A város

Zyntharew

Közvetlen a Tisza mellett, a régi rakpart hosszúságában, valamint a későbbi Népkert fölött egy nyújtott L alakú kiemelkedés van. Ez a terület 5-6 méterrel magasabb a környező vidéknél. Bárhol ástak ezen a löszdombon, mindenütt találkoztak a múlttal. Mindez érthető, hiszen a Kárpát-medencében hazát kereső népek olyan helyet választottak letelepedésre, ahol az életfeltételeket megtalálták. Védelmet kerestek az ár és az ember támadása ellen, és az élelmet akarták biztosítani. A letelepedők tehát a folyóvölgyeket szállták meg elsősorban. Ezt tették a mi őseink is. Ez a terület lehetőséget nyújtott a halászatra, vadászatra és állattartásra – később a földművelésre. A Tisza szabályozása előtt, tavaszi áradáskor a folyó annyira megáradt, hogy kilépett a megszokott medréből, és nyugaton az Orompartig, keleten a csókai dombokig hömpölygött.

A Kárpát-medence a 9. századig az új hazát kereső népek felvonulási területe. Egymás után telepednek itt le kelták, szarmaták, jazigok, rómaiak, hunok, gepidák, szlávok, bolgárok és magyarok. Voltak népek, amelyek eltűntek, mások beolvadtak a már itt levőkbe. Keveset tudunk például a 2-3. században itt élő jazigokról, pedig mindenütt megtalálható sírjaik azt bizonyítják, hogy sokan voltak. Persze a föld nem csak a népvándorlás korát őrzi. Éltek itt már a neolitban és a bronzkorban is.

Történelmi adataink több változatban örökítették meg a város nevét. A Zyntharew vagy Portus Zyntha elnevezés bizonyára a királyi kancelláriákban működő idegen szerzeteseknek köszönhető. Komoly gondot okozott ugyanis nekik a magyar hely- és családnevek írása. Hogy ne keveredjünk nyelvészkedésbe, kíséreljük meg minél egyszerűbben megvilágítani az ügyet. A Zyntharew nyilvánvalóan két tagból álló összetett szó: a Zyntha és a rew. A többféle magyarázat közül legésszerűbbnek tűnik a Zyntha (Zentha, Szenta, Szente) névnek az ősi Szente-Mágócs nemzetséggel való rokonítása, amit többek között Iványi István szabadkai történész is képviselt. E nemzetségnek Csongrádtól Becséig voltak birtokai, s ide tartozott a mai Zenta és a határában levő Mágocs (Mákos) is. A „rew” illetve „rév” (latinul „portus”) átkelőhelyet jelentett, illetve jelent ma is.

Városunk ősének a neve először egy 1216-ban kelt okmányban fordul elő. Abban az évben II. Endre király beleegyezését adja, hogy egyik tisztviselőjének özvegye földbirtokot és 40 girát adományozzon a „zyntharew”-i kolostornak. A kolostor lakói Benedek-rendiek voltak. Programjukban a keresztény életre nevelésen kívül gyakorlati kérdések is szerepeltek: az ekés gazdálkodás, iparűzés, az írás-olvasás tanítása.

1241-ben Batu kán vezetésével zsákmányra és pusztításra éhes tatár sereg rohanta le a Kárpátok övezte Pannon-síkságot. A hadak feldúlták és felégették az útjukba eső városokat és falvakat, a lakosságot lemészárolták, az értékeket elhurcolták. Egyévi ittlétük után olyan képe volt a mi vidékünknek is, mintha óriási vihar söpört volna rajta végig. Az élet azonban mindennél erősebb. Új települések alakultak ki, és új hajlékok épültek. A fejlődés üteme azonban nagyon lelassult.

A középkori városok és kisebb települések nem önálló lakóhelyek voltak, hanem királyi, nemzetségi és egyházi birtokok. A feudális birtokok nagy része a király tulajdonát képezték. Zenta kezdettől fogva nemzetségi birtok volt, az említett Szente-Mágocs nemzetség feuduma. Erről tanúskodik egy 1247-ből fennmaradt okmány is. De azt már nem tudjuk okmánnyal igazolni, hogy mikor került a település az óbudai káptalan birtokába. A káptalan szó szerzetesi szabályok szerint élő világi papok testületét jelenti. Vallási ténykedésen kívül hiteles helyek is voltak. A későbbi járásbíróságok és közjegyzők hivatalának feleltek meg. Személyi és családi ügyekben bíráskodtak, birtokperekben és örökösödési ügyekben döntöttek. Az óbudai káptalannak szerte az országban voltak királyoktól és főuraktól kapott ingatlanaik, halastavaik, falvaik, községeik.

