Én sem szeretem a vonatokat. Mert hazudik a látvány. A sínek egymás mellett futnak elszakíthatatlanul - de nem együtt. És ez rettenetes dolog. A páros emberek magánya. Egy házaspár - csak mellett, de nem együtt. A semmiből, a semmibe. Hátukon a koporsó. Hideg párhuzamon futó élet. Ezüstösen beleveszve a mindig csak ígérő messzeségbe.
Halott-szagú őszben posztoló alak, feltűrt ingben, fehérben, és az egyetlen, ünneplő fekete nadrágban. Mert temetés, disznóvacsora, keresztelő csak abban eshetett meg. És a vonatállomáson megvárni a rokonokat, akik néha jöttek, iszonyú messziről. Lefényképezték. Mögötte a sínek, arrébb a kaszáló érett kukoricatábláival. A szekrény felső polcán, a szokásos cipősdobozban. Már örökké úgy néz vissza. Amíg lesz, aki őrzi, de egyszer úgy is a szemétbe kerül, idegenek felesleges kacatként kidobják. Ez talán a jobbik, természetes sors.
Egy másik képet láttam, egy másik embert ábrázolt, egy másik állomáson állva; rommá lőtt utca szemetében ragadta meg a kamera, de csak egy alig-pillanatra, majd tovább siklott rémült arcokra, fel a csupasz mestergerendára és ott kihunyt. Megdöbbentett a látvány.
Egyetlen kiutat reméltem, ha a dobozban nincs ott az a kép, akkor talán..., de ott hervert, felperdült széllel a többi között. Egy barátom emléke is kísért, ha a vonatokra gondolok. Mindig róluk álmodott, vonzották, és rettegett tőlük. Ha szomorú volt, ott ült a sínek mellett, szedegette a köveket és bátorságot gyűjtőtt. Másnapig futotta. Vér vöröse, rendőrautó kék villanásai, sár az arcokon.
Nem szeretem a zakatolásukat, semmi közük hozzám, soha sincsennek sehol, csak voltak és majd lesznek. De én most vagyok. Azt hiszem...