Benes László: '68 avagy megkésett riport egy szabadkai popfesztiválról
6. Beatprovincia

Idefelé jövet valami olyasfélét olvastunk a helységnévtáblán, hogy Szubotika; számunkra azonban ez a város mindig is Szabadka marad! – harangozta be az Illés műsorát eléggé karakán módon, és a publikum nagyobb részének nemtetszését demonstráló füttykoncert, trágár bekiabálások, tojászápor közepette a kisstadionbéli gitárparádén Szörényi Levente, az együttes frontembere. – Azonkívül, hogy errefelé nagyon olcsó lehet a tojás, még azt is tapasztaltuk: az itteni zenekarok egytől-egyig frissen lekoppintott angol sikerekkel rukkolnak elő... Ellenben mi már kizárólag saját szerzeményeinket játszuk!... Magyarul!

Ma már tudjuk, hogy kétségkívül ők voltak a magyar nyelvű beat megteremtői: Levente, talán nem is viccnek szánt visszaemlékezése szerint, eleinte amikor csak néhány saját számot csempésztek be az addig csupa angolszász nótából álló repertoárjukba, nemhogy a közönségnek, de még Pásztorynak, a dobosnak sem tűnt fel, hogy magyarul énekelnek. Ehhez persze nagymértékben hozzájárultak az akkori kezdetleges hangosítóberendezések hiányosságai is.

Akkoriban az valóban magától értetődő volt, hogy e koncerten közreműködő bandák – a zágrábi Grupa 220 ( Kad bih bio Petar Pan; Osmijeh ) kivételével –, megelégedtek az éppen utcára került kislemezekről szolgai módon lemásolt és rossz angolsággal elénekelt brit hitek hű, vagy kevésbé sikeres reprodukálásával, sőt a belgrádi Elipse formáció azzal tett még egy lapáttal erre a tendenciára, hogy fekete énekesük afrikai francia dialektusban sikongva valami Bernadettről, ugrabugrált, már nem is a színpadon, hanem magán a sportaréna versenypályáján. Persze a beat³⁰ és a pop határán álló, VOX és Marshall hangszórókból dübörgő, monoton, erőszakos ütésű zene, könnyen elsajátítható felépítése: téma, egy kis variációs szóló, majd ismét a téma végtelen ismétlése folytán a szöveg ismerete nélkül is tökéletesen megtette hatását hallgatóságára. Emlékszem, mennyire lenyűgözött az éppen ezen a fesztiválon részemről először hallott Pictures of Matchstick Men³¹ szaggatottan nyívó, torzított gitárszólója, amelyet néhány röpke nap múlva M jóvoltából, zenei antitalentum létemre, még magam is elsajátítottam. Ez a zene fejbe szállt, transzba hozott, mivel „...elsősorban az (volt) a feladata, hogy táncra ösztönözzön és boldogságra hangoljon.”³² És mi semmi mást nem akartunk, csak azt, hogy jól érezzük magunkat! Ez a zene nekünk, rólunk szólt, mert akik előadták, olyanok voltak mint mi, vagy amilyenek mi is szerettünk volna lenni; az ilyen alkalmakkor, amikor egymás között voltunk, szertefoszlott a hétköznapok minden megpróbáltatása. Tehát igaz lehet az, hogy a „zajkultúránkban béke”, ... „csak még sokkal nagyobb zaj közepette létezik, amelyben megszületik egy sajátosabb és közvetlenebb kommunikáció újabb lehetősége.”³³ Ám a bandák elsősorban a látvány szempontjából hatottak ránk, mivel a külsőségek annyit (ha nem többet) vetettek a latba, mint a zenei tudás. A fellépések meghatározó tartozéka volt a színpadi mozgás is. Olyannyira, hogy akik erre nem fektettek hangsúlyt, netalán nem volt tehetségük az efféle mutatványokhoz, azoknak csöngettek: a siker elmaradt. Zoran Mišćević, a Siluete együttes énekese annak idején imígyen foglalta össze közönségét a végsőkig felajzó akcióshowjának stratégiáját; „Kicsit énekelek, egy kicsit ugrálok, majd ismét egy kicsit énekelek és valamikor a koncert közepe táján pányvaként kivetem a kézimikrofont úgy kb. a nézőtér ötödik soráig. Ez azonban igencsak drága mulatság, mivel a lányok megkaparintva mikrofonom, azonnal ízekre törik azt, ám ezt kívülem senki sem teszi...” A Carnaby Street diktálta legújabb divat szerint öltözött beatzenekarok fotói az itteni magazinokból is egycsapásra kiszorították a Hollywood-i filmcsillagok képeit. A színes poszterekkel úgy teleragaszgattam szobám falát, hogy kis idő elteltével nem is maradt rajta egy tenyérnyi szabad felület sem.

