Kalandozás a telecskai galaxison át

A kendőcsomós kofák, a kucsmás öregemberek Jurij Gagarin kitartó rajongói. A Földön kívüli pályán, két lapály, Szabadka és Zenta között Orom tolató-pályaudvara a csúcs, az űrbázis, Bogarasnál ismeretlen lények szállnak fel, ismeretlen kapadohányt füstölnek, és azt sem látni, mikor vesznek levegőt. A tér egyébként is légüres.

A ritmus viszont fantasztikus. Zenei élményszámba megy. Csak hát nézelődni kell, olvasni nehéz a folyamatos rázkolódástól. Ügyelni kell, hogy a fej a kézben tartott könyvvel, újsággal egy időben röppenjen a magasba, s néhány méter átrepülte után ugyanazon ütemben huppanjon alá. Meditáló jógi legyen, akinek ezen az útvonalon a szeme se rezzen. Én meghozom ezt a kompromisszumot, mondta a resti kávézóasztala fölött a minap egyik barátom, aki hetente többször utazik. Hát ez az, vágta rá a másik, aki csak nagyritkán rándul haza és akkor is a sínhez nem kötött nemzetközi táv igénybevételével, már megint egy kompromisszum; ezek a kompromisszumok tartják életben a rendszert. Ebből lett a vita, amely a súlytalanság állapotában nem vezethetett sehová, meg hát a menetrend sem jelezte, a - meglehet - a Föld középpontja felé tartó kapszulát.

Jómagam is azt hiszem, hogy e misztikus utazás semmiképp sem maradhat a megalkuvás ténye. Mert, ha már amellett döntött az ember, vagy legalábbis vállalta azt, hogy e belső távon utazgasson, próbálja meg kihasználni azt a kivételes lehetőséget, amely abban rejlik, hogy a világ legolcsóbb menettérti jegyével a zsebében élvezheti a súlytalanság állapotát. A síndörgés ritmusára felszáll és visszahull, ha sosem is kétszer ugyanazon helyen, hogy mint egy rajzfilmfigura ülőgumóin pattog végig a telecskai galaxison.

Ha majd, mint valódi kozmonauta, jelentést küld a Földre, s elhaladva a gumicsizmák, traktortömlők lakta kisbolygók mentén, azt sikoltozhatja szkafandere mikrofonjába: emberi élet, ki hitte volna, itt is élnek, itt is élnek! Ez valóban csodálatos, állítólag egy mamut már ilyen körülmények között kihalna. S ez mindenképp bíztató úgy a bácskai űrbázisok, mint a NASA szakemberei számára, akiket egyre többször fog el a kétség: igaz, hogy egyszer élünk, de az, lehet, hogy nem most van. Meg hogy talán mégiscsak jobb volna visszatérni a régi jó, kutyás kísérletekhez.

Dumás