Verebes Ernő
...mégsem STORY

Utógondolatok egy lidérc-dráma kapcsán, avagy, ahogy körbe-körbe kergetem a lantomat...

Hadd kezdjem a rajzokkal. Nevezetesen öcsém, Verebes György illusztrációival, melyeket Griff c. verseskönyvemhez készített. Most azonban nem mint illusztrációk (erről nem nekem kell beszélnem), hanem mint rajzok kerülhetnek szóba, ezek a SARDAFFAS történetét előhívó, sőt, meghatározó kis művek.

Világot teremteni, nem ugyanaz, mint történetet kitalálni. A világteremtés a történet-kitalálás alapfeltétele, vagy ha úgy tetszik, előmunkálata. Egyfajta belső, vagy külső képi megfogalmazás ez, mely önmagában néha éppen elegendő, történet nélkül is. Alkalma válogatja. Ha mégis van történet, akkor az ennek a világnak a határain belül játszódik. Tehát mondhatnánk, történetet kigondolni annyit tesz, mint egy elképzelt virágot papíron kifesteni. Történetet kitalálni (ha az tényleg nem támaszkodik semmilyen konkrét esetre, tehát írás közben a valóság csak minimális mankó-szerepet vállal), számomra kellemesen arcpirító szellemi megnyilvánulás. Körülbelül annyira, mint közönség előtt, komolyan el-lalalázni egy magunk által írt dallamot, szöveg nélkül. (Kivétel, a gyermekének kapásból mesélő, illetve éneklő anya, hisz ő magának szerepel).

Tehát, ami e rajzciklus egyes darabjait illeti (a ciklus egyébként a Hasznavehetetlen istenek címet viseli), éppen annyira és úgy nagyszerűek, hogy egy még nemlétező történet filmkockáira ismerhetünk bennük. (Nagyszerű alatt hirtelenében itt azt kell értenem, hogy első látásra, de hosszasabb vizsgálódás után is, egyszerűen lebilincselik a nézőt, báris engem). Egy józan észrevétel: e filmkockák (rajzok), nem hogy értékükből veszítenének, de még értékesebbé válnak az őket összekötő történet felépítése után, sőt, esztétikai szempontból, jócskán lekörözhetik azt a történetet, mely hídlábként használta őket. Az általánosítást messze elkerülve hangsúlyoznám, hogy itt csupán egy írás előélete kerül górcső alá, ezért e bátorság (botorság) a szétcincálást illetően.

Számomra a SARDAFFAS, a hímboszorkány (a lidérc mint megvilágosodás) c. dramofil mítosz, keletkezésének idején, elsősorban képek kollázsa volt. No, nem olyan képeké, mint amilyeneket Verebes György rajzolt az ugyanezen címet viselő vers illusztrálására, hanem olyan mitológiai, vagy költői képeké, melyek gyakran a pillanat élc-poénjára épülnek, s melyeken az ember akkor is elröhögi magát, mikor leírja őket. Tehát, itt sem a történet az elsődleges, hanem a hídlábakat képező, profán mikrovilágok kiépítése.

S itt érkeztünk el az OFF SIDE STORY c., írásomban már boncolgatott, mindig lesen (off side) lévő főhős felemás helyzetéhez, mely a dolgokra való rálátás, és a rálátás hiábavalósága között téblábol. De ez csak az egyik aspektus a história kapcsán, ezenkívül szembesülhetünk pl. a pogány és keresztény világ kereszt-tüzében felbukkanó általános emberi értékekkel is, melyek a világiság fogalmát az evilági és túlvilági valóságok költői keveredésével, s ennek "vallásával" próbálja azonosítani, természetesen kerülve a hitfilozófia útvesztőit... De ennyit a hídlábakról, akad még belőlük, meg hát, ne én mondjam...

E fenti pár bekezdés, nem a drámához csatolt használati utasítás. Csupán egy vallomásszerű, kontár beszély, háttérben a magyarázandó bizonyítványomat lobogtató, remélt olvasóval (később talán nézővel). Az eredetileg táncjáték-drámának íródott Sardaffas-história ilyenfajta nyers kivonata (hisz a döntő éppen a zene és a tánc lett volna a darabban), nem tagadom, a rúd elé szaladásom első szökkenése. Az utómunkálatok áldatlan velejárója - a magyarázkodás tudniillik - óhatatlanul önző alapállást teremt, még ha olyan remek rajzokból indul is ki az ember, mint a fentebb tárgyalt illusztrációk. De ezt most azért nem bánom, mert épp az orrom előtt van az a kép, melyen Sardaffas, a főhős látható, amint családja meghitt körében, egy kiszáradt fatörzs előtt pózol: tehát Sardaffas, a felesége Illangó, egy orrát piszkáló, elég ronda kisgyerek (egy még kisebb is van ott, csak alig látszik), egy malac és egy bicikli. Még egy hintaló is ide kívánkozna, mint a történet egyik fő rekvizituma, csak az már másik rajzon látható.