Ezen műfaj térhódításával alapjaiban látszott meginogni akkori országunk legjelentősebb kultúrexportcikkének számító, a Szovjetunióbéli turnékon óriási pénzeket bezsebelő szocialista esztrádművészek szilárdnak hitt egyeduralma, mivel a múlt század hatvanas éveinek elején megjelent, s állandóan sokasodó beategyüttesek abban az időben már komoly konkurrenciát jelentettek a főleg olasz kanzónautánzatok és kommersz jazz keverékében utazó hazai könnyűzenének. Akkoriban a beat már világszerte, de elsősorban Nagy-Britanniában és az Amerikai Egyesült Államokban, lesöpörte a sikerlistákról a népszerű zene addigi sztárjait. E kommersz műfaj történetének ezen dicső korszakában egy rövid időre levetette varietészerű jelmezét és életközelivé vált. Kiváltképp az évtized végére, amikor már mindennapos lett a szokványos elleni lázadás és a levegőben a megválaszolandó kérdések feszültsége vibrált, a tömegtársadalmi zene jelesebb képviselői, ha a maguk eléggé romantikus gondolkodásmódján is, ám kétségtelenül bekapcsolódtak a fiatalok életszemléletének alakításába: szerelmes gügyögések helyett, immár tekintélyromboló és elszemélytelenedés-ellenes dalszövegekkel rukkoltak elő. Azokhoz szóltak, „akik mindig is érezték, és akiknek ma sem mindegy, hogy miről szól a dal.”³⁴ Nálunk viszont a szabadabb előadásmódhoz az is hozzájárulhatott, hogy mivel a műfajt a kezdetekkor kizárólag amatőrök művelték, és mint ilyenek elkerülték a pártszervek éber figyelmét. Másrészt miután a hatalom – azzal a meggondolással, miszerint még mindig jobb, ha a fiatalok csavargás, kocsmázás helyett zenéléssel ütik agyon szabadidejüket – , nem állta útját a Nyugatról importált módi terjedésének, az viszonylag rövid idő alatt annyira általánossá vált, hogy még a legparányibb falucskának is volt legalább egy, a helyi ifiotthonban rendezett táncesteken rendszeresen fellépő, elektromos gitárzenekara, élén az elmaradhatatlan szólóénekessel.³⁵ Mivelhogy már a kezdetektől elkeseredett harc folyt az elsőségért az ezen zenei forma fellegvárainak számító Belgrád (Siluete, Elipse), Zágráb (Crveni koralji, Roboti) és Szarajevó (Indexi) már országos elismertségre törő csapatai között, elengedhetetlenül szükség mutatkozott a megmérettetésre is. Így került sor 1966-ban a fővárosi Vásár Nagycsarnokában az első gitárfesztiválra³⁶, melynek győztese, a zsűri egyhangú döntése alapján, a Zoran Mišćević vezett Siluete lett. A szenzációszámba menő eseményt elejétől végéig filmszalagon örökítette meg Dušan Makavejev, akkori ismert filmrendező. Ennek a már meggyökeresedett hagyománynak volt része a szóban forgó május elsejei szabadkai fesztivál is, amelyről napilapunk 37 év előtti száma egy, a tudósító nevének feltüntetése nélküli jelentésben számolt be:

„Hangos volt a városi Kisstadion is. Kedden, szerdán és csütörtökön itt rendezték meg a gitárparádét. A belgrádi, zágrábi, varsói, prágai és budapesti gitáregyüttesek vettek részt rajta.”³⁷