A 13. századtól szokásban volt, hogy a királyok különböző természetű kiváltságokat adtak. Ilyen volt például a vámmentességi jog. Szeged lakói rendelkeztek ilyennel. Mátyás király különösen bőkezű volt a szegediekhez. Ebben az időben a Fruška Gorában a szegedi gazdáknak terjedelmes szőlőbirtokaik voltak. A szerémi borok meg igen jó hírnévnek örvendtek. A bort a szegediek a Dunán és a Tiszán szállították saját hajóikon, kiváltságukkal élve – vámmentesen. Csak a titeli és a zynthai révnél fizettek csökkentett vámot. Zynthánál 1474 őszén a szokásos és törvényes összegnél nagyobb díjat követeltek. A szegedi gazdák ezt megtagadták, a rév tisztviselői pedig lefoglalták a hajókat értékes rakományukkal együtt. A szegedi városi tanács magához a királyhoz, Hunyadi Mátyáshoz fordult panaszával. A király megtorlásként felhatalmazta Szeged városát, hogy Zynthát megtámadja és elfoglalja. Így történt meg, hogy egy országnak két szomszéd városa hadat viselt egymás ellen – a király védnöksége alatt. Zynthának természetesen át kellett adnia a hajókat, sőt büntetést is fizetett. Az igazságosnak tartott Mátyás életében Zyntha semmi kedvezményre nem számíthatott.

A Jagello családból származó II. Ulászló (Vladislav), Mátyás utóda 1494. október 21-én Zynthánál kelt át a Tiszán, és valameddig itt is tartózkodott. A vendéglátók bizonyára szóvá tették a szabad királyi cím kérdését, mert 1506. február 1. keltezéssel oklevelet adott ki a király, miszerint Zyntha mezővárost „civitas”, azaz szabad királyi városi rangra emelte. A város lakói tehát megkapták a szegedieknek juttatott előjogokat és kiváltságokat. Sajnos, az eredeti oklevelet Pozsonyban őrizték, de magyar fordítással rendelkezünk. Ebből idézünk most egy részt:

„Zyntha községet és annak jelenleg ott lakó és tartózkodó összes polgárait, szilárd elhatározásunkból, királyi hatalmunk teljességéből és különleges kegyelmünkből kivétel nélkül mindazokkal a javakkal, szabadalmakkal és előjogokkal – melyekkel különben Szeged városunk, vagy tőlünk, vagy bármelyik királyi elődünktől kitüntetve volt, vagy van, és azokat gyakorolja – jónak látjuk mindörökre ellátni, megajándékozni, szabadalmaztatni, díszíteni, és valóban el is látjuk, megajándékozzuk és díszítjük.”

Az oklevél fordítása érthető, a szöveg világos. Csak az benne a feltűnő, hogy nem sorolja fel a város lakóinak juttatott kiváltságokat, hanem megelégszik egy általános kijelentéssel, mely szerint minden szabadalmat és előjogot, amelyet Szeged lakói élveznek, Zyntha lakóira is kiterjeszt. Az ilyen megfogalmazás bizonyára a két város borháborújára utal.

A szabadabb élet iparosokat és kereskedőket vonzott a városba. A csizmadiák és szabók már 1513-ban céhet alakítanak. A tanulni vágyó ifjúság előtt megnyílnak az európai egyetemek. Andreas de Zyntha és Filippus de Szenta a krakkói egyetemre iratkozik.

Nagy lendület és gyors vég. 1526-ban, a mohácsi csata után elpusztul a legfiatalabb város és a körülötte lévő nyolc kisebb település. Zynthát a török szultán katonái felperzselték, és eltörölték a föld színéről. A halált és a szolgaságot csak az kerülhette el, aki idejében elmenekült, mocsárba, nádasba húzódott.

Az elárvult falvakat, elhagyott birtokokat Jovan Nenad – Cserni parasztvezér csapatai szállták meg. Így „védelmük alá vették” a Maros környékét és a Tisza-Duna közét. Elsődleges céljuk a török elleni védekezés volt. Egyben azt is megakadályozták, hogy a török elől elmenekült földesurak újra visszatérjenek. Az idegen hódítók elleni harc tehát egybefonódott a birtokos nemesség elleni harccal. Crni Jovan részben nemzetiségi, részben szociális mozgalma azonban nem tudott kibontakozni, megerősödni. A Marosnál nagy katonai erő vonult föl ellene, és csapatai vereséget szenvedtek. A vezér Szegedre menekült, ahol halálos puskalövés érte. Hívei haldokolva vitték a Zentával határos Tornyos faluba. Itt Török Bálint szabadkai főnemes 1527 júliusában kivégeztette. Halála után csapatai szétszéledtek.

