Milovan Miković
Júliusi hőség

1941. július 1., kedd

A német rádióadók egész nap a keleti fronton aratott hatalmas harci sikereket harsogják. Becslések szerint június 22. és 29. között legkevesebb 4 107 repülőgép, 2 233 tank és páncélkocsi valamint 600 ágyú az orosz veszteség, a hadifoglyok száma pedig meghaladja a 40 ezret is. Megsemmisítettek egy bruttó 3 ezer regisztertonnás hajót, egy másikban meg súlyos kárt tettek.

Április közepétől az utolsó petrőci vásárig a vágójószág ára a másfélszeresére ugrott. A szabadkai marhapiacon nem volt még példa ilyen bő felhozatalra; a hathetes malac párja 80, a hathónapos süldő 150-200, míg az éves hízósertés 300 pengőért kelt el. A húsdisznó kilogramonkénti ára átlagosan 2,70-től 3 pengőig alakult. A fejőstehénfelhozatal lényegesen kisebb volt, nem is csoda, hogy április óta az ára a kétszeresére emelkedett, míg a borjúkereskedés a megszokott volt, és feltűnt, hogy nagy volt a választék a zömmel minőségtelen lóból is.

Június során, azidőtájt, hogy az új hatalom előtti hűségesküt kellett volna letenniök, sok szláv tanítót és tanárt börtönöztek be. Valójában sok más foglalkozású horvát, illetve bunyevác és szerb is rács mögé került, s hogy a művelet meggyőzőbb legyen, meg hogy ne keltsen gyanút a városháza tornyából vetett első pillantásra, néhányat a szófogadatlan magyarok közül is begyűjtöttek. Példának okáért a vendéglős Toldi Jánost, aki családja más tagjaival egyetemben több, felettébb egyértelmű figyelmeztetést követően is fenntartotta Boško Nikolićtyal, a Miladinović fivérekkel és dr. Mileta Đurišićtyel folytatott közeli kapcsolatát. Letartóztatását követően Toldi a hatalom bizalmát, és természetesen italmérési jogát is elveszítette.

E történések közepette és csak ő tudná megmondani miféle szolgálat fejében került dr. Veréb Gyula a közjegyzői székbe.

Tegnap temették el Szántó Róbert költőt és egykori szabadkai evangélista lelkészt, akivel szombaton Budapesten egy, a rendőrségi tájékoztatás szerint elmezavarodott személy, bizonyos Máté Andor végzett.

1941. július 5., szombat

Damó Elemér ezredesnek, Szabadka katonai parancsnok-helyettesének ma kiadott rendelete értelmében megtiltatik a 80 illetve 100 kilogram alatti (attól függően, hogy hús- vagy zsírdisznóról van-e szó) sertés illetve hízódisznó kivágása. Moco elbeszélése szerint a tanyákon valóságos vágóállatmészárlás folyik, egyrészt, mert amiatt, hogy a parasztok elrejtik a kenyérgabonát meg a kukoricát, megfogyatkozik az állati takarmány is, másrészt viszont a Budapest és a nagyobb magyar városok szükségletei által felfokozott feketepiaci igény kielégítésére.

