Cédulák, szárnyak
MESEKÖNYVEK. Együtt nőttünk föl Sašával az újvidéki Telepen, szemben laktak, én tőle tanultam meg szerbül, ő tőlem magyarul. A könyveim közül a kedvence a Csóri, Makkos, Hosszúláb volt, már csak a címére emlékszem. Én meg azokat a mesekönyveit szerettem, amelyehez (bakelit)lemez is tartozott, a borító hátsó oldaláról pedig ki lehetett vágni-hajtogatni egy figurát, és azt a lemez közepére állítani: a lemezzel együtt forgott a mesefigura is. A bátyjával megosztott kisszobájuknak a sarkában állt a lemezjátszó, a kart kattanásig jobbra mozdítva lehetett elindítani, óvatosan kellett ráhelyezni a tűt a fekete korong szélére. A mesét hallgatva követtük a cirillbetűs szöveget, csengőszó jelezte, mikor kell lapozni. A Hófehérkéhez a gonosz mostoha figurája tartozott, éjkék csillagokkal hosszú, fekete palástján, és amikor, már a vége felé, rendszeresen elakadt a lemez (a maćeha je... a maćeha je... a maćeha je... a maćeha je... ), vigyorogva bökdöstük egymást, mert amikor először akadt el a mese, megkérdeztem Sašát, mi az az „ama će haje“.