A törökök vidékünk elfoglalása után többször végigvonultak a Tisza-Duna közén. 1529 nyarán itt vonultak föl Bécs ellen. Mivel Bécset nem sikerült elfoglalni, ismét a Tisza-Duna közét szerencséltették látogatásukkal, pontosabban visszavonulásukkal. Szolimán szultán 1541 tavaszán harmadszor jelent meg népes seregével. Most azért jött, hogy végképp birtokába vegye Buda várát. A Pannon-síkságot a török átmeneti területnek tekintette Bécs és Közép-Európa felé. A terület lakóira nem erőszakolta a saját szokásait, csak féken tartotta és adóztatta őket. Verancsics Antal dalmáciai születésű humanista író, aki 1543-ban diplomáciai küldetésben Konstantinápolyba utazott, Budáról a Dunán lefelé hajózva ezt látta:

„Mily elhagyatott itt minden, mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben! Mily ritka mindenfelé a földműves, ritka az állat, s csak a pusztaság végtelen. Kormányosunk, egy szerb ember beszélte, hogy egykor itt egy községben több lakos volt, mint amennyit most harmincban is alig lehet találni.”

A régi lakosság annyira megritkult, hogy a törökök új telepesek után néztek. A már régebben meghódított területekről hozták őket, és főleg szerb nemzetiségűek voltak. A 17. század elejéig tehát alaposan megváltozott a vidék nemzeti összetétele.

A török uralmi szervezet 1543-ban lépett életbe. A meghódított területet 25 szandzsákra osztották. Az egyiknek Szeged volt a székhelye. Kisebb területek, nahijék (járások) is voltak. Szeged egyúttal járási székhely is volt, és magába foglalta a Tisza menti helységeket. A települések védelmére „palánkot” építettek. Ilyen palánk készült Zenta mellett is 1541-42-ben. A lakosság száma akkor 6-700 körül mozgott. Evlia Cselebi török világutazó 1664-66-ban beutazta a magyarországi török területeket, és megfigyeléséről egész könyvet írt. Zentáról így szól:

„A szegedi szandzsák földjén, a Tisza folyó partján, egy sík réten négyszögű kis palánka. Parancsnoka, eminje, helyettes bírája van. A várban néhány kisebbszerű bolt és egy dzsámi van, melyet templomból alakítottak át.”

Amikor Evlia Cselebi erről a vidékről írt, még senki sem gondolta, hogy a török félhold leáldozóban van. 1683-tól kezdve ugyanis állandóan folyt a háború, és a hajdani nagy birodalom egyre gyengült. A belső elégedetlenséget csak újabb háborúval, győzelemmel és persze zsarolással lehetett volna enyhíteni. 1683-ban tehát ismét Bécs ellen indultak. A vállalkozás azonban most sem sikerült. 1686-ban elesett Buda, s még abban az évben visszafoglalták Pécset és Szegedet. Az utóbbi város eleste nagyon rosszul érintette a Péterváradon tartózkodó Szulejmán nagyvezért is. Szegedet mindenféleképpen vissza akarta foglalni. A Zenta melletti Oromparton azonban az osztrák csapatokat vezénylő Veteráni tábornok nagy pusztítást végzett a janicsárok között. A törökök le is mondtak Szegedről.

A császári seregek sorozatos győzelme bizakodással töltötte el a török iga alatt élő szlávokat. Közülük többen átjöttek a már felszabadított magyar területre. A legnagyobb vándorlás éppen 300 évvel ezelőtt, 1690-ben volt Arsenije Čarnojević peći pátriárka vezetésével. A törökök elől menekülők egy része Péterváradnál, a másik része Eszéknél kelt át magyar földre. Az előbbiek Szeged, Szabadka, Baja és Debrecen környékén telepedtek le, az utóbbiak eljutottak Buda, Esztergom, Komárom és Győr környékéig.

A törökök tehát sikertelenül ostromolták Bécset, és elvesztették Budát. Legjobban mégis Erdély elvesztése fájt nekik 1687-ben. Erdély ugyanis török védelem alatt álló terület volt. 1697-ben II. Musztafa nagy sereget gyűjtött össze azzal a céllal, hogy Erdélyt visszafoglalja. A nyár folyamán a császári csapatok parancsnokává Savoyai Eugen herceget nevezték ki. Neki kellett tehát valahol feltartóztatnia a török sereget.

