Cédulák, szárnyak
Rajsli Emese
Saša
MESEKÖNYVEK. Együtt nőttünk föl Sašával az újvidéki Telepen, szemben laktak, én tőle tanultam meg szerbül, ő tőlem magyarul. A könyveim közül a kedvence a Csóri, Makkos, Hosszúláb volt, már csak a címére emlékszem. Én meg azokat a mesekönyveit szerettem, amelyehez (bakelit)lemez is tartozott, a borító hátsó oldaláról pedig ki lehetett vágni-hajtogatni egy figurát, és azt a lemez közepére állítani: a lemezzel együtt forgott a mesefigura is. A bátyjával megosztott kisszobájuknak a sarkában állt a lemezjátszó, a kart kattanásig jobbra mozdítva lehetett elindítani, óvatosan kellett ráhelyezni a tűt a fekete korong szélére. A mesét hallgatva követtük a cirillbetűs szöveget, csengőszó jelezte, mikor kell lapozni. A Hófehérkéhez a gonosz mostoha figurája tartozott, éjkék csillagokkal hosszú, fekete palástján, és amikor, már a vége felé, rendszeresen elakadt a lemez (a maćeha je... a maćeha je... a maćeha je... a maćeha je... ), vigyorogva bökdöstük egymást, mert amikor először akadt el a mese, megkérdeztem Sašát, mi az az „ama će haje“.
VERSECI UTCAI ÓVODA. Együtt indultunk reggelente óvodába. Nem a járdán mentünk, hanem az utca végén lévő orvosi rendelő hátsó parkolóján át, ahol a talaj egyenetlenségeit minden évben a központi fűtés kazánjából kikerült salakkal töltötték föl. Fekete, holdbéli táj volt, fű nem nőtt rajta, csak itt-ott csillant meg valami fémesen a porzó feketeségben. Aztán a Verseci utcára kanyarodva, ahol már nem lehetett a salakot taposni, a vízelvezető árok alján folytattuk. Saša vézna, alacsony, nagyfejű gyerek volt, szívesebben babázott, semhogy a fiús játékokban vegyen részt, több kiló papírbabát gyártottuk például együtt, csúfolták persze, így aztán engem is, mert addigra valahogy összenőttünk: egy asztalnál ültünk a sarokban és rajzoltunk (csak papírra lett voltna szabad rajzolni, de mi titokban egymás karjának ruhával takart részére is városokat terveztünk, kacskaringós utcákkal). Az ovi udvarára nem is emlékszem. Egyszer összeverekedtem Džanával, a főkolompos lánnyal, amikor rászálltak Sašára: én haraptam, ő karmolt, arcomon máig látszik körmének a nyoma: ha kipirulok, két sápadt félhold emlékeztet amazon önmagamra. Világgá is együtt indultunk, egy biciklivel és egy játék babakocsival. Belgrádba terveztünk eljutni, de az utca végén, a zombori vágány dzsungelében elveszett a babám cipője, és emiatt visszafordultunk.
NIKOLA TESLA ÁLTALÁNOS ISKOLA. Együtt jártunk iskolába is: ő szerb osztályba, én magyarba – de hiányzó fölszerelésért például csakis egymáshoz fordultunk. Itt már megnőtt Saša respektje, nem kellett verekednem miatta: kiderült, hogy gyönyörű hangja van. Én is énekkaros voltam, együtt álltunk az iskola csarnokának a lépcsőjén, máig el tudom énekelni a repertoárunkat – de itt van a fülemben Saša szólóinak hangja is. Ő lett az énekkar sztárja, versenyekre küldték, folyton szerepelt – lassan a csúfolódók tömege is elapadt, már senkinek nem jutott eszébe a „Két szerelmes pár, mindig együtt jár”-t kántálni, sikerült megmaradnunk barátoknak. Operaénekesnek tanult: nyári estéken, a nyitott ablakokon át az ő gyakorlását lehetett hallani az utca túloldaláról, később láttam a Rigolettóban, a Traviatában, a Sevillai borbélyban is.
SLATKO. Én elköltöztem Újvidékről, Saša egyike volt azon kevés barátaimnak, akik otthon maradtak. Hazalátogatóban csak át kellett ballagnom a szemközti kapuig, és a nagymamája (soha nem tudta megtanulni a nevemet, leginkább Elmeša voltam) már futott is a slatkóért-vízért, és tette föl a dzsezvát a kávéhoz. Görögdinnye héjastul, hámozott szilva diógerezddel a közepén, apró zöld paradicsom, fél sárgabarack vagy körtekocka, mindez cukorszirupban: mind végigkóstoltam, a kávét pedig otthagytam – náluk elkövethettem ezt a dupla udvariatlanságot.
ERIC SATIE. Kamarazenei koncert az Újvidéki Rádió M-Stúdiójában: akkoriban már csak ritkán jártam haza, és Saša, az autónkat látva, átjött szólni, hogy menjek el este, ha érdekel. Csak utolsó pillanatban alakult úgy, hogy tényleg el tudtam menni, nemkülönben, hogy időben odaértem: máig az egyik legnagyobb zenei élményem maradt. Egyébként se erős oldalam a műfaji besorolás, és lehet, hogy ez is inkább vicces lesz, de szerintem gregoriánba hajló sanzonokat adtak elő, zongorakísérettel. Éteri volt, játékos, lezser és mégis magával ragadó. Úgy vittem magammal ennek a koncertnek az emlékét, mint valami újonnan fölfedezett kulcsot a zenéhez. Azóta keresem-hallgatom Satie-t, de ehhez hasonló lemezét még nem találtam.
KAMENICA. Három hónap múlva halott volt. Megfázott, a sarki orvos nem vette komolyan, hazaküldte teázni. Tüdőgyulladást kapott, mire antibiotikumot kezdtek vele szedetni, már nem tudtak segíteni rajta. Mentő vitte Kamenicára, a Duna túloldalán lévő szanatóriumba. A gégemetszés után már tudta, hogy többé nem lesz képes énekelni. Boldognak kell képzelnem, hogy nem kellett sokáig ezzel a tudattal élnie.