Bicskei Flóra – Körbezárva
9. kép
(Újra az albérleti lakás konyhája. Tomvétsz az asztalnál ül, Katalin tányért tesz elé, levest mer bele.)
KATALIN ( Tomvétszhez): Nézze, kedves uram. Én nem szoktam ide bárkit csak úgy beengedni, érti, ugye? Úgyhogy úgy egye meg ezt a levest, hogy először és utoljára eszik itt. Ne szokjon ide nekem, van elég bajom. Megsajnáltam magát, azért engedtem be most az egyszer. Nagyon jól tudom, milyen az, amikor nincs otthon semmi, csak egy zsák vacak krumpli. A kicsik meg sírnak, mert éhesek. Ne gyújtson rá, ha megkérhetem. Nem bírom a cigifüstöt. No! Mit bámul úgy? Hall engem? Most miért nem eszik, ember?! Nem ezért engedtem be. Hát, szép. Beengedi az ember magukat, segíteni akar, aztán az sem jó. Semmi se jó... Haszontalan népség. Maga is elpiálja a pénzét, az hótziher. Na, jó. Nekem ebből elegem van. Akkor üljön itt némán, a leves meg hűljön ki. Öt percet kap. Aztán tűnjön innen vissza az aluljáróba...
TOMVÉTSZ: „Édesanya... az anyák lelke...”
KATALIN: Mit motyog?
TOMVÉTSZ: „Nyisd ki a szíved.”
KATALIN: Esküszöm, maga sültbolond. Egye meg a levesét és menjen innen!
TOMVÉTSZ: A tükör...
KATALIN: Miféle tükör? Édes Istenem, hogy én milyen hülye vagyok. (Katalin leroskad a székre.) Még ez is... Behívom ide ezt a szerencsétlen eszementet. A végén még kirabol. Nem elég nekem ez a beteg gyerek, aki napok óta a szobájába zárkózva ül és ordít nála a zene, miközben egyáltalán nem jön ki sem enni, sem mosakodni, se...még ez is. (Tomvétszhez): Nem hallja, öreg? Mars ki!
TOMVÉTSZ (feláll. Fény Tomvétszen, egy fénypont Tomvétsz szívén.)
Mi mindannyian jók szeretnénk lenni, csak éppen a jóság természetét értelmezzük félre. Azt hisszük, az önmagunkkal való törődés az élet legmélyebb értelme. Nem csoda, hiszen mindenhonnan azt harsogják felénk: törődj magaddal. Szeresd, mi több, bálványozd önmagad. Legyél pozitív. Mosolyogj állandóan, és akkor eljön a mennyeknek országa, tiéd lesz minden, amire egész életedben vágytál, boldog leszel, mint egy kisisten és annyi pénz lesz a számládon, amelyből életed végéig finanszírozhatod azokat a külsőségeket, amelyekkel elhitetheted a világgal, hogy most aztán tényleg, úgy istenigazából boldog vagy. Mi mindannyian az igazságot keressük, mindannyian kíváncsiak vagyunk rá, mi lehet abban a bizonyos tükörben, pláne a tükör túlsó oldalán, csakhogy nem merjük magunktól megtenni azt a lépést, amely valóban megváltoztathatná az életünket, azáltal, hogy a legnagyobb hibánkat legalább egy kicsit tudomásul vegyük, mert a tükörbe nézésnek ez a lényege. Mi ezt a lépést mindig másoktól várjuk. Azt hisszük, elég jól végeznünk mindenkori feladatainkat ahhoz, hogy teljes emberré váljunk. Felneveljük a gyerekeinket, úgy-ahogy, felépítünk egy házat, úgy-ahogy, megtakarítjuk a pénzünket egy autóra, úgy-ahogy. És ennyi elvileg elég is a boldogsághoz. (A nézőkhöz) Önök szerint is?
(KATALIN felemeli a fejét. Fény Katalinon.)
KATALIN (szelíden): Áron... Kisfiam... (Elindul kifelé a konyhából.)
(Sötét)