Musztafa augusztus 11-én érte el Belgrádot. Azután Pétervárad alá vonult, de ott nem támadott, hanem elindult a Tisza jobb partján észak felé. Ekkor a császáriak azt gondolták, hogy a törökök elfoglalják Szegedet, majd Erdély felé fordulnak. Eugen seregei tisztes távolból követték őket. Szeptember 10-én, amikor Szenttamás alá érkeztek, megtudták, hogy a törökök 8-án már Zentánál voltak, és mindent elpusztítottak. Szeptember 9-én éjszaka megjelent Eugen táborában a zentai őrség kapitánya: Jovan Tekeli. Mindenről beszámolt, arról is, hogy a törökök hidat kezdenek verni a helységtől délre, az úgynevezett Poronty szigetnél. A császári sereg azonnal indult, és szeptember 11-én délután érkezett Zentához. Itt a törökök 60 hajóból hidat építettek a Tiszán. A szultán és kísérete már át is kelt a folyó bal partjára. De megkezdte átkelését a gyalogság is.

Savoya hercegének nem sok ideje volt a gondolkodásra. Azonnal elrendelte az általános támadást. A törökök között óriási pánik tört ki. A hidat találat érte, és a megsérült janicsárok úszással igyekeztek elérni a túlsó partot. Néhány óra alatt, a török hadsereg teljesen megsemmisült. A harcban a nagyvezér is elesett, a szultán pedig a folyó túlsó partjáról nézte nagy seregének pusztulását. Ezer lovas kíséretében Temesvárra, onnan pedig Belgrádon keresztül Konstantinápolyba tért vissza.

Eugen herceg a győzelem hírével már másnap útnak indította Vaudemont herceget. A második jelentést szeptember 15-én írta, s abban beszámolt a hatalmas hadizsákmányról. A történetírók különböző nagyságú török hadsereget emlegetnek. Volt, aki 100 000 főről beszélt, más 135 000 katonát emlegetett. Mindenesetre nem sokan maradtak élve. 1699. január 28-án írták alá a karlócai békeokmányt. A békekötés értelmében a török lemondott eddigi magyarországi birtokairól és Erdélyről.

A győztes hadvezér csak novemberben ért Bécsbe. Tiszteletére feldíszítették a várost, és diadalkaput állítottak a következő szöveggel: „Vienna ad Zentam servata MDCLXXXXVII” (a Zentánál megvédett Bécs 1697.).

A török kiűzetése után Zenta a tiszai határőrvidék szervezetébe került, és ott is maradt 1741-ig. Később a granicsárok szerepe is csökkent, mert a török veszély egészen megszűnt. Zentát 1741-ben a vármegyébe kebelezik. Emiatt a harchoz és nem a földműveléshez szokott granicsárok föllázadnak. Mária Terézia mindent elkövetett lecsillapításukra, a tisztjeik nemességet is kaptak. A határőrök azonban nem tudtak beletörődni az új helyzetbe. Legtöbbjük felkerekedett és elvándorolt, egy részük az orosz Besszarábiáig ment. Ott egy Zenta nevű községet is alapítottak.

1751-ben Mária Terézia Zentát kilenc más községgel együtt kiszakítja a vármegyéből, és önálló „szabadalmazott tiszai kamarakerületté” teszi. A granicsároknak azonban ez a szervezeti forma sem tetszik, és elvándorlásuk tovább tart. A lakosság tehát igen megfogyatkozik. Ekkor kezdődik meg az úgynevezett „újjátelepítés” korszaka, amit Mária Terézia indít el, de fia, II. József is folytatja. Az északi vidékekről magyarokat és szlovákokat telepítenek ide. De jönnek egészen távoli vidékekről is, Lengyelországból és 2000 kozák Zaporozsjéból. 1751-től a zsidók is letelepedési engedélyt kapnak. Sokféle nép kezd itt új életet. A végtelen mezőkön ezrével legel a szarvasmarha, ló, juh és sertés. Fejlődik a földművelés. A várostól távolabb eső területeken szállások alakulnak. Megkezdődik az iparral való foglalkozás. A csizmadiák, szűcsök, kovácsok, ácsok, takácsok, lakatosok, asztalosok és üvegesek céheket alakítanak. A város nyugati szélén szélmalmok vitorlái forogtak, a Tiszán meg vízimalmok őrölték az acélos búzát. Már 1751-ben két országos és egy hetivásárt kaptak őseink Mária Teréziától. 1780-ban már biztosan van a városnak iskolája.