Ahogyan a kapitalista piacgazdaságban már jóval korábban, úgy egykori szocialista önigazgatású országunkban is hamar felfedezték, hogy a beatzene rendkívül kelendő fogyasztási cikk, a kialakulófélben levő szabadidőipar pedig kiaknázásra váró kincsesbánya. Így nálunk az első vállalkozók éppen a fiatalok tömegei által bálványozott beategyüttesek körül, a gyors meggazdagodás reményében nyüzsgölődő menedzserek, koncertszervezők köréből kerültek ki. Bőven akadtak közöttük szélhámosok, körmönfont csirkefogók, akik hét bőrt is le szerettek volna húzni védenceikről. A nagyobb beatzenei központokban gyakorta rendeztek úgynevezett popfesztiválokat³⁸, mit sem törődve ezek zökkenőmentes és tisztességes lebonyolításával: az ilyen rendezvényeket hirdető plakátokon előszeretettel tüntették fel azon ismert együttesek nevét is, melyek ott színre sem léptek, a pénzügyekben többnyire járatlan részvevők többsége nemhogy a közreműködésért járó tiszteletdíjat, de még a beígért útiköltséget és napidíjat sem kapta kézhez. Az általuk szervezett mamut hangversenykörutakon a bevétel 40%-a általában őket illette. Hogy milyen szoros volt a menő bandák fellépéseinek beütemezése, példaként íme egy részlet Drago Mlinarecnek, a Grupa 220 énekes dalszerzőjének, a Plavi vjesnikben Visoki napon (Magasfeszültség) című akkoriban megjelenő és rajongótáborukhoz szóló állandó rovatából:

„Úgy vélem legjobb lesz, ha most mindjárt válaszolok néhány szabadkai fiatalnak, közvetlenül a május elsejei ünnepek után beérkezett levelére...” „...azt kérdezik ugyanis, hogy miért tartózkodtunk olyan rövid ideig Szabadkán, ahol a Munka ünnepe alkalmából megtartott koncerten vettünk részt.

Ennek rendkívül egyszerű a magyarázata. Mivel már a szabadkai hangverseny másnapján előre rögzített fellépésünk volt Zágrábban, úgy rögtön a szín elhagyása után kombikba kellett vágni magunkat, hogy idejében odaérjünk.”³⁹ (A szerz ford.)

Ami pedig Szörényi Levente kijelentését és a közönség reagálását illeti, csak az előbbi volt szokatlan. Ugyanis tájunkon a nagyérdemű efféle magatartása abban az időben velejáró jelensége volt az ilyen zenei rendezvényeknek. Vagy három évvel később az Újvidéki Vásár főcsarnokában botrányba fulladt koncerten sehogyan sem tudtam megmagyarázni – és ennek nem hiányos angol nyelvtudásom volt a fő akadálya –, annak a színpad oltalmazó deszkái alatt lapító szigetországi rockegyüttes tagjainak akik ekkor már, segítőkészségemnek köszönhetően, a precízen célzott sörösüvegek elől biztonságban tudhatták szerelésüket –, miért éppen rajtuk tölti ki dühét a lelkiismeretlen szervezők hazug reklámfogása folytán félrevezetett, a végsőkig elkeseredett tömeg, amiatt mert nem hallhatta a rendezvény előtti napokban a város széltében-hosszában óriási csinnadrattával hangszórókon hirdetett, mellesleg akkor már népszerűsége utolsó morzsáit csipegető Equals formációt. A felbőszült közönség miután a briteken – akiknek halvány sejtelmük sem volt róla, hogy nem ők a fő attrakció, hanem előzenekarként lettek bejelentve, és természetesen az Equals sem tudhatott semmiféle újvidéki szereplésről –, megtorolta (jogos) sérelmét, majd a karhatalom által kiszoríttatott a csarnokból, tovább folytatta randalírozását: nem elégedvén meg a rendőrparancsnok szolgálati gépkocsijának fejtetőre állításával, a tetejében még a vásárba torkolló utcák házainak ablakait is sorra betörte.

Visszakanyarodva Szabadkához és az Illéshez, az igazsághoz hozzátartozik, hogy szinte valamennyi ott, a gitárparádén fellépő formációnak kijutott az efféle fogadtatásból (záptojás- és paradicsomsortűz), ám a huligánok⁴⁰ kétségkívül őket inzultálták legkíméletlenebbül. Mivel akkoriban Szabadkán mindenki beszélt magyarul, és az összesereglett fiatalok könnyűszerrel felfoghatták Szörényi Levente a zenekarát felvezető néhány mondatának üzenetét, a kilengésnek burkolt nemzetgyűlölő kicsengése is volt. Annak dacára, hogy a titoizmusban tabu volt más nemzeti hovatartozását gyalázni, azért már akkor sem toleranciájáról volt híres e vidék, így a közönség soraiban meghúzódó sovén elemek bizonyára úgy vélték: a pergő kavalkád közepette bántatlanul szabadjára engedhetik felgyülemlett gyűlöletüket, annál inkább, mivelhogy becsmérlésük céltáblája nem is hazai, hanem – mint ahogyan kórusban üvöltve skandálták – csupán egy magyarországi péder banda volt.