1941. július 6, vasárnap

A palicsi parkban kellemes sétával töltött délelőtt végén, a gondviselés áldott verőfényében, a feszület és Szent Orbán szobra előtt futottunk össze Csukával és Magyarival, a legutolsó két emberrel, akiket látni szerettünk volna. A váratlan találkozásból kiút nem lévén, amint a polgári jómodor megköveli, beszédbe elegyedtünk velük a szent kőbevájt, fájdalmas látószögében, de közben keserűen azt kérdeztem magamban, egyetlen felhő nélkül ragyogó, vasárnapi mennyei békénket mért épp ők ketten borítják fel és száműznek bennünket oda vissza, ahonnan legalább egy napra szabadulni szerettünk volna. Mócóval ebben a semmitmondó, feszült hangulatú beszélgetésben nem is igyekeztünk titkolni azt, hogy a kettejükkel való találkozás csöppet sincs ínyünkre, mégha a kölcsönös családi látogatások során vagy kávéházban e társaságban korábban kellemes órákat is töltöttünk, most láthatatlan válaszfal húzódott közöttünk. Már nem emlékszem, mi módon, egyszerre egy kutya termett közöttünk, farkcsóválva, kíváncsiságtól-barátságtól-bizalomtól sugárzó sárgászöld szemmel nézett ránk, külön-külön mindegyikünk irányában beleszimatolt a levegőbe és lihegett szaporán, kilógó nyelvvel a júliusi verőfényben. Csuka rettenetesen megrémült, gyerekkora óta megmagyarázhatatlan félelmet érez a kutyáktól, lett légyen az nagy avagy kicsi, s indulatosan megkezdett mondatát nem tudta befejezni. Azt igyekezett megmagyarázni, hogy az emberi élet célja nem az, hogy feltétlenül szeresse a szépséget, meg hogy keresse a létezés állítólag elveszett értelmét, hanem, hogy az általános jólét feltételein munkálkodva közvetlenül tegye magát hasznossá; azok, akik ötven, száz, kétszáz év múlva, esetleg még később élnek majd, kérdezte közben, s kiknek jövője most, e háborúval is épül, bennünket egyetlen jó szóval is felemlítenek-e majd? Csuklón ragadta Magyarit, s húzta magával, miközben szemét az ebről le nem véve, folyamatosan hátrált. Elköszönni sem tudott. Magyari mindhiába nyugtatgatta azzal, hogy ez az állat egy közönséges palicsi házőrző, gazdája telkén kívül ugatásra sem nyitja száját, stb. stb. Akkorra a kutya már teljesen Csuka irányába fordult, farkát megszűnt csóválni és leengedte, fejét hol jobbra, hol meg balra fordította, úgy tetszett, leírhatatlan ebszomorúsággal nézi a továbbra is hátráló Csukát, majd lassan elfordult, kényelmesen az első fához vette útját, hogy miután megszimatolta, irányába emelje a lábát.

Hangulatunkat a Polyák-féle vendéglőben, az Abbáziában javítottuk, ahol apróhússal és sárgaszínű házi epertésztával kitűnő csirkehúslevest, majd borjúpörköltet galuskával és tejfölös kockatésztával szolgáltak fel, gyalult káposztát adtak hozzá, retekkarikákkal körülszegve, a közepén kis erőspaprikával díszítve. Menet közben két üveg Szürkebarát is könnyen lecsúszott, majd a svábtúrós és mazsolás rétes után valódi (százszázalékos) kávéval traktáltak bennünket.

Az igazi, bőségével elbódító, polgári étkezés után - amelyben nem részesülhettünk volna, ha az Abbázia teljesen zavarba jött, égő arcú tulajdonosa Mócó iránt nem törleszthetett volna ezzel valamilyen régi adósságot, - a palicsi park ösvényein haladtunk, a tűző napsütéstől a lombok alatt keresve menedéket; és nem is sejtettük, hogy nemsokára egy Gergely Mária nevezetű tizenhatéves lány vízbefúlásának elhűlt szemtanúi leszünk. Délután két óra tájékán történt, amikor Irén, Ivica és én Mócóval és Mártával, aki gyerekkocsiban tolta a kétéves Lalikát, lehetőség szerint az útvonalat a bár rövid időre a napfürdő elől menedéket nyújtó lombok árnyékában választva meg, haladtunk lassacskán a női strand irányában. Hirtelen sikoltás és segélykiáltás hallatszott a tó felől. A partra rohantunk. A napfénytől villódzó víztükrön nem láthattuk világosan a történéseket; a felszínen hol feltűnt, hol meg alámerült három-négy fej; annyi volt kivehető, hogy a tóban kapálódzó emberek kapaszkodót keresve igyekeznek a felborult vitorláscsónak gerincéhez, csakhogy megkapaszkodniok sehogyan sem sikerült nekik, feltételezhetően az alga lepte deszkák siklóssága és a rajtuk eluralkodó páni félelem miatt.

Később tudtuk meg, a fiatal Gergely Mária lánypajtásaival, Wágner Irénnel és Gyereg Etával két ismerős (minden jel szerint szabadságos katona, neveiket megtudnom nem sikerült) palicsi-tavi kirándulásra szóló meghívásának tett eleget azon a vitorláson, amelyet bizonyos Pápa Gyulától kölcsönöztek. A parttól ötven méterre, ahol a víz mélysége már a három és fél méter mélységet is eléri, miután a Wágner lány óvatlanul a fedélzet peremére lépett, a könnyű hajó felborult. Ekkor derült csak ki, hogy utasai közül senki nem tud úszni. Segítségükre először a közeli cserkésztábor ifjú lakója, név szerint Andrija Kujundžić sietett, s beúszva a bajbajutottakhoz egyenként vonszolta partra mindahányukat - a szerencsétlen Gergely Mária kivételével, akit a felboruló vízialkalmatosság maga alá temetett.

