Bicskei Flóra – Körbezárva
8. kép
(Csak a tükör világít, majd lassan beúsznak a valóság hangjai, tömegzsivaj, közlekedési eszközök zúgása stb.)
TOMVÉTSZ (magában): Eltűntek. Négy év sötétség. Lelkeket rabolnak maguknak, terjesztik a halálos kórt, aztán eltűnnek, de ha úgy tetszik nekik, visszajönnek. Az emberek meg gyanútlanok. Olyan könnyen eladják magukat. Nem gondolnak bele, mit cselekszenek.( témát vált) Már megint hosszú a sor, minden idők leghosszabb sora ez... egy tányér meleg levesért állnak sorba az emberek. Éhség, szegénység, bűn, magány, átverés, gyilkosság, korrupció, halott lányok, halott fiúk, halott művészek, kolduló értelmiségiek, gyűlölet, árulás, mocsok, vádaskodás, aljasság, hazugság, megmondó kiskirályok, hatalomittas nagykirályok, pokoli sötétség... Ki és mi fog megváltani minket ebből? Négy év teljes sötétség. Mondom én.
ÁRON: Gyere, Tomvétsz. Hazaviszlek.
TOMVÉTSZ: Anyád mit szól majd?
ÁRON: Nem érdekel.
ANGYALKA: Téged tényleg nem érdekel, mit fog szólni ehhez az anyád?
ÁRON: A legkevésbé sem. Szeretlek. Veled akarok élni. A szemedben fény van és a tükörben is téged láttalak.
ANGYALKA: Ez olyan, mint egy filmjelenet a kedvenc filmemből. Nehéz elhinnem, hogy velem történik. Azt hittem, az ilyesmi csak másokkal eshet meg, hogy nem vagyok szép, nem vagyok szerethető, hogy legszívesebben örökre elbújnék egy sarokban és onnan lesnék ki a világra. Nem nagyon hiszek neked, hiszen alig ismerlek. De a te szemedben is fény van. Azt is tudom, hogy mi a bajod, miért nézel ki úgy, mint egy élőhalott. Nem kell kimondanod. Te is olyan vagy, mint az a madár.
ÁRON: Tudod, éveken keresztül nagyon gyáva voltam. Saját magam börtönében éltem, ostoba korlátok között, amelyekért az anyámat okoltam, holott csak én nem láttam ki a fejemből, a pillanatnak éltem, soha nem számoltam azzal, hogy bármi baj érhet. Anyám szeret engem. Most jövök rá, hogy mennyire szeret engem és én is őt. És féltem őt attól, ami most következik. Attól, hogy körbezárom a betegségemmel, hogy végig kell néznie a végső felvonást.
ANGYALKA: Anyád nagyon fél. Te is iszonyúan félsz. Bocsáss meg neki. És magadnak is.
ÁRON: Nagyon nehezemre esik, de megpróbálom. Már csak azért is, mert te kéred ezt tőlem. Nem hittem volna, hogy létezel. Azt hittem, csak egy álomkép vagy. Mindig úgy éreztem, hogy én magányra születtem. Bocs, hogy összevissza hablatyolok. Tudod, nem vagyok túl beszédes típus.
ANGYALKA: Nem is kell sokat beszélned, értem, mire gondolsz. Te magad zártad körbe magad, nem az anyád zárt körbe téged. Nem mertél időben felállni, nekivágni a világnak és az életnek, felnőni, családot alapítani. Most meg már késő. Megértelek, és nem tartalak ezért gyengének.
ÁRON: Pedig az vagyok. Nem túl férfias vonás, de ez van.
ANGYALKA: Miért lennél gyenge?
ÁRON: A tükörben láttam.
ANGYALKA: Nem baj, akkor légy gyenge. Én így szeretlek. Gyengén és HIV pozitívan.
ÁRON: Megmondod végre a neved?
ANGYALKA: Igen.
ANAEL és ANGYALKA: A Vezető.
(Megcsókolják egymást.)
ANGYALKA: (Tomvétszhez) Hazajössz velünk, öreg esőkutya? Otthonod lesz végre. Újra. Sohasem leszel többé egyedül. Tudod, már nem gondolok arra a madárra. Érzem, hogy most magasabban száll, mint valaha. Szárnyal a napfényben, a város fölött, gyönyörű, csillogó, fehér tollakkal.
És nagyon boldog, mert hagyják repülni.