A türelmes olvasó joggal felteheti ellenvetését: mennyire eltörpül ez a jelentéktelen incidens, mondjuk a napjainkban mind gyakoribbá váló, az államalkotó nemzet fiataljai által elkövetett, többnemzetiségű iskoláinkban diákjainkat érő atrocitások mellett! Mivel azonban e magatartásforma gyökerei a távoli múltba vésznek, némi magyarázatra szorul, hogy tulajdonképpen mi is (volt) a gond Szubotikával?

Korosztályomból azon kevesek közé tartoztam, akik a körülményekhez viszonyítva, már akkor eléggé tájékozott volt a ránk nézve végzetes következményekkel járó trianoni békeszerződés tényéről. A körülményeket tudjuk. Mivel a régiek közül sokan félelemből, vagy akár kényelemszeretetük folytán feladták azonosságtudatukat, sőt voltak akik karrierizmusuk oltárán feláldozták anyanyelvüket is, és még meghitt családi körben sem merték kimondani az igazságot, így utódaik úgyszólván semmit sem tud(hat)tak annak a népnek múltjáról, amelynek felmenőik öröktől fogva kirekesztetlen alkotóelemei voltak. Eközben az iskolában szakadatlanul folyt az agymosás: eltorzított, meghamisított történelmi ismeretekkel tömjéneztek bennünket, az addig követett értékrend, a klasszikus erkölcsi normák burkolt, ám állhatatos szétzúzásán buzgólkodtak. Habár nagyapáméknál mohó érdeklődéssel lapozgattam a nagy világégés tűzviharát átvészelt Délvidék visszatér vaskos kötetét, ilyen jellegű ismereteimet jómagam sem történelmi kútfőkből merítettem, hanem – magambaforduló kissrác lévén, ignorálva a gyerekcsapattal való hancúrozás örömeit – , nyáresteken a reánkboruló csillaghullásos mennyboltozat alatt megpihenő falusi ház előtti kispadon, a vének szavát lesve, vagy csikorgó téli éjjeken a banyakemence oltalmában kártyázó népes atyafiság regélését fülelve. A múltbéli történetek iránti hallatlan vonzódásomhoz nagymértékben hozzájárult az is, hogy adatközlőim paraszti mivoltuk mellett, igencsak nagy mesterei voltak hosszú katonáskodásuk alatt Közép-Kelet-Európa csataterein velük megesett, valójában tragikus eseményeket leíró, ám a sok évtizedes csiszolgatástól igencsak színesre kerekedett visszaemlékezéseik jóízű humorral fűszerezett tálalásának.

Tudtam, hogy a nagy nyugati demokráciák atyái éppen ott, Szabadkánál húzták meg a demarkációs vonalat, majd később a határt, e reményteljes várost akkor metszve ki nagy hirtelenséggel a hon testéből és dobták egy másik ország elfeledett provinciájának állott mocsarába, amikor már (nem csupán gazdasági) virágzásnak indult. Tudtam azt is, miszerint ez a gránic örökifjú elnökünk, örökéletűnek hitt autoritárius államának megalakulásakor szovjet segédlettel szentesíttetett. E, mára már elfeledett hajdani világ szereplőinek anekdótáiból, melyek rendre így kezdődtek: Ferenc Jóska idejében... A régi Jugóban..., Magyarok alatt..., Amikor bejöttek az oroszok..., hamar leszűrhettem a tanulságot, miszerint sohasem voltunk sem új hazá(i)nk, sem pedig az anyaország kegyeltjei. A honvédség húsvétra időzített bevonulásakor örömmámorban úszott vidékünk már-már reményvesztett népe. Ám a kezdeti eufória hamar szertefoszlott. A négyesztendős magyar világ alatt mély szakadék tátongott az ittenieket lecsetnikező, az anyaországból ideirányított, ún. ejtőernyősök és a helyi lakosság között. A felszabadulásnak csúfolt rémálomkor azután szörnyű volt a megtorlás. A rettegések éjszakáján dédapám kapuja előtt talán fél óráig is vitatkoztak a kivégzőosztag tagjai, mígnem azok érvelését fogadták el, akik arról győzködték a többieket, hogy az öreg, az őket leigázó hatalom által kinevezett községi tisztségviselő létére, amikor csak tehette, kiállt a békés egymás mellett élés őshonos tradíciói mellett!

Naplóbejegyzés az 1944-ben ártatlanul kivégzett zentai polgárok tiszteletére tartott megemlékezésről; 2005. november 8.

