Benes László: '68 avagy megkésett riport egy szabadkai popfesztiválról
7. Forró tavasz
Az 1960-as évtized végére a nyugar-európai kommunisták ifjabb nemzedéke, de főképp a fiatal amerikai baloldali értelmiség a kirakatperek, a gulágok, a magyar szabadságharc leverése, a hidegháború állandósítása miatt már kiábrándult a Szovjetúnióból importált ideológiából. Figyelmét a saját problémái kötötték le; egy emberibb világ álomképét kergette. Mivel ezekre az erőkre már nem számíthatott, régi országunk csúcsvezetése, felismerve a való helyzetet, az ifjúság irányában is lazított ideológiai szorításán, és történetének e szakaszában, ha látszólag is, de kénytelen volt színt vallani: elismerni az ellenkultúra pozitívumait. A párt hivatalos álláspontját képviselő Kommunista hasábjain ez időben megjelent, már idézett cikkben ezen tendencia világosan nyomon követhető: „Ifjúságunk ma hangsúlyozza kifejezetten internacionalista érzelmét és a világ haladó mozgalmaival való szolidaritását is.”46 Másrészt a fiatalság körében a felhalmozódott problémák kiváltotta, mind erőteljesebb elégedetlenség miatt a honi pártvezetők ekkor már joggal tartottak a robbanástól. Félelmük megalapozottnak látszott, hiszen addig a nihilizmusba és a drogokhoz menekült tekintélygyűlölő középosztálybeli szökevények, a hippik, Európa-szerte ismét visszatértek az egyetemekre – ne feledjük: a szerelem nemzedékének többsége egyetemista diák volt –, s már ott követelték a személyi jogokat, tiltakoztak a teljesítménykényszer, lázongtak a fogyasztói értékrend, a kommercializálódott társadalom, az elidegenedés ellen. Az olasz egyetemi hallgatók új programokat készítettek, ők választották tanáraikat, több humanista tartalmat követeltek az oktatásban. Diákzavargások voltak Münchenben és Berlinben. Ám a Kommunista szóban forgó írása előrevetíti az esetleges konfliktus megelőzését és orvoslását is. „Az engedelmességre való felszólítás pedig, mint tudjuk, mindig ellenállásba ütközik", figyelmeztettek a riportalanyok, majd bővebben is kifejtik a forradalom mechanizmusát. „Ezért az ifjúság lázadásában keresi a megoldást, de a lázadás nem tagad meg minden értéket, hanem felülvizsgálja ezeket az értékeket, csak azt fogadja el belőlük, ami valóban ér valamit.” Jól látták, hogy a pártvezetők részéről párbeszédre, nagyobb kompromisszumkészségre lett volna szükség a másképp gondolkodók irányában. Amikor azonban az előre sejtett robbanás 1968.június 9-én valóban bekövetkezett, a vezetés, amely különben állandóan a társadalom liberalizálásáról és demokratizálásáról beszélt, nem tanúsított egy fikarcnyi megértést sem: a belgrádi egyetemista lázongást a különleges rendőri alakulatokkal verette szét. Előtte azért – a látszat kedvéért – , tett még egy kísérletet a demonstráció békés feloszlatására. Ugyanis, amikor az újbelgrádi egyetemi városból a diákok át akartak kelni a Száva hídon Belgrádba, hogy csatlakozzanak tüntető társaikhoz, az egyetemisták lecsillapítására Veljko Vlahovićot küldte a helyszínre. Emlékszem, a tiszteletet ébresztő rokkant férfi botjára támaszkodva, egyszál maga sántikált oda a hatalmas tömeghez, majd a híd járdaszegélyén helyet foglalva tárgyalt a körülötte kuksoló fiatalokkal. A pártelit nevében átfogó és gyökeres reformokat ígért.
Sz '68-ban sem lehetett már egészen fiatalember. Mindenesetre már eléggé idős volt ahhoz, hogy mint egy egészen másképpen gondolkodó nemzedék képviselője, a lázadók sorait gyarapította volna. Különben is, az akkori hatalom logikája szerint, hívő pártmunkásként szilárdan és megingathatatlanul a barrikád túloldalán kellett állnia. Hajlott kora ellenére a mai napig aktívan kiveszi részét a gyakran oly fárasztó közéleti munkából. Hivatalos ügyekről tárgyalunk irodájában, amikor hirtelen jött ötlettől vezérelve, bizalmasan rákérdezek:
– A hatvannyolcas belgrádi egyetemista lázongások felől érdeklődnék...Mennyire emlékezik ezekre az eseményekre?