Az 1800-as években nagy lendülettel fejlődik a település. 1820-ban nyílik meg az első gyógyszertár. Sajnos vannak a város történetének szomorú évei is. 1830-ban akkora kolerajárvány volt, hogy naponta 80-100 koporsót vittek a temetőbe. Az 1848-49-ben lejátszódott szabadságharcban is szomorú szerep jutott a városnak. Bécs mesterien uszította egymásnak a két itt élő nemzetet, és ezek egymással számoltak le.

A szabadságharc után megállt a fejlődés, Zenta falusi jelleget öltött, csak a század utolsó három évtizedében kezdett újra életre kelni. 1870-ben megnyílik a polgári fiúiskola, mely 1876-ban négyosztályú gimnáziummá alakul át. 1901-ben nyílik meg a nyolcosztályú főgimnázium.

1875-ben adták át a forgalomnak a Hauwe-rendszerű tiszai fahidat, mely csaknem három évtizeden át kötötte össze a folyó két partját. 1902-ben leszakadt. De már 1908-ban új vashíd büszkélkedett a Tisza fölött. Ezt a visszavonuló jugoszláv hadsereg robbantotta föl 1941-ben. Aztán sokat kellett várni az új hídra, a mostanira. 1963-ban adták át a forgalomnak.

Egy kicsit előreszaladtunk, pedig még a múlt században is voltak említésre méltó események. 1879-ben például az úgynevezett „járásosztás” borzolta föl a kedélyeket. A város szükségleteire meghagytak 10 000 hold földet, 18 000 holdat pedig szétosztottak a már földdel rendelkezők között. Földre földet adtak. A város szegényei között nagy elkeseredés uralkodott.

1896-ban Ferenc József császár és király látogatott el Zentára. Ennek köszönhetően a város aszfaltjárdát és villamos világítást kapott. Akkor kapta meg a városháza is végleges alakját. A régi városházára gondoltunk, amelyik a mostani helyén állt. 1911-ben égett le a közelében lévő Szt. István-templommal együtt. Mindjárt megkezdték az előkészületeket az új, tehát a mostani városháza építésére. 1914 tavaszán már készen állt a nagyméretű épület. Ugyancsak megkezdték az új templom építését is, de csak félig készült el, mert az első világháború másra terelte a figyelmet. A több mint 800 méteres rakpartot még 1909-10-ben befejezték. Ezzel ki is merült minden építkezésre szánt forrás.

A város mellett még a múlt század hatvanas éveiben létesült egy 15 holdas, gyönyörű kirándulóhely, a Népkert. Ide járt a város lakossága felüdülni, tekézni, korcsolyázni vagy éppen mulatni. Az első világháború utáni békeszerződéssel Zenta a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került. A két háború közötti időszak nem kedvezett az építkezésnek. A városban mindössze egy középület készült, a kaszárnya. Ettől függetlenül Zenta a felső Tisza-vidék gazdasági és szellemi központja maradt. A második világháború kezdetén, pontosabban 1941-ben a magyar hadsereg foglalta el a várost. 1944. október 8-án szabadult föl Zenta, és megkezdte békés építő életét.

Medicinski pregled 7-8.
Novi Sad, 1991.

 

Már csak a talapzat maradt meg

Gondolatok a zentai csata évfordulóján

Szeptember 11-e körül, az 1697. évi nagy csata évfordulóján az idősebb embernek eszébe jut a hajdani sziget és az erdő. A nagyon öregek még az ott rendezett vigadalmakra is emlékezhetnek, esetleg egy kis újabbkori csatározásra, amit a különféle politikai pártok hívei rendeztek egymás között.

Az elmúlt esztendőkben nagyot változott a csata színhelye. Teherkikötő épült ott, és uszályok szabadulnak meg rakományuktól. Már a csata színhelyét jól ismerő polgár is nehezen tudná megmutatni, hol volt valamikor a sziget. A múlt század végén felállított emlékmű talapzatát is keresni kellene. El kellett ugyanis mozdítani az eredeti helyéről, mert ott töltés épült. Most két darabban várja sorsának jobbra fordulását – azt a napot, amikor az urbanisták kijelölik újabb helyét. Annyival talán mégis tartozunk a múltnak, hogy a szerény régi talapzatot elhelyezzük valahol. Zentán, a nagy csata színhelyén ugyanis csak ez maradt. A nagy kompozíció, Eisenhut Ferenc kiváló festménye Zomborban van, a herceg lovasszobra meg Budán. Az utóbbi ugyan zentai rendelésre készült, de elődeink nem tudták kifizetni.