E rajznak, az ábrázoltakon kívül, legalább oly fontos tartozéka még, a leonardói, klasszikus háromszög-kompozíció, melyben a családi csoportkép helyet kapott. Így lett teljes az igény, mely szerint a történetnek fel kellett épülnie, kor, jelmez, helyszín, s a szereplők jellemének szempontjából.

S végül: hogyan lehetne e(gy) sztori, korszerű? Hát úgy, ahogy képszerű, gondolatszerű, tényszerű vagy meseszerű, nagyszerű, vagy valami-szerű. Éppen úgy. Miközben háttérvilága, egy belső kép, hang - vagy egy rajz, mindig ugyanaz marad. (A virágnak megtiltani nem lehet, pláne, ha képzeletbeli). Egyszerű.

Zenta, 2000. január 27.

 

Verebes Ernő
OFF SIDE STORY

Egy lidérc-dráma főszereplőjének naplójából

 

Leshelyzet akkor jön létre, amikor a boly - részben bölcsen, részben véletlenül - hátramarad, a jó helyzetben lévő támadó meg csak rohan előre, a már előre lefújt gólt belőni.

Ha közben hátrafordulna, s látná a kárörvendő (ellenséges csapat), vagy bosszankodó (saját csapata) arcfintorát, egész egyszerűen elszégyelné magát.

Mert a lesen olyan, mint rajtakapva lenni valamin, amit a boly egy része rossz szemmel néz.

De a bíró szerint mindegy, ki a hazai, s ki az ellenség. Lesen, mindig egyedül van az ember.

A boly mintha nem tehetne semmiről, mondhatnánk, tehetetlen. Annyit azonban mégis tehet, hogy lesen hagyja a buzgó játékostársat.

A lesen levő, kiközösítettnek tekinthető, habár a legjobb helyzetben, s adott esetben a leggyorsabb volt a csapatból.

A leshelyzetet előidéző, a lefújás után utolsónak kullog vissza saját térfelére, s így, most egyben láthatja a bolyt, sajátjait és ellenségeit egyaránt.

A lesen maradt játékos, az az előretolt helyőrség, mely büntetésből viseli kiemelkedő posztját, habár, túlnyomórészt nem is tehet róla.

Gyakori leshelyzetet, önhibáján kívül okoz az ember. Elfogadott és pályán betöltött szerepéből kifolyólag, mégis ő az, akit a legtöbbször lesen hagynak.

A leshelyzet a bolytól elrugaszkodó mozzanat. Heveny periódus, melyben a lesen lévő az egész boly súlypontját kimozdítja.

A lesre kiugrasztott ember egy másik világot képvisel, amelytől a bolyt egy józan szabály eszmei határvonala választja el.

Ennek ellenére, az ellenfél részéről, a lesen hagyás egy teljesen megfontolt és ésszerű taktika, mert még az "innenső", józan világban gyökerezik.

A les, illetve off side, mindenféle dualizmus és polemizmus ellentéte, ugyanis, épp a szándékolt súlypont-eltolódás jellemzi.

E létszámbeli, illetve morális aránytalanság nélkül a les elvesztené bizarr és rendhagyó voltát.

A lesen lévő elkülönítése nem a legjobbnak, hanem az abban a pillanatban, helyzetben lévőnek az elkülönítése.

A boly tehát, sohasem egy meghatározott személyt hagy lesen, hanem az általa úgy ítélt elemet.

Ezáltal egyetemesíthető a szabály, sőt, ezáltal válhat az igazságossá is, a boly számára.

A lesen levő, tehát nem főbenjáró bűnös, hisz nem szántszándékkal került oda, másrészt, nem is meggyőződés dolga a lesen levés.

A lesen levés olyan túlkapás, mely a figyelmeztetés és a büntető (!) elvégzése után, azonnal "visszajózanodik".

A les pillanata a boly akaratlan, ellenfelektől független egységének a pillanata.

Ha a lest időszaknak tekintjük, akkor az a bíró által észre nem vett, természetes élethelyzetet jelenti.

E természetes élethelyzet szabályrendszerré való kimerevítése viszont, egy természet-ellenesen igazságos helyzetet teremt, mely a mindenkori játéknak van alávetve.

E játék pedig azért nem természetszerű, mert mesterséges és kultivált szabályokra épül.

Az ellenfelek ütközésén belül, a leshelyzet egy mindkét csapat által elfogadott egyezmény.

Az, ki még ezen az egyezményen is kívül találtatik, tulajdonképpen törvényen kívülinek tekinthető.

A leshelyzetben lévő játékos, így, sikerének légüres terébe kerül.

S ahogy ő, bűntudat nélkül ugyan, de nyilvánvaló kirekesztettségéből bandukolhat vissza a boly felé, megvalósulni látszik egy ember feletti törvény, mely egy felsőbbrendű játék szabályrendszerét is képezheti, s ahol egy (az) ismeretlen, épp az ember-játékosokkal játszik.

A leshelyzet tehát, már inkább e nagy játék ismérveit hordozza, amikoris a szembenálló csapatok, a lesen levő játékos és a bíró, egyaránt vállvonogatva vesznek tudomást e véletlen de szükségszerű, a pályán zajló kultúr-retorzióról.

2000. január 25., Zenta