Szemmel láthatóan kizökken eddigi egykedvű, szinte közönyös hangulatából: sápadt arca felderül, mintha enyhe pír is látszana rajta.
Sz: Hogy emlékszem-e a diáktüntetésekre?! Mi az hogy! Hiszen voltaképpen magam is részt vettem bennük!...Azon a napon mint vállalatigazgató, titkárnőmmel egyetemben, épp Belgrádban tartózkodtam. Ügyes-bajos dolgaink után loholva, egyszeriben a filozófiai kar épülete előtt demonstrálók tömegének kellős közepébe csöppentünk...Engem rögtön magával ragadott a fiatalok lelkesedése és jómagam is skandálni kezdtem az igazmondóan bíráló szlogeneket. Kolléganőm azzal a kitartó állításával tudott csak kiragadni, e rám nézve ugyancsak veszélyes helyzetből, miszerint rengeteg civil ruhás rendőr lehet a sokadalom közé vegyülve!
– Mik voltak a jelszavak?
Sz: Dole sa crvenim buržujima!47 Meg ehhez hasonlók...A tüntetők tábláira vörös csillagos cilinderek voltak pingálva.
– Egyedül Veljko Vlahović tátgyalt a lázongó egyetemi hallgatókkal. A csúcsvezetés miért éppen őt szemelte ki erre a hálásnak éppen nem mondható feladatra?
Sz: Kívüle még Miloš Minić , akkori külügyminiszter is beszélt a tüntetőkhöz. Ami pedig Veljko Vlahovićot illeti, jóformán meg vagyok róla győződve: a vezetés tudta, hogy egyedül benne bíznak meg az egyetemisták. Gondolom azért, mert nem volt kompromittálva a jogtalan vagyonszerzésekben.
Beszélgetőtársam hitetlenkedve, szinte értetlenül reagált azon közbeiktatott megállapításomra, miszerint az akkori események létrejöttében bizonyára nagy szerep juthatott az akkor oly népszerű lázadó magatartás divatjának is. Egyesek szerint a hallgatók csupán a rossz menzai kajára panaszkodtak.
Sz: Mindenesetre a tüntetések is hozzájárulhattak ahhoz, hogy hetvenben az úgynevezett titói Levél következményeként nagy tisztogatás vette kezdetét a megtollasodott pártfunkcionáriusok soraiban. Csak magában Vajdaságban több mint ezer vezető beosztású kommunistát tartóztattak le akkoriban...
A hatalom minden téren bekeményített: ellenséget látott mindenkiben; meg akarta félemlíteni a másképpgondolkodókat. Éber figyelemmel kísérték az alkotók tevékenységét is. A rendszer kiszolgálói abban a kényelmes helyzetben voltak, hogy a föderációt alkotó nemzetek és nemzetiségek közötti megbonthatatlan testvériség és egység törvénybe lefektetett elvét kihasználva, s ezen doktrína ürügyén – gyakran koholt vádak alapján – , bárkire rásüthették a nacionalista bélyeget, még apámra is, aki (számtalanszor hallottam tőle) mindenkor elítélte, sőt túlhaladottnak, nevetségesnek tartotta a túlzott nemzetieskedést. Azonban tudjuk: általában a mérsékeltekkel bántak el a legkegyetlenebbül. Pláne még ha az illető a tetejében nemzetiségi is volt. Olyannyira ellehetetlenítették itteni sikeres képzőművészeti tevékenységét, hogy más kiutat nem lelvén, kénytelen volt elhagyni az országot. Amint nemrégiben nyilatkozta is: „ 1978-ban el kellett mennem, mert letartóztattak, és azt hiszem, egy koncepciós perbe akartak keverni.”48
Csupán az volt a vétke, hogy társaival egy magyar nyelvű kísérleti színpad létrehozásán gondolkodott. A diktatúra csatlósai vádpontjaikat egyes megfélemlített tanúk hamis vallomásaira alapozták.