Miután piros üvegbúrájú mécseseinket szép sorjában a híd pilléréhez felfutó rakpart szélére helyeztük, tekintetünkkel a sűrű novemberi sötétség oltalmában, hangtalanul a Tisza sodra felé sikló ladikba helyezett koszorú mécsvilágának, egyre távolodó pislákolását követjük. Szembetűnő, hogy a feljebb lehorgonyzott jelzőbólya izzójának színe, kísértetiesen megegyezik a mi lámpácskafűzérünk fényárnyalatával. Ha úgy vesszük, akkor a világháború kezdetén elsüllyesztett uszályok alattomban a víz alatt leselkedő roncsainak veszélyére figyelmeztető bólya pislogó fénye is, ugyanúgy mint a partizánok által a közelben kivégzett szerencsétlenek emlékére gyújtott mécsesek lángja, egy ugyanazon szörnyű korszak memento morija. Kétségkívül szellemjárta hely a parti sétány e koromsötét zuga, ahol összegyűlünk; abban a pillanatban, amint a szónok az áldozatok neveinek felolvasásába kezd, hirtelen kerekedett fuvallat borzolja össze hajunkat, ám – mintha ott sem lett volna – , a névsorolvasás befejeztével, azonnal el is áll. Hazafelé menet még megpillanthatom a folyó közepén sodródó koszorú fényét, amely az észlelés másodpercében alszik ki.

Az itteni népesség – múlt évezred utolsó éveiben lefolytatott esztelen polgárháború alatt amúgy is alaposan megfogyatkozott nemzettöredékünk kárára történő – összetételének folyamatos megváltoztatása, valamint az állandó létbizonytalanság, sőt fenyegetettség egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy mondhatni zsenge korunktól kezdve – mint ahogyan az előttünk fogcsikorgatva tűrő, sokszor rettegő nemzedékek sora – mondhatni hozzáidomuljunk a mellőzöttség, a kitaszítottság visszahúzó, léleknyomorító állapodottságához, és már szülőföldünkön sem érezzük magunkat igazán otthon. A tetejében még odaát is nagyobbára a közömbösség falába ütközünk. Ezzel már a múlt század hatvanas éveiben szembesültem (akkor még naivul egy független és szabad ország, ha nemzeti kisebbséghez is tartozó, ám kiváltságos polgárának fölényes álcáját magamra öltve), amikor a Magyar Népköztársaságban jártamban-keltemben az értetlenkedők ama sokadik kérdésére: Honnan a csodából beszélem ilyen jól a magyar nyelvet?, egész kis előadást kellett rögtönöznöm határon túli helyzetünkről. Csak idővel tudatosodott bennem az, hogy már túl voltunk a nemzet gerincének megtörettetésén és milyen iszonyú rettegés okozta beidegződések dolgoztak alkalmi ismerőseimben, amikor elhatárolódtak e veszélyes témától.

Szörényiék nem ebbe a kategóriába tartoztak! Ők sajátságos utat jelöltek ki maguknak a Kádár­féle gulyáskommunizmusban és nem fogadták meg a tanácsot, miszerint „ártalmassá válhat az ugrálás”⁴¹ , inkább keresték a szót, keresték a hangot azokhoz, akik az igazság mellett voksoltak. Az igazságos jóvátételhez sorolták a nemzeti múlt tabutémájának lerombolását is.

Túlcsapongó képzelőerő segítségével közelítve meg e témakört, talán még az sem zárható ki, hogy a gitárparádén megesettek is hozzájárulhattak ahhoz, amiért Szörényiék nemigen vendégszerepeltek a határon túl rekedt nemzettársaik körében, hiszen csak a végső búcsú, a szigeti fellépés előtt „járt először Erdélyben az Illés. Csíkszereda főterén, szakadó esőben ázó lelkes közönségének koncertezett az együttes”⁴².

Azonban, az előbbiekben felsorakoztatott borúlátó eszmefuttatás ellenében, hihetünk rockprovinciánk életfolyásának reménykeltő jobbrakanyarodásában, hiszen akármennyire emberarcúnak mondták élethossziglan megválasztott elnökünk mintaállamát, alapjaiban azért a másságot kirekesztő, ortodox elveken nyugvó, parancsuralmi rendszer maradt, ennél fogva a hatvanas évek végén holtbiztosan a legvadabb ábrándképszámba ment volna népszerű és egyetlen napilapunk minapi, az egész címoldalt uraló vezércikke:

„ Jön az Omega!