Maradt tehát mindössze egy terméskőből összerakott talapzat, és ez emlékeztetne az európai viszonylatban is jelentős csatára – ha látható volna. Úgy látszik, nem vagyunk valami nagy mesterei a műemlékvédelemnek. Ezt, sajnos, egyéb példákkal is könnyen lehetne bizonyítani. Zentán a most kallódó talapzat a csata 200. évfordulóján készült. Akkor még mellszobor is volt rajta, de valaki csakhamar leparancsolta onnan Savoyait. Nem politikai meggyőződésből tette, hanem a bronz értékesítésének céljából. Eltűnt a mozsárágyú is, amit később egy budapesti múzeumnak ajánlottak megvételre. A zentai pénztelenségnek köszönhető, hogy Budapesten van Savoyai-szobor, méghozzá a magyar neobarokk szobrászat egyik legjobb alkotása.

Érdemes egy kissé elgondolkodni a nagy törökverőn. A zentai múzeumban őrzött okmányokon Eugenio di Savoya aláírást látunk. Olasz származású francia volt, aki az osztrákokat szolgálta. Ügyes hadvezér volt. A zentai csatában teljesen szétverte a túlerőben levő török sereget. Hírnevet és birtokokat szerzett ezzel. A hadvezér jellemzése azonban nem egyértelmű. Savoyai ugyanis leverte az egyik hódítót – a törököt, de szolgálta a másikat – az osztrákot. Így aztán személyének megítélése aszerint alakult, hogy az értékelő mennyire kedvelte az osztrák uralkodóházat. 1897 szeptemberében a Zentai Híradó egyik száma Savoyait dicsőítő cikket közöl. Részleteket olvashatunk itt Vészi Józsefnek, a Budapesti Napló főszerkesztőjének a csata 200. évfordulóján elhangzott szónoklatából. Érdemes kiragadni néhány mondatot. „Savoyai Eugen: milyen csodálatos alakja a XVII. és XVIII. század történetének. Erkölcseiben szerzeti szigorúságú, vitézségében felülmúlhatatlan, lovagiasságában, eszményiségében, bölcsességében bámulatra méltó. Nemzetünk nevének hallatára magasztaló szavak áradtak ajkán, s lendülettel, rajongással dicsérte, ahol csak tehette, e nép lovagias lelkületét, hősi bátorságát.”

Csodálatos felmagasztalás. Ám csak tizenkét évvel előbb, 1885-ben a Zentai Közlöny egyik tárcájában arról értesültek az olvasók, hogy Eugen herceg a magyarokat „canaille”-nek (csőcseléknek) nevezte, Rákóczi fejedelemnek meg kötelet vagy rendszalagot hozott javaslatba a császárnál.

Térjünk vissza a jelenhez. A zentai csata mai szemmel nézve is roppant nagy jelentőségű volt. S ha már Zenta mellett zajlott le, ápolnunk kellene az emlékét, legalább a régi talapzat felállításával. Máshol ilyen esemény tiszteletére komoly emlékművet emelnének, és turistákat csalogatnának oda.

Magyar Szó
1978. szept. 14.

Népi építészetünk emlékei

Mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy mi a népi műemlék. Nyilvánvalóan az a ház, amelyben az egyszerű ember és családja élt – a ház beosztásával, bútorzatával, használati tárgyaival együtt. Ebbe a kategóriába tartoznak természetesen az udvarban levő melléképületek is. A műemléki jelleget nem az a tény határozza meg, hogy a családi házat maguk a családtagok építették-e, vagy mesterember műve. A ház értéke a településre jellemző általános tulajdonságból és az egyéni eltérésekből együttesen adódik. Hogy érthetőbbek legyünk: minden településnek, sőt nagyobb területnek is volt építészeti szokása, törvényszerűsége. Még pontosabban: mindenki tudta, milyen beosztású egy családi ház, még ha a típus és alaprajz meghatározásában részt vettek a bécsi mérnöki hatóságok is.

A török uralom előtti korszakról kevés ismeretünk van. A zentai csata, a karlócai és požarevaci béke után felszabaduló vidék elég siralmas képet nyújthatott, mert itt nemcsak épület, hanem lakosság is alig volt. A XVIII. század közepén és második felében folyó újjátelepítés által népesedett be a vidék, s az ide települőknek hajlékra is szükségük volt. A kezdetleges épületek a XIX. században fejlődnek tovább – nem túl gyors ütemben, mert századunk elején sok az egyszerű, sőt igen szegényes hajlék.