Ám akkor, a május elsejei ünnepek körüli napokban – az itteni pártvezetés biztonságérzetét még csak közvetve ingatta meg az a tény, hogy a diáklázongások nem korlátozódott a nyugati jóléti társadalmakra, hanem már Varsóban is zavargások törtek ki, és a tüntető egyetemisták „a cenzúra megszüntetését, szabad sajtót követeltek...” Annak ellenére, hogy a megmozdulást leverték, „a lázongók azt mégis elérték, hogy tisztogatás kezdődött a vezető állásban lévő, háború után a Szovjetunióból érkezett és ott kiképzett, úgynevezett »tiszti ruhába öltözött politikusok« soraiban.”49
Franciaország már a forradalom küszöbén állt. Vasárnap, 1968. május 5-én a Magyar Szó címoldalon közli, hogy „Párizsban pénteken este heves tüntetések voltak és tömegverekedés tört ki a rendőrség és a diákok között. Kétszáz rendőr megsebesült, ötszáz diákot letartóztattak...” A diákszövetség felhívására százhatvanezer egyetemi hallgató lépett sztrájkba. A heves diáktüntetések miatt a rendőrség bezárta a Sorbonne-t. Rendőrrohamok, kőzápor. Káosz és anarchia.
A legjelentősebb események, a vasfüggöny túloldalán, Csehszlovákiában zajlottak le. Eme szocialista országot ezidőtájt társadalmi és politikai konfliktusok sora rázkódtatta meg. Ott ugyanis az a nem mindennapi helyzet állt elő, hogy az alulról jövő, a társadalom demokratizálását, humanizálását, valamint az állampolgári és politikai jogokat követelő egyre erősödő hangok, szerencsés módon egybecsengtek a Csehszlovák Szocialista Párton belüli reformfolyamatokat elindító, a hatalmat bitorló diktatórikusan gondolkodó pártvezetéssel már jó ideje ádáz küzdelmet vívó, úgynevezett reformkommunisták törekvéseivel, s a lázongó nép fiai – akik egy percig sem követelték a kapitalista viszonyok visszaállítását – , mindvégig hittek abban, hogy célkitűzéseiket e reformkommunisták fogják valóra váltani. A demokratikus változásokat egyre inkább sürgető néptömegek nyomására végül sor került a hatalmi struktúrán belüli személycserékre is. Novotnyt, az addigi parancsuralmi rendszer eltökélt hívét lemondatták, és helyette március 30-án, a reformfolyamat elkötelezettjét, Ludvík Svoboda tábornokot választották meg köztársasági elnökké, ezt követően már áprilisban Alexander Dubček reformpárti vezetése vette át a hatalmat. Ettől kezdve nem akadályozták meg az ellenzéki gyűléseket, tüntetéseket, sőt a sajtóban és az állami televízióban is szavatolták a szólásszabadságot. Az ország népe, megszabadulván a diktatúra bilincsének szorításától, végre fellélegezhetett. A sokéves fásultságnak, rettegésnek, a megváltoztathatatlanba való beletörődésnek egyszerre vége szakadt. Ezt a nagyjából 1968 márciusától júniusig tartó, a csehszlovákok számára feltétlenül reményteljes időszakot, Prágai Tavasz néven jegyzi a történelem.
Úgy tűnik azonban, hogy a prágai csúcsvezetés tagjai – habár Kádár, akinek e téren már volt némi tapasztalata, burkoltan figyelmeztette őket erre –, nem voltak tudatában annak, kinek a haragját váltották ki, kivel álltak szemben!
Végül aztán a Kremlben is betelt a pohár. Augusztus 20-án a szovjet haderő, a Varsói Szerződés négy további tagállamának hadseregével együtt átlépte Csehszlovákia határait. Augusztus 21-én Dubčeket és társait letartóztatták...
Úgy emlékszem, csak évekkel később láttam azokat a képsorokat, amelyeken prágai fiatalok láthatók, amint a tömegtől körülzárt harckocsikra másznak, megmagyarázni a teljes bizonytalanságban lévő szovjet kiskatonáknak, hogy tulajdonképpen hol is vannak – hiszen, ha jól tudom, ezen közkatonák abban a hiszemben hajtották végre a parancsokat, miszerint az NSZK-t támadták meg –, és voltaképpen mit akarnak ők, a békés, fegyvertelen tüntetők.