Tegnap délelőtt az Omega, Magyarország egyik leghíresebb együttese tartott sajtótájékoztatót a szabadkai Városháza dísztermében, amelyen bejelentették, április 15-én 20 órai kezdettel a szabadkai Sportcsarnokban adnak koncertet.”⁴³

A vendégszereplés apropóján vele készült interjúban Kóbor János, a zenekar szólóénekese – természetesen diplomatikusan fogalmazva – utal a fentiekben taglalt 38 évvel ezelőtti eseményre is: „...1970-ben játszottunk ezen a térségen először, méghozzá Palicson. Ha jól emlékszem, elég félelmetes híreket kaptunk előtte, hiszen Jugoszlávia, akkor egy jóval fejlettebb, és számukra szinte nyugati, ország volt Magyarországnál, s egy vagy két évvel előttünk az Illés játszott Szabadkán, s nem arattak osztatlan sikert. Szerencsére a mi koncertünk fergetegesre sikeredett, a hangulat szenzációs volt, s attól kezdve Palicson többször is megfordultunk.”⁴⁴

1970-ben – amint jelenleg is – a Tisza sohasem látott rekord magasságúvá duzzadt víztömege épp az esőverte gátak átszakítására készülődött, amikor a magyarkanizsai Omega-koncertre indulóban – hosszas fogadkozás után, miszerint semmilyen körülmények között el nem veszítem azt – , sikerült kikönyörögnöm apám vadonatúj esernyőjét. Miután pocsolyarészegen, az éjféli vicinálissal valahogyan hazavergődtem, az esernyőt – ígéretemhez híven – kijelölt helyére, a konyhaként és egyben előszobául is szolgáló tágas helyiségünk falára erősített ósdi vasfogasra akasztottam. Kora délelőtti lelkifurdalásmentes, mély bódultságomból aztán az öregem azzal a könyörtelen tettével térített magamhoz, hogy szótlanul, ám villámló tekintettel az orrom előtt nyitotta ki, éles kattintással, tudatomból teljességében kiesett bűnös mivoltom tárgyi bizonyítékát: a megszámlálhatatlan lyuktól éktelenkedő ernyőt, lázas működésre serkentve ezzel kiégett agytekervényeimet. Eme megrázkódtatásnak köszönve lassacskán sikerült is valahogyan rekonstruálnom az előző nap fordulatokban bővelkedő eseménysorát. Tulajdonképpen a csöndes helység – bizonyára egyetlen – ifjú kora ellenére már a notorikus korhely címével is büszkélkedő fenegyerekével, falu rosszával városnézés közben (Értsd: az italmérések feltérképezése, annál is inkább, mivel már kora délután – jóval megelőzve magát az Omegát is – a helyszínen voltam) történt elkerülhetetlen összehaverkodásom indította el a fatális kimenetelű történések lavináját. Hogy ne szaporítsam feleslegesen a szót, miután elittuk kevéske pénzünket, de az előrelátásból megvásárolt koncertjegy már a zsebemben lapult, némi írói túlzással élve, a főutcai korzóra gyülekező ifjúság fosztogatásába fogtunk. Ebből a szépen csordogáló profitból jól el is voltunk az este nyolckor induló buliig, ahol aztán a délután folyamán magamba döntött iszonyú mennyiségű italféleségektől – melyek tekintélyes tételét a rummal hígított sör, az úgynevezett tengerészfröcss képezte, felbátorodván egészen előre, a színpad tövéig furakodtam. Vesztemre éppen akkor nem esett, és így a vérpezsdítő zene kiváltotta eksztázisomban – mivel más nem igen akadt a kezem ügyébe – , esernyőmmel kezdtem verni a taktust, a közvetlenül előttem, a pódium szélére állított hangszórókon. Az ernyő egy ideig kitartott, de végül a hatalmas ütések súlya alatt az esernyővégen lévő fémgyűrű annyira eldeformálódott, hogy a huzattal együtt kicsúszott a nyélből. Abbéli igyekezetemben, hogy – ha már valódi funkcióját be nem tölthette –, legalább esztétikai szempontból valamelyest visszaállítsam az esővédő eredeti állapotát, időnként sebtében igyekeztem visszadugni a nyelet a karikába, de mivel a tömeg ide-ode lökdösött, és persze célzóképességem sem volt már a régi, minden alkalommal elvétettem a gyűrű nyílását, újabb és újabb lyukat ütve a műselyem huzaton. Eközben azonban a hangfalak püföléséről sem feledkeztem meg! A vázbó kiszabadult esernyődrótok aztán végleg betették a kiskaput apám büszkeségének: nyolc éles karmukkal egyidőben tépve-hasítva a sűrű szövésű nejlondrapériát. Don't worry!⁴⁵ Az ernyő megvolt!

