csak nincs semmi! Fehér éjszaka a nappal. Gázüveg fallal kerítve. Mint álmunk. Mint életünk másik fele. Próbálok aludni. Indulni máshová. El. Feledni azt, hogy nincs mit keresni. Hogy-hogy valaminek vége? A képzeletben nincs felelet. Falhoz kellene állni, de lerombolták...

 

Valkay Zoltán:
Kettős látásban.

Egy nap 1995. április 30-tól 1997. január 15-ig

"Zápor-óriások friss nyári fuvallom
erős ragyogások mélyetekbe ki lát
biztos bukás les rám amerre megyek
nem vagy-e az aki messziről látja
élni és elveszni magát"

Tristan Tzara: Sorstalanul
(Ford. Képes Géza)

Kettős látásban dereng fel Zenta, mint a "Halászó macska" utcája. Olyan vargabetű-szerűség, kitérővel, kis elfolyó utcácskákkal, melyek közül az egyikben valaha, vagy soha, volt a "Felhágó az élő, fehér, remegő kácsához"2 címzett érzelmi-testi áristom. Igen, mielőtt meggondolná magát és végleg elhagyná a bolondmalom placcát, ahol valaha játszott ő is az utca többi gyermekével a homokban...

Tegnap barátaimnak elmondtam a világ-legnagyobb költeményemet. Vártam a katarktikus pillanatot, de az elmaradt. Innen, Macaóból, a makk alsóból (kocsmabéli állapot) jelentem:

Egysoros

Vagyok, mint piros hetes.
Leszek, mint piros hatos.3

*

Játszom a mást, az élettel szembeni Tamást.

*

Azt mondta nekem, épp a karácsonyi ünnepek alatt, Hagymás István lendvai pszichiáter, hogy Zenta címerében rátapintott a Hal-Szűz haláltengelyre. Igen.

*

Itt volt az, ami kétszeresen keserű
"A vízimádó káprázatban él."
(Gaston Bachelard)

Folyók mellett születtem, mindig vízek közelében éltem, folyók partján nőttem fel. Van valami igézet, mely a hömölygő vizekből sugárzik, mindenből, ami elfolyva tovatűnik, és elragadtatással tölti el az embert. Abból is, ami helyben marad, ami nem folyik el, ami maradandósága által duzzad, abból szintén más igézetek, konfrontációk származnak, melyekhez képest a legszilajabbul ágaskodó hullámok fölött szálló viharmadár röpte is csak tetszelgő sétaút lehet.

 

1 Építész, szép- és szakíró, a Zentai Művésztelep vezetője.
2 Megjegyzés: az említett nyilvánosház a mai Sremac utcában állt. Ehhez kapcsolódik a következő, B. A. által elmesélt sztori: előmelegített ágyakat, kifőzdét tartott Franciska itt, az Árpád utcában. Csuda egy nőszemély volt. Olyan gazdátlan negyvenes. Egyszer levetkőzött tiszta meztelenre a nagy tükör elé állva, és orrából, ahogy mindig is szokta, megjegyezte: elnézegetem magamat, hogy mi vótam és mivé lettem! Egy másik alkalommal így járt: az illető három ezrest tett le neki azzal, hogy menjen és vegyen magának cipőt, mire Franciska ezt később így kommentálta: tudja, azt gondoltam, akkor lefekszem neki, mellesleg kell nekem egy téli cipő is
3 Későbbi, 1997. június 7-i javítás.