Azokban az években a világ minden kincséért sem szalasztottam volna el, hogy hétfő esténként feszült figyelemmel végig ne hallgassam a Belgrádi Rádió, Nikola Karakljajić vezette, és a legfrissebb popzenei sikereket felvonultató, Veče uz radio50 című adását. Még most is, csaknem negyven év távlatából visszatekintve, nyugtázható: a maga műfajában kitűnő műsor volt. Olyannyira jó, hogy amikor '69 tájékán úgymond néhány hanglemezgyűjtő baráti kör egyesülésével, valamint D-nek, a Népi Technika ötletünk iránt fogékony, elképzelésünk megvalósításával megszületendő létesítménynek az ifjabb korosztály időtöltésében űrbetöltő szerepét helyesen felmérő, ám már a kezdetekkor – mivel az üzleti érzéket génjeiben hordozta – a számára bőségesen profitáló jövőbeli szórakozóhely vízióját gondolataiban rejtegető titkárának hathatós támogatásával, az ezen szervezet székházának pincéjében kialakítottuk városunk – és talán a környék – első diszkóklubját, a táncestjeinkre szánt zeneanyag magnószalagra rögzítésekor a Veče uz radio egyenrangú forrásnak bizonyult a Luxemburgi Rádió műsorával.
Az érthetőség kedvéért: tömörülésünk megalakulásakor – a később közismertté vált diszkó fogalmától eltérően – valóban klubként működött, alapszabályzattal, tagsági könyvecskével stb. Minden nélkülözhető időnket ott töltöttük. Falat bontottunk, betonoztunk, villanyt szereltünk...Jómagam az akkor divatos popart irányzat stílusjegyeit tükröző élénk, meleg színösszetételű freskókkal festettem ki a pince falfelületét. Az anyagi kiadásokat természetesen D állta; emlékezetem szerint a Népi Technika költségvetésére szánt keretből. Teljes szabadságban, a felnőttek világától függetlenül éltük örömteli mindennapjainkat. Igazi tinédzserköztársaság volt a miénk, ahol a döntéshozatal jogát a kezünkben tartottuk. Milyen kár, hogy D a későbbiekben különböző módon kijátszva, sőt onnan még ki is tiltva bennünket – ami mellesleg nem is volt túlságosan nehéz feladat a számára – , vakon engedelmeskedő felszolgáló-, jegykezelő-, stúdiószemélyzetet és kidobógárdát maga köré gyűjtve, adókötelezettség nélküli vendéglátóipari létesítménnyé fejlesztette ki klubunkat.
A Szocialista Ifjúsági Szövetség támogatása híján önerőből keresztülvitt vállalkozásunk szokatlan volta, már a kezdeti virágkorában felkeltette a média érdeklődését, hiszen riportot készített velünk az Újvidéki Rádió és Televízió úgyszintén. '70 áprilisában aztán ellátogatott hozzánk Nikola Karakljajić is, és egy teljes napot töltött körünkben. Emlékszem mekkora csalódást okozott az elnyűtt öltönyös, (számomra akkor már) korosodó, látszatra szürke átlagemberrel történt találkozásom, aki semmiben sem hasonlított a rádióbéli fiatalos hanghordozása folytán képzeletemben kialakult egyéni stílusú lemezlovas képéhez. Az akkor felvett hanganyag felhasználásával készült következő Veče uz radio műsorát teljes egészében nekünk szentelte.
A fent említett műsor mellett rendszeres hallgatója lettem a Milovan Ilić szombat délelőtt sugárzott Minimaksának, az Újvidéki Rádió szombat esti Zenés találkájának, valamint a Magyar Rádió vasárnap délelőtt műsoron lévő, Komjáthy György nevével fémjelzett Tánczenei koktéljának is. Hamarosan felfedeztem Cseke László vasárnap délutáni popzenei kívánságműsorát a Szabd Európa adón. 1968.augusztus 20-án, amikor a szovjet és a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, rádiókészülékem keresője éppen ezen állomás hullámhosszára volt beállítva, így percről-percre követhettem az eseményeket, addig a pillanatig, amikor az agresszornak vegülis sikerült elhallgattatnia az állandóan egyik helyről a másikra költöztetett prágai adót.