A koncert véget ért. Amint a zenészek nagy sietséggel – a parányi öltözőbe távoztak, a kísérőszemélyzet is azonnal hozzálátott a hangosítás szétszereléséhez. Hamarosan már csupán a dobfelszerelés árválkodott karnyújtásnyira tőlem, csábításával felgerjesztve bennem a visszatartóztathatatlan vágyat, hogy életemben legalább akkor az egyszer megpergethessem eme márkás Ludwig dobokat. Soha vissza nem térő alkalom! Mindvégig erősen markolva az ernyőroncsot, egyetlen lendületes ugrással az emelvényen termettem és dübörgő – ami tulajdonképpen nem volt egyéb fülsértő disszonanciánál –, dobszólóba merültem.

Így utólag visszagondolva az egészre, elszántságomban talán még az a ködös agyam mélyére befészkelődött paranoid gondolat is motiválhatott, miszerint vagy négy évvel korábban a pesti Apostolok étteremben abban s szerencsében részesültem hogy megismerkedhettem az imént levonult csapat néhány tagjával és e bizalmas viszony legalizálta volna ütős hangszerük elleni merényletemet. Azt minden bizonnyal tudom, hogy akkor abban a patinás vendéglőben, melynek falain még azokban az irredenta eszméknek nem éppen kedvező időkben is az elveszett városok (többek között Szabadka panorámája is) díszlettek – a hozzájuk hasonló csodabogarat látva bennem – , az ő kifejezett kérésükre csatlakoztam asztaltársaságukhoz, de rövid beszélgetésünk tárgya tökéletesen ismeretlen maradt előttem. Ugyanis bár az Omega akkor még korán sem volt Kelet-Európa Rolling Stones-a, számomra már eléggé ismert név ahhoz hogy a megilletődöttségtől követni tudtam volna társalgásunk fonalát.

Közben a már kijárat felé áramló tömeg megtorpant, majd ismét a pódium köré sereglett. Annak dacára, hogy alkalmi öltözetemet (fűzöld orkánkabát és pepita micisapka) nehezen lehetett volna besorolni az akkori – különben igen bő választékot kínáló – , rockzenészek ruhatárába, a szájtáti hallgatóság minden bizonnyal meg volt győződve róla, hogy produkcióm csakis műsor szerves része lehetett!

– Nem szeretem az erőszakos embereket! – így az egyik közelemben ügyködő, és nyilvánvalóan a drága dobkészletet féltő technikus.

– Én sem; ezért hát ne is zavarj a továbbiakban! – vetettem oda, pillanatnyi pihenőt sem engedélyezve a dobverőknek.

Még a néhány száz tinédzser megzabolázására kirendelt két-három helybéli önkéntes tűzoltó sem tudott eltántorítani ama eltökélt szándékomtól, hogy szólóelőadásomnak csak akkor vessek véget, amikor annak eljön az ideje. Vagyis: amikor már alaposan belefáradtam a semmit,jómagamat sem, kímélő ténykedésembe.

Eme szerény – ám el kell ismerni: mégiscsak zavarkeltő – afférommal magam is hozzájárul(hat)tam vidékünk pop-rockrajongó társadalma, enyhén szólva, kifogásolható – vagy amint Meki fogalmazott: riasztó hírének öregbítéséhez. Ám,ha belegondolok abba a ténybe, hogy az akkori poprendezvények békés lebonyolításához elegendő volt néhány tűzoltó, akkor talán nem is lehetett olyan megfékezhetetlenül szilaj beatprovinciánk népe. Amióta azonban, néptömegeket elsöprő, orkánerejű szélviharok dúltak térségünkben, a béke szelleme nehezen tud kiszabadulni e szörnyű katarzis után hátramaradt romhalmaz alól. Így amikor az Omega, negyed évszázad után, most nagyszombaton – több magasrangú egyházi személyiség a dátum miatti heves tiltakozása közepette –, újból színre lépett Szabadkán, a 4000 fős közönséget sohasem tapasztalt nagyszámú rendőr és biztonsági vigyázta. Az azonban reménykeltő, hogy provokációmentes, „fantasztikus buli volt, magyarok és szerbek egyaránt jól érezték magukat.”

