DON QUIJOTE KÁVÉZIK

Csupa sár, barátom, csupa rom

körülötted a világ. Régi

ismerősöd: leomolt a szélmalom.

Ezen a szomorú ezredvégi

hajnalon minden olyan kopott,

színtelen. Ragály leng a szélben,

barátom, a szolgád is elhagyott.

Csak egyetlen dolog maradt: szépen

gőzölgő reggeli kávéd az asztal

közepén. Egyedül ez vigasztal.

Tejet öntesz hozzá, friss tejet,

elszopogatsz mellé egy kis szelet

csokoládét. A dohányfüst köréd

varázsolja az aranykor légkörét.

 

ORPHEUS SIKOLYA

 

Október színei voltak rajtad.

Bár hamiskásan, de ragyogott még

a nap. Megperzselődik a vidék,

mint puha avar, csendben elhamvad,

szép lassan elég a pompás hajad.

Áruló vagy, csaló, gonosz pribék,

megszöktél... Ordítani szeretnék,

de tátott szájam hangtalan marad.

Október halvány színei voltak

rajtad, lágy és kedves árnyalatok,

amikor utoljára láttalak.

Tehetetlenül, némán kiáltok

fájdalmamban. Mert ahonnan jöttél,

az alvilágba hűen visszaszöktél.

 

FAUSTUS UTOLSÓ DÉLUTÁNJA

 

Piros gépkocsi parkolt le mellettem.

Nehezen múló, hideg hetek után

jött el az első májusi délután.

Csendesen, bort kortyolva készültem

az útra, ami még előttem állt.

Kertem gesztenyefáit fürkésztem,

a kipattanó rügyeket éppen,

amikor a vén Volkswagen megállt,

és a volán mögött ülő asszony

hűvösen rám mosolygott. Megvárta,

hogy a tavasz búcsúcsókot adjon,

majd részvéttelenül kinyitotta

az autó vérvörös ajtaját.

Beültem, és mentünk az éjen át.

 

LATRINA MAGICA

 

Őszinte barátom, a félelem

rendre meglátogat reggelente.

Epezöld színű zsinóros kiskabátot,

szűk bőrnadrágot visel: ízlése

vitatható. Üdvözlés helyett

a gyomromba rág.

Biztos megint hajnalig mulatott

őfelsége, a szorongás császára...

 

Sovány szívem riadva dobban,

mikor felnézek sápadt arcára:

rettegve, tehetetlenül a düh

kutyáit fojtogatom magamban.

Vérük éjfekete, kövér nedű.

 

BOSZORKÁNYSZOMBAT

 

Halálra ítélt üvegek vacognak,

boszorkányszombat éjszakáján. (Reggel

az utcák tele lesznek tört üveggel,

és a szilánkok közt kiömlött cognac

szárad majd.) Boszorkányszombat illatos

éjszakáján maradék bájaikat

mutogatják a lányok. Tömött fogak,

begipszelt combok, műpillák. Divatos

angyalok, szőke farkasok. Kellenek

a nők, a mámor, az alkohol, a fű:

nekünk a méz, a méz, a méz keserű.

Boszorkányszombat éjjelén lebegnek

a dolgok, mi pedig velük lötyögünk.

Közben mindenen harsányan röhögünk.

 

VÉNASSZONYOK NYARA

 

A rakparton sétálok és a nedves

avarban vadgesztenyét keresek

neked. Hűvösek, mélybarnák, eresek

a kis gyümölcsök, tapintásuk kedves

a kéznek. Később tea gőzölög

íróasztalomon, a házak előtt

kalapos férfi kódorog. Lelőtt

gallyakat sodor a szél. Az ősz zörög

az ablakon, ez a régi rokon,

és újra félek. A drága fűszálak

is maradnának még - ki veszi zokon?

A sarokban futnak össze a szálak,

ahol a pók szövi átkozott várát.

Ami a legyekre, az a sors vár rád.

 

TISZTÁLKODÁS

 

Gyümölcsöt mosok. Délután van, június.

Langyos pocsolya. A zsigerek ízletes

álmát alusszák a testőrök. Helyes.

A víz tompán csörömpöl, logikus

kísérőjeként annak, hogy tisztogatok,

és a por, a vegyszer (meg ki tudja, mi még)

elfolyik, mint a fény, ha a lámpa kiég.

Olcsó slágerek, színtelen olasz dalok

csordogálnak át a szomszédos kastélyból:

az is itt van, a második emeleten.

Gyümölcsöt mosok, hogy a föld alól

párolgó alattomos formáknak ellen

tudjak állni (pengének a tulok).

Mosom a gyümölcsöt, és közben tisztulok.

 

FIRENZÉBE ÉRKEZIK

 

Útközben lüktető fejfájás gyötörte.

És hogy az illő háttér meglegyen

ahhoz, ami konokul összetörte,

ólom köd ült a toszkán hegyeken,

tompa zajjal nyálkás eső esett.

Lila lepelbe bújtak a felhők, tüllt

lobogtattak, mint koszos, elfeledett

kocsmákban a tébolyult táncosnők.

Zavart volt, mert a világ elsötétült,

megrepedt, amiről azt hitte, örök.

Így utazott, kialvatlan szemekkel,

egy ember, akinek szöknie kell.

De Firenzébe érve, mint üde lány:

karjait kitárva várt rá a szivárvány.

 

GÉSA

 

Száraz ágon verebek.

A selyem alól fehér nyak villan elő

és hószínű boka.

 

Pillantására a világ megremeg.

 

FÉNYKÉP

 

Fölfelé haladva.

 

Hószilánkokat süvít arcába a szél.

Lehetne csupasz is, széttárt karral;

a szél fagyott pelyheket köpköd.

Mindinkább megéled. Sűrű a köd.

 

Látása, szíve kitisztul a csúcson.

Fönt van. Fönt, túl mindenen.

Vagy csak most kezdődik, innen?

Erről fényképet készíteni -

 

Teljesen reménytelen.

 

DANTE SÉTÁRA INDUL

 

Gondolta, lemegy a folyóhoz,

De ahogy az ajtón kinézett,

és mint aki ráér, sétál egyet,

megérezte, hogy közelít az alkonyat;

persze lassan, megfontoltan;

eszébe jutott a szigorú Beatrice,

elnézi a gallyakat, mit a folyó hoz,

és szégyenlősen visszahúzta fejét

meg a háttérben a szürke hegyet.

az ajtót becsukva.

Így gondolta, gondoltam.