A megmentettek a szemlélődők hangos kíváncsiságától övezve, fájdalmas vonaglások közepette öklendezték ki magukból a zavaros zöld palicsi vizet, őrjöngő hangokat hallattak, nem jutott el még agyukig, hogy megmenekedtek, mintha még mindig fuldokolnának, természetellenes módon kitágult orrcimpával, eszement, nyálcsíkos arccal és letapadt hajfürtökkel, zihálva kapkodták a levegőt, míg összekuporodott testük lázasan rángott, pihéket felborzoló halálfélelem futkosott elkékült bőrükön. Észrevettem, hogy karjuk tele karmolásnyommal. Akkor okozták-e egymásnak a sérüléseket, amikor a csónakfenék után kapadoztak vagy amint csépelték pánikba esve a testüket mélybe húzó vizet?

A mentőautó és a rendőrjárőr egy időben érkezett, azonnal lefolytatták a nyomozást, és nagyszámú szemtanú, közöttük a vitorlás bajba jutását elsőként érzékelő női strand vendégeinek tanúvallomását vették jegyzőkönyvbe.

Estefelé, amíg a nyitott, nyári villamoson hazafelé utaztunk és az egyhangú csikorgást csak a sínösszeillesztéseknél hallható kattanás és döccenés szagatta meg, és a júliusi levegő hűvösödő áramlata lemosta arcunkról a napmeleget, átengedve minket az alkonyatnak, amely a városnak, a városházának, a templomtornyoknak és a tetőknek puszta körvonalait engedte csak látni, néhány kiegészített és megtoldott változatát is hallhattuk a szomorú eseménynek, s a kiapadhatatlan emberi képzelet fáradhatatlanul gyarapította az újabbnál újabb és mind hihetetlenebb részleteket egészen a puszta fantáziálásig. Az egyes hangok a tragédia okát magyarázó s eleddig mindenki figyelmét elkerülő mind újabb adalékok felhozatalában, ebben a folyamatos és gyászos vetélkedésben észrevétlenül általános crescendoba forrtak, az emberek pedig az útitársra meredve és gesztikulálva mind harsányabban mondták a magukét. A csevej mind hangosabb hangokra és szótagokra bomlott, lévén, hogy a szájukat továbbra is szólásra nyitók a tavi történetről már nem tudván mit mondani, saját élettörténetükből merítettek részleteket, képtelenül fürkészve tulajdon lényük sötétjét, úgy, hogy még az én kifinomult hallásom sem volt képes felfogni a hangok közötti összefüggést. Amit ebből tisztán ki tudtam venni, csak a megállók előtti fékcsikorgás, a konduktor füttyszava és az egyik előttem ülő utas savanykás izzadságszaga volt, egyetlen valóságos tanúsága kis, jelentéktelen, múlandó életünknek, miközben ültünk ebben a nyitott, szabadkai nyári villamosban és magunk is belevesztünk a sötétség alagútjába, amelyből semerre sem mutatkozik kiút.

Ma este a budapesti rádió hírt adott róla: a magyar csapatok folyamatosan nyomulnak előre, sarkában vannak és üldözik az orosz egységeket, amelyek állítólag fejvesztve menekülnek Galíciából. Erősen kétlem, hogy ilyen gyönge volna az orosz szoldateszka! Az újságokban azt olvasom, hogy a németek nincsenek ráutalva az oroszok gabonájára és kenyerére (ami valójában azt jelentheti, hogy igen!), meg hogy Amerika izlandi partraszállást tervez, hogy onnan Anglia ellátására bázist létesítsen, meg hogy Kamcsatkára és Vlagyivosztokra is szemet vetett, amivel nyilvánvalóan idegesíti, provokálja Japánt, és bonyolítja ezzel a nemzetközi viszonyokat.

1941. július 9., szerda

Korán reggel megint a rendőrségre vittek. A titkosrendőrök egyenest az utcáról vezettek Tamási felügyelő irodájába. Amint meglátott, minden bevezetés nélkül, gépies mozdulattal ütötte fel a dossziét, és olvasni kezdte a Stvaranje, azaz Alkotás elnevezésű szabadkőműves páholy tagjainak névosrát, szinte baráti hangon kérdezve egyikőjük vagy másikójuk felől, mert ő, természetesen, nem tudhatja, hogy az a valaki Szabadkán tartózkodik-e még, avagy az utolsó három-négy hónap során elutazott valahová.

