Cédulák, szárnyak
BOGARAS. Apuval estefelé érünk Bogarasra, a pipacs borította vasúti töltés csikorgó kavicsain tolva a kerékpárt. Nagyokat szippantva a sűrű, forró kátrányillatból, a talpfákon futkározom. Apu szedett egy nagy csokor mezei virágot és átnyújtja elénk kilépő mostohájának. Kicsit odébb áll a tata, vasutas kabátjában. A kezében viharlámpa. Szentjánokenyeres metélttel várnak. Tudom, hogy vannak olyan ételek, amelyeket a gyerekek illetlennek éreznek (a kocsonyát), de ez a tészta szinte megbocsáthatatlan. Körülöttünk galambok sertepertélnek. Szabadon beröpülnek a konyhába, pillognak le ránk a mennyezeti gerendákról, közvetlenül az asztalra ürítenek, a tésztával megrakott tányérokba. A régi jászolban meg teknőkben tyúkok költenek, némelyik körül éppen kikelt csibék rajzanak. A morzsára vadászó fecskék valóságos zuhanórepüléssel csapnak le ránk. A tányéromba dugom a fejem, nyelem a keserű könnyeimmel áztatott metéltet. Apa addigra már messze jár.