Háromosztatú végház

Az építészettel és néprajzzal foglalkozók általában a parasztházat veszik tipikusnak – persze, a szegényparaszt hajlékára gondolunk. Hozzátehetjük azonban, hogy volt egy nem véletlenül, hanem szükségszerűen kialakult háztípus, ilyenben lakott a parasztság és a többi foglalkozási ág képviselője is, beleértve a halászt, a kisiparost, sőt az alacsonyabb rendű értelmiséget is. Adva volt a háromosztatú végház, amelybe a középső helyiségen keresztül lehetett bemenni. Ez volt a pitvar, az első tiszta részével és a szemöldökfal mögötti szabadkéményes résszel. Innen nyílt az utca felé a tiszta szoba vagy nagyház, a másik oldalon meg vagy kamra, vagy hátsó szoba volt. Ez utóbbit lakták állandóan. Nem kellene most ennek a háztípusnak az eredetéig visszanyúlnunk, de azt mindenképpen meg kell említenünk, hogy a két háború között még nem volt minden házban három helyiség. A földmunkás és a tiszai halász családja gyakran csak kétosztatú, tehát szobakonyhás házban lakott. Itt tehát a pitvarba léptek be, és onnan nyílt az egyetlen szoba, ahol az egész család lakott.

Parasztbarokk, napsugaras oromfalak

A jobb mód általában megmutatkozott a házon, a helyiségek számán és a külső kivitelén, díszítésen egyaránt. A szegény ember vert falból, tehát földből készítette házát, tetejét náddal fedte, a tűzfalat vesszőből fonta, és sárral tapasztotta be. Az ablakok kicsinyek voltak. Már a múlt század második felében megjelennek viszont a téglából épült házak, melyeket zsindellyel vagy cseréppel fednek. A homlokzatot díszítik, az oromfal a barokk stílus egyszerűbb formáját, a parasztbarokkot veszi fel, de a napsugaras oromfalak gazdag változataival is találkozunk. A barokk homlokzat nagy gazdagságát Temerinben láthattuk, a napsugaras oromfalak változataival viszont Zentán találkozhattunk a közelmúltig. A múzeum munkatársai a hetvenes évek elején csaknem hétszáz olyan zentai házat fényképeztek le, amelynek szép oromfala, homlokzati díszítése, érdekes kiskapuja vagy egyéb jellege van. Szóval megőrzésre, de legalább regisztrálásra érdemes. Harkai Imre Temerin népi építészetéről szóló könyve két éve jelent meg, bizonyára az utolsó pillanatban. A gyors ütemű építés szele ugyanis nem kíméli sem Temerint, sem Zentát. Azt nem is kívánhatjuk senkitől, hogy nedves, kényelmetlen, műemlék jellegű házban lakjon.

Az értékek védelmében

Hogy mit kívánunk? Nagyon keveset. Mindössze annyit, hogy ne töröljük ki a múltnak még az emlékét is. Nem bölcselkednünk kell, még kevésbé érzékenykednünk. De hatni kellene a józan észre, és addig, míg lehet, meg kellene menteni egy-egy jellegzetes épületet, egy-egy tanyaegyüttest, hogy az utókor ne csak fényképről ismerje az elődök életmódját. Tájházakat kellene létesítenünk, habár ezeknek a berendezését már jórészt külföldön értékesítettük. Aprópénzért adtuk el kulturális örökségünket. A múzeumban lehet még bízni, mert ott általában volt megszállott ember, aki a gyenge anyagi lehetőségek ellenére sokat begyűjtött. Sajnos, kevés a megszállott, és sokkal többen vannak, akik nyugodtan szemlélik egy kor múlását, olykor nyom nélküli eltűnését.

Pedig a ma emberében nagyobb a gyűjtőszenvedély, mint az elődökben volt. Ma divat például a néprajzi tárgyak gyűjtése, eredeti helyükből való, adat nélküli, tudományt nélkülöző kiemelése. A divatok aztán változnak, s bármikor más díszítést is felkínálhatnak a sokszobás ház tulajdonosának. A legszomorúbb az, hogy műemlék értékük csak ezeknek a tárgyaknak van. A ház, ahol elhelyezik őket, a legjobb esetben is egy tervező ötlete alapján készült. Az esetek nagyobb százalékában az építtető adta meg a hangot, gondolván, hogy akinek pénze van, annak a szellemi képességei is nagyok. Az utóbbi évtizedek viszont ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. A múlt értékeinek védelme éppen ezért időszerűbb, mint valaha.

Magyar Szó, Kilátó
1985. márc. 9.

A Tisza-vidék tanyái I.

A ma egységes Vajdaságra a múltban különféle történelmi, földrajzi és gazdasági tényezők hatottak, s ezért a kisebb egységek gazdálkodása meglehetősen különbözött.