Különösen érdeklődött afelől, milyen természetű kapcsolat fűz Fischer Jakab és Havas Emil ügyvédekhez, újságírókollégákhoz, meg hogy milyen viszonyban voltam Lifka Sándor mozitulajdonossal, aztán pedig szakítéletemet kérte dr. Milkó Izidor egykori irodalmi munkásságával kapcsolatban. Amíg a nyomozói asztal előtt álltam, ömagamat leginkább a rossz diákra emlékeztettem, aki bár nem tanulta meg a leckét, mégis minden kérdésre valamilyen választ igyekszik adni.

- Figyeljen, Šokčić! Magától értődik, hogy mi tudjuk azt is, hogy ön közeli barátságban állt Nićin Milivoj kereskedővel és Petrović Kosta mérnökkel, a Sokol elnökével, meg hogy elismerően nyilatkozott dr. Prokes Mihály ügyvéddel kapcsolatban. Arról is tudomásunk van, hogy gyakorta mutatkozott azzal a komédiással, Tomandl Otonnal, tudunk mi önről eleget, de hát vannak olyan dolgok, amit mégis öntől szeretnénk hallani, és ami esetleg az ön hasznára is lehet. Például: miről tudott órák során Vali Gyulával és Vidákovics Kálmán - Hadnaggyal társalogni? Remélem, érti! Esetenként olyan nyomorultnak tetteti magát, hogy legszívesebben pár nagy csattanós pofon kíséretében kizavarnám a szobából, csakhogy engem ezzel nem tud megtéveszteni. Tudom én azt, hogy ez megjátszott esetlenség és hogy ön csupán színleli a zavarodott embert. Mondhat bármit, de legyen nyugodt, nagyon jól tudom, hogy hazudik és kitalált válaszokat ad, hogy eltakarja azt, amit mi úgyis megtudunk majd és önre is bizonyítunk.

No, de jó, foglaljon most helyet, látom, hogy már elfáradt, fogja azt a széket, húzza ide közelebb és mesélje szépen el nekem, mit is tud Szegedi Emilről, a Napló egykori főszerkesztő-helyetteséről? Önök éveken át barátok voltak, nem?

S amikor a többórás kihallgatás után bízni kezdtem benne, most már vége szakadt a kínos társalgásnak, Tamási zsebórájára tekintve így szólt:

- Most egyéb kötelezettségem van, ezért holnap reggel nyolc órára várom önt. Felhívom figyelmét, hogy a pontosságot mindennél többre értékelem! Azt is mondhatnánk: az igazságnál is többre! Nélküle a világ kivédhetetlenül a káosz áldozatává válnék, és addig gondolkodjon jól el a Stella polaris, amelynek 1932-ben ön is tagja volt, egyes tagjairól. Továbbá Gutwein Ádámhoz fűzött viszonyáról, valamint a soha el nem hagyagolt barátjával, Jakovljević Obraddal, aztán Jakobcsics Vilmos - Konennel, Kurteš Milošsal, Lepedat Ilijával, Manojlović Cvetkóval, Martinis Josippal, Mirenić Stjepannal, dr. Mirković Mijával, dr. Pavković Milutinnal, Rafajlović Milošsal, Skaljer Lovróval, Suvajdžić Aleksandarral és Tasić Aleksandarral, a körzeti bíróság elnökével fenntartott kapcsolatáról. Látja, milyen méltányos játékot játszom? Időt adok rá, hogy felkészülhessen. Remélem értékelni fogja, hogy előre felhívtam következő beszélgetésünk témájára a figyelmét.

Még valami, Šokčić uram! - szólt csöndes, leplezetlenül fenyegető hangon -, nem kerülte el embereim figyelmét, hogy az említett szerbek és magyarok mellett az eltelt húsz esztendőben rendszeresen mutatkozott zsidók és mindenféle félzsidók, hogy ne mondjam, félmagyarok társaságában is. Nem lehetett véletlen, hogy társaságukban önt szívesen látták. Ezekben a kapcsolatokban nyilván más is volt, mint puszta polgári udvariaskodás és szalonmodor.

Előttem a zsidó Matatjad páholy tagnévsora, azonban engem ezúttal Fischer Ernő nyomdatulajdonos és dr. Löbl Marsel ügyvéd érdekel. Emellett biztos vagyok abban, hogy ön azt is meg tudja mondani, a szabadkai Matatjadba hogyan kerültek zomboriak, mint Kremer Dávid, a nasicei szövöde hivatalnoka, dr. Oblat Henrik ügyvéd és Polacsek Zsiga, egy textilnagykereskedés társtulajdonosa, no meg a bácstopolyai malomtulajdonos Forgács Dezső. No, hát ezekről a dolgokról fogunk mi holnap szépen eltársalogni, most pedig menjen haza és gondolkozzon el, jó étvágyat az ebédhez! Üdvözletem nagyságos Irén asszonynak! Egyébként, hogy van a fia, Ivica, ha nem tévedek, az ön fiát Ivicának hívják? Ja, úgy, igen, akkor holnap találkozunk. Vigyázzon magára és gondoljon a családjára. Igen, igen, vigyázzon a családjára!