Ha a szocialista blokk alattvalói által jóléti országnak titulált elnemkötelezett államunk közvéleményét valamelyest nyugtalanította is a nyár végi szovjet invázió híre – megrázó riportok a sajtóban, a dalmát riviérán rekedt kétségbeesett és kilátástalan csehszlovák turistákkal – , attól még a dolgozók tömegei zavartalanul hódol(hat)tak évi szabadságuk örömeinek: nyaralás az Adrián, bevásárlóút Triesztbe, átruccanás Szegedre egy bagatell vacsora erejéig, netalán Budapestre egy féktelen mulatozás kedvéért. Kivételt csak azok a tartalékosok képeztek, akik már jó néhány héttel a megszállás előtt – nem tudván miért, ki ellen – beásták magukat a magyar határ menti szőlőkben. Ugyanis Tito akkor már nem kényszerült olyan pálfordulásra, mint 1956-ban, amikor – engedve Hruscsov győzködésének – , végül is áldását adta a magyar forradalom leverésére. Mert országa akkor még erősnek és örökösnek tűnt. Bár lakói titokban össze-összesúgtak: az Öreg jobb létre szenderültével a föderáció elemeire fog széthullani, mivel „Josip Broz Tito karizmatikus államférfi volt, tudatában annak, hogy a Jugoszláviát összetartó tényezők egyike. Ő, a kommunista párt és a hadsereg.”51 Ám mindemellett mindenben kikérte feltétlen hívei, egykori harcosai, a népfelszabadító háború veteránjainak véleményét is. Amikor néhány évvel később, már jóval a Prágai Tavasz elfonnyasztása után, a liberális beállítottságú fiatal párfunkcionárusok a nyugati demokrácia vívmányaival kezdtek kacérkodni, és egy rugalmasabb, tudáscentrikus, európai stílusú irányvonalra voksoltak, Örökös Elnökünk, ezen társadalomban betöltött kivételes státusukat féltő – nehogy már a lekvár egye meg a nagymamát mondás beteljesülésétől rettegő – dogmatikus elveket valló tömörülés sugallatára, a reformpárti kommunistákat törölte a csúcsvezetés listájáról.
Ellenben a világban sok mindenben irányváltás történt akkortájt. Egyfajta állandóan gyorsuló változás tanúi lettünk...
1968 decemberében az Apoloo 8 űrszonda három fős legénységgel a fedélzetén tízszer megkerülte a Holdat, és eközben száztizenkét kilométeres magasságból, fényképeket készített természetes szatellitünk addig még sohasem látott túloldaláról. A következő év július 20-án már élőben láthattuk a tévén, Neil Amstrongnak a Holt felületén tett első lépéseit. Egészen más, új korszak vette kezdetét. A rockzene hőskora elmúlt. A műfaj azóta, főleg jellegtelen tömegárut gyártó, hatalmas iparággá fejlődött. Az Illés együttes 1973-ban feloszlott. A hippimozgalom is nemsokára véget ért. Mi is lassacskán felnőttünk; megkövesedtünk. Szürke évek sorjáztak egymás után.
Most, hogy pontot teszek fiatalságunk napsugaras tájaira tett – bevallom: naiv és érzelgős – időutazásom végére, 2006.március 19-e, vasárnap van. Künn tombol a tavasz, és Párizsban a Sorbonne diákjai, ugyanúgy mint akkor, harmincnyolc évvel ezelőtt, összecsapnak a rendőrökkel. Kőzápor és rendőrroham. Káosz és anarchia! Ám a mostani tüntetéseknek már egészen más a motivációja: a mai világ problémái váltották ki azokat. Annak a világnak a gyötrődései, amely már mindenben megváltozott, melyet már mind kevésbé értek, ahol a káosz és az anarchia az úr.
46 beat ang üt, ver, lenyom
47 Az éppen akkor alakult Status Quo felvétele a Pictures of Matchstick Men (Gyufapálcika emberek képei), 1968 februárjában a luxemburgi rádió sikerlistájának 17. helyén tanyázott.
48 Pete Townshend, Who. Adatközlő: Raoul Hoffmann; Rock-sztori, Gondolat, Budapest, 1987
49 Pete Townshend, Who. Adatközlő: Raoul Hoffmann; Rock-sztori, Gondolat, Budapest, 1987
50 Bródy János, Zoltán János Rock Cirkusz c. könyvének előszavában, Szaktudás Kiadó Ház Rt.
51 A szerbhorvát nyelvben általánosságban a vokalno-instrumentalni sastav, rövidítve: VIS elnevezés honosodott meg.
<| 6.Beatprovincia |