A Szerémségben már a középkorban kiterjedt szőlőültetvények voltak, s ezeket részben az aprófalvas település lakói, tehát az állandó lakosság művelte, részben távolabbi vidéken élő tulajdonosok. Az utóbbiak bizonyára ideiglenes szállást építettek, mert a művelés megkezdésétől a bor megforrásáig ott tartózkodtak. Akkor hajón szállították a kiváló bort többek között Szegedre, kiváltságuk folytán vámmentesen. Csak a titeli és a zentai révnél fizettek csökkentett illetéket. 1474 őszén a budai káptalan zentai tisztviselői magasabb illetéket követeltek, a szegediek nem fizettek, a zentaiak pedig lefoglalták a gazdag szállítmányt. Mátyás király ekkor felhatalmazta Szeged városát, hogy Zentát megtámadja és elfoglalja. A furcsa eseményt egyébként első zentai csataként is emlegetik. A Szerémség településtörténetével persze nincs módunk foglalkozni.

Valamivel közelebb van hozzánk a Bánát, amelynek északi részén gyűjtöttünk, elsősorban folklórt és a pásztoréletre vonatkozó tárgyi anyagot. Erre a vidékre nem jellemző a tanyai gazdálkodás. Észak-Bánát szántóinak és legelőinek jó része a közelmúltig uradalmi nagybirtok volt. Az uradalmak majorjain lakott a cselédség, és oda terelték a jószágot. A Zentától keletre, mindössze négy kilométerre levő Csóka volt a legnagyobb birtokos, a Léderer család székhelye. A két háború között 7000 hold körüli területen gazdálkodtak. Az állandó személyzet nyolc majorban lakott. Minden családnak volt egy szobája, és négy család használt egy közös konyhát.

A hajdani települések

Kutatási területünk Bácskára korlátozódik, ott is elsősorban a Tisza-vidékre. Ez a Zentai Múzeum szűkebb gyűjtési területe. Az viszont, amit Zentáról és környékéről mondunk, jórészt a szomszéd településekre, Kanizsára és Adára is érvényes. A tanyai gazdálkodás kialakulása és fejlődése az egész Bácskában hasonló. A helyi sajátosságok nem nagyok, és az időben való eltérés sem jelentős.

A hajdani település, a Portus Zyntha (Szinta-rév) közvetlenül a Tisza mellett, egy derékszög alakú, 5-6 méterre kiemelkedő, szigetszerű területen keletkezett. 1506-ban, II. Ulászló jóvoltából már szabad királyi város volt. Körülötte, a mai városhatár területén még nyolc kisebb település volt: Zentától délre Mákos és Bátka, nyugatra Csésztó, Kalocsa és Karjad, majd a legtávolabbra eső Likasegyház, Tornyos és Kevi. Ha Zenta határát említjük, akkor egy tíz kilométer széles és harminc kilométer hosszú területre kell gondolnunk, amely a Tiszától nyugat felé terjed. A város a terület északkeleti csücskében van. Keletre nem terjedhetett a Tiszától, északra a Tisza árterületétől, amely délen is elég közel van. Nyugatra, mintegy öt kilométerre a Telecskai-dombok nyúlványai, az úgynevezett Orompart emelkedik ki. Ezen a parton a rézkorszaktól állandóan emberek éltek. Ma egy fejlett, múlt századi település található ott, a 2500 lakosú Felsőhegy.

Sajnos, keveset tudunk arról, hogy Mohács előtt milyen gazdálkodás folyt Zentán. A krónika megemlíti, hogy az 1494-es királylátogatáskor Szintarév fejlett település. A XIV. és XV. századi oklevelek „civitasnak” nevezik, de nem tudjuk, hogy a mezőváros mezőgazdasága mennyire fejlett, és mekkora területet ölel fel. A nyolc kisebb település lakossága bizonyára állattenyésztéssel és földműveléssel is foglalkozik. Semmi megbízható adatunk nincs viszont arról, hogy ideiglenes vagy állandó tanyák voltak-e a települések között. Szerémi György és Verancsics Antal műveiből azt tudjuk meg, hogy Zentát és a többi települést Mohács után lerombolták. A XVII. század első éveiben Zentának hat-hétszáz lakosa volt. Nem sokkal többen lakhattak itt 1697-ben, a világhírű zentai csata idején sem. Aztán a Tisza torontáli oldalán még a török az úr, a bácskai oldal meg a határőrvidékhez tartozik. 1741-ben szünteti meg Mária Terézia a határőrvidéket, majd 1