Hazafelé tartva egy, a Mimózában töltött bolondos, részeg szeptemberi éjszakán járt az eszem. Az Anyósnak becézett özvegy, Hlupkova Annamária tartotta abban a bordélyban, amely valami miatt kedvesebb volt számunkra a többi e célt szolgáló, rendelkezésre álló helynél. Azon az éjszakán az elválaszthatatlan tandem, Lazo Čvarak földtulajdonos és puszipajtása Jakov Poljkoš, a vámhivatal főnöke odahozatta az eszéki kilenctagú női tamburazenekart. Aranybáránybeli fellépésüket követően szedték fel őket, s hívták meg a bordélyba a zártkörű fellépésre, s mivel minden egyes levetett ruhadarabjukért száz dinárt fizettek, a zenekar nemsokára anyaszült meztelenül ücsörgött előttünk. És míg a kihívóan mosolyogó és eleven zenészhölgyek számaikat előadták, és míg szemünk a Mimóza félhomályában fellobbanó tekintettel falta bájaik tejfehérségét, és amint mindenki vágyai illetve a karnyújtáson túli régió titkos ösvényein járt, és ők, immár pucéran igyekeztek a teljes megmutatkozást elkerülendő lenyűgözően keresztbevetett lábbal hangszereikkel takarózni - Milomir Ž. Stanković, a 34. hadosztály hírszerzőtisztje, azt játszva, hogy sokkal részegebb, mint valójában (ez volt egyik kedvelt feladata) kitartóan próbálkozott azzal, hogy vitára késztessen a szerb-bunyevác-horvát viszony lényegéről. Hajnalig maradtunk, addig az óráig, amikor a még alvó Szabadka utcáin mind vontatottabban dülöngélő notórius részegek között már feltünedeznek a fürge szolgálólányok és árukihordók.

- Urak, amint feltűntök a Mimóza ajtajában, ti, családos emberek, szuka után kojtató kankutyára hasonlítatok a legjobban - mondta, mikor már indulni készültünk a kissé kapatos Anyós, miközben bizonytalanul téblábolt a küszöbön, majd váratlanul elérzékenyülve és majdhogynem elsírva magát még hozzáfűzte: - Fiúk, én az ilyenekért tartom fenn ezt a házat és ügyelek a hírnevére, alkalmazok elsőosztályú személyzetet, szakácsokat és zenészeket, s ti meg jöttök, hogy valamiféle polika ürügyén koptassátok a szátokat: ezt a mái napig meg nem tudtam érteni. Minek jöttök akkor a kuplerájba?

1941. július 31., csütörtök

Irénnek mindenféle bonyodalmak árán sikerült végül két mozijegyet szereznie az Erzsébet királynő előadására. A magyar filmgyártás hetedik égbe emelt remekeként méltatott filmet, amelyet korábban a szerb cenzúra megcsonkíttatott, most az ennivalónak és egyéb közellátási cikknek híján lévő köznép örömére egészében bemutatják. Az előző változatot sem láttam és a teljes igazság letéteményeseként emlegetett mostanira sem vagyok kíváncsi! Elegem van minden igazságból, legfőképp a teljesből! Irén rettentően megharagudott, Ivicát vitte el a moziba, aki viszont nagy lelkesen tért haza és már az ajtóban közölte velem, hogy a gimnázium befejeztével színésznek vagy rendezőnek tanul, meg hogy egész életét egyedül filmek készítésének szenteli. Így születik az alkotóművész? Ha egyszer majd el is érkezik az az idő, amely az emberi létet jobbá, a körülményeket szerencsésebbé teszi, ki fogja majd bennünk a reményt feléleszteni? Gyermekeink? Meglehet, egyedül csak ők.

(Részlet a Nocturno című megjelenésre váró regényből, amely Jose Šokčić újságíró, költő, a Stella polaris szabadkai szabadkőműves páholy tagjának 1941. április 3. és december 31. között vezetett naplójaként íródott.)

Fordította: B. I.
(Üzenet)