Amikor számon kérik tőlem, amiért e régmúlt események emlékei után eszelősen kutató krónikásként, túlzott jelentőséget tulajdonítok a múlt század e bizonyos hatvannyolcadik évének, és ezen belül is a szabadkai gitárparádé néhány röpke napjának, akkor csupán az szolgálhat mentségemre, hogy életünk örökre elveszett nagy tavaszának ebbe az egyetlen eseménydús évébe sűríthető össze szinte mindaz, ami későbbi életszemléletünket maghatározta. Hosszú út elején álltak akkor még Illésék is, amikor ott Palicson úthengerre kapaszkodva pózoltak a Képes Ifis Dormán lencséje előtt, mintha már sejtették volna, hogy nehéz lesz ez az út addig a napig, amikor is a ma közéleti személyiségei – akiknek nagyobb hányada már nem is tartozik a hatvannyolcasok nemzedékéhez –, dalaikat kordokumentumként ismerik el.

Ha mostanában az utcán, a piacon gyakorta rá is csodálkozom a mindinkább sokasodó, a Nagy Marsallt és korát dícsőítő hangnemben hirdető pólókra, mindez csupán pillanatnyi, kellően át nem gondolt visszavágyakozás egy véglegesen lezárt érára, mivel az, hogy akkoron valahogyan jobban értettük a bennünket körülvevő világot mint manapság, amikor a brutális manipuláció, totális kontroll és létbizonytalanság az úr, semmiképpen sem helyezhető e letűnt rendszer sikerlistájára. Tudjuk: a holtat feltámasztani nem lehet! Egyidőben az utolsó Illés – fellépéssel, a Bijelo dugmenek, a volt Jugoszlávia legsikeresebb rockegyüttesének tagjai: a horvát Željko Bebek, a szerb Tifo, a bosnyák Alen, a jugoszláv Goran Bregović vezényletével Szarajevóban, Zágrábban és Belgrádban megtartott búcsúkoncertjükkel egyben elhúzták a számtalan műnépdalban megénekelt operettország hattyúdalát is, bejelentve a végső zárórát e színes műsorával eleinte sokakat vonzó, majd véres események színhelyéve vált balkáni varietében. Egy évre rá a Szerbia – Montenegrónak nevezett, az utolsó két tagköztársaság államszövetsége is felbomlott...

³⁰ beat ang üt, ver, lenyom
³¹ Az éppen akkor alakult Status Quo felvétele a Pictures of Matchstick Men (Gyufapálcika emberek képei), 1968 februárjában a luxemburgi rádió sikerlistájának 17. helyén tanyázott.
³² Pete Townshend, Who. Adatközlő: Raoul Hoffmann; Rock-sztori, Gondolat, Budapest, 1987
³³ Pete Townshend, Who. Adatközlő: Raoul Hoffmann; Rock-sztori, Gondolat, Budapest, 1987
³⁴ Bródy János, Zoltán János Rock Cirkusz c. könyvének előszavában, Szaktudás Kiadó Ház Rt.
³⁵ A szerbhorvát nyelvben általánosságban a vokalno-instrumentalni sastav, rövidítve: VIS elnevezés honosodott meg.
³⁶ A szerbhorvát gitarijada szabad fordítása.
³⁷ Aki csak tehette kirándult, Magyar Szó, péntek, 1968.május 3.
³⁸ Akkortájt kezdték a kommersz zenei irányzatok azon részét, amelyet ma általában rocknak hívunk, popként (népszerű, tömegtársadalmi zene) emlegetni. Az angolszász nyelvterületen, akkor is és ma is, rock'n'roll band névvel illetik ezen műfaj képviselőit.
³⁹ Plavi vjesnik, 1968.május 27.
⁴⁰ Huligán – ang » or munkakerülő, garázda, botrányt okozó – rendszerint fiatalkorú – személy (Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémia Könyvkiadó Budapest, 1970) – Az elmúlt században a szocialista berendezkedésű országokban egyébként ezzel a sztereotíp kifejezéssel bélyegeztek meg minden, a szokványostól eltérő magatartású fiatalt. – (A szerz. megjegy.)
⁴¹ Illések és pofonok... nagylemezről a Nem akarok című dalból, 1970
⁴² A Kossuth Rádió 2005.augusztus 8-i, hétfői, Dormán László szerkesztette Határok nélkül című műsorából
⁴³ Magyar Szó, 2006.március 23., csütörtök
⁴⁴ Tőke Jánosnak a Magyar Szó, 2006.április 7-i, Tarka Világ mellékletében közölt, Repülő soha, Balaton mindig című interjújából
⁴⁵ don't worry! ang – ne aggódj

<| 5. A virággyerekek újjászületése || 7. Forró tavasz |>