CUKRÁSZDÁK (CITY, NEŠIĆ). Mindig olyan süteményt választottam, ami aztán nem ízlett, és szerettem volna kapni a nővérem gyümölcssalátájából. De következő alkalommal megint elcsábultam a pult előtt, sok fejtörés után megint csak egy minyont választottam, vagy a rózsaszín puncsszeletet, vagy az émelyítően édes baklavát. Nem volt ez sose másként: Zsuzsa boldogan kanalazott a tejszínhabbal koronázott üvegpoharából, én meg turkáltam a tányéromban. Nem értem, mitől jó ez az emlék, de határozottan az.
DUNA-PARK. Klasszikus találkahely a régi korzó, a Duna-parti sétány és a sétálóutca végén nyíló Duna utca háromszögében. Benne apró tó, hattyúkkal. Színházból jövet, edzésre menet, iskolai múzeumlátogatás vagy vasárnapi cukrászda után, sőt, az évvégi érettségi tablókat mustrálva is erre sétált az egész város, így aztán akkor is erre vitt mindenkit a lába, amikor első alkalommal kellett valami csókolódzásra alkalmas helyet keresni.
HORGÁSZ-SZIGET. Nőttek ugyan új házak, bővültek a régiek, változott a behajtási tilalom, bezárt Irénke néni halsütödéje, nyíltak új kocsmák… De a félszigetet két oldalról ölelő Duna illata a régi maradt, és a hangulat se idomult a városéhoz, hanem megmaradt a réginek. A Tengerész utcától csak öt perc volt biciklivel, de otthonról se több tizenötnél: ha éppen nem kártyáztam valahol, itt csatangoltam délutánonként – aztán (alibiként) bementem uzsonnázni nagyanyámékhoz. Később itt buliztunk az egyik osztálytársam apjának Playboy-nyuszikkal kidekorált horgásztanyáján. De az evezősklubban abszolvált téli futóedzések is erre vezettek. Meg ide hoztam hattyúkat etetni Budapesten született gyerekeimet.
KIS-DUNA. A Horgász-sziget fölső csücskénél van a Sodros, az köti össze a Kis-Dunát a fő sodrással. Gyerekkoromban még fürödni is lehetett benne. A legjobb mégis télen volt, amikor a Kis-Duna töltésére jártunk szánkózni. Állandó versenyben voltunk, ki tud messzebbre csúszni. Ha ügyesen belefeküdtem-nekilendültem, nem csak a partig futott le velem a szánkó, hanem átdöccent a partmenti jégbordákon, rásiklott a hóval borított, korcsolyázók által már összekaristolt jégpáncélra is, és egészen a túlsó partig csúszott. Ha hason fekve indultam, és közben az alatta elsuhanó jeget néztem, egyre lassulva váltakoztak a képek: jégvirágok, kristályos kacskaringók, egy fél kesztyű, egy jégbe fagyott halsikoly, dermedt damil úszóval, csónak fenekének zöldje, hínárarabeszkek. Sokat kellett visszafelé gyalogolni, de megérte.
OKTÓBER 23-A HÍD. Nem tudom, mi most a neve. Ez volt a harmadik újvidéki Duna híd, egyszer apám magával vitt az építkezésre, akkor úsztatták le Csepelről a Dunán az utolsó hiányzó elemet, és emelték be a helyére. A NATO-bombázáskor csak az egyik pillérét lőtték ki, teljesen abszurd volt a látvány, nem úgy nézett ki, mintha találat érte volna, hanem mintha ez lenne a normális állapota: a hiányzó pillérnél a híd soksávos útteste szépen beledőlt a Dunába. EU-s pénzekből helyreállították, ismét ott ível át a víz fölött, ha az ember végigússza a strand teljes hosszát, alulról is megszemlélheti, a vízből csöppet sem tűnik kecsesnek: hatalmasak a betonpillérek, masszív a fémszerkezet, baljósan árnyékos alatta a víz.
STRAND. Amióta Pesten élek, azzal a kérdéssel őrjítek meg mindenkit, hogy hol lehet a Dunában fürödni. A pestiek többsége ugyanis erre fölhördül, hogy a Duna koszos is, veszélyes is. És akkor szép hosszasan előadom, hogy hiszen én huszon-akárhány évig folyamatosan, és azóta is, hacsak tehetem, az újvidéki strandon töltöm a nyarat (pedig mire a Duna Pestről leér, csak koszosabb lesz, elvben…), ahol hatalmas, gyönyörű föveny van, a víz isteni, az sült hal hibátlan, a pizzátésztát helyben gyúrják, a vécék tiszták, a röplabdapályákat naponta többször fölsöprik, esténként koncertek tartanak, és aprópénzbe kerül a belépő, sőt, aki még ezt is sokallja, a Horgász-sziget spiccéről szépen át tud gyalogolni. Ez az egyetlen hely Újvidéken, ahova a gyerekeim is töretlen lelkesedéssel járnak.
TENGERÉSZ UTCA. Itt, az utolsó előtti házban laktak nagyanyámék. A ház pici volt, minden más óriási: a diófa, a rozmaringbokor, a hinta, a zöldbablugas, a hátsó mogyorófa, körülötte a ribizlitengerrel, a locsolócső gumikígyója, a hosszú eperágyások, a kéttenyérnyi paradicsomok, a fém kanna, amit megemelni se bírtam. A hortenziabokor alatt több gyerek is elfért, ha bújócskáztunk. Mindegyik szomszéd felé kiskapu nyílt, nagyanyámnak ebédidőben sokáig kiabálnia kellett, mire valahonnan előkerültem. Egyszer mentem csak el a ház előtt, miután eladtuk: mindent kivágtak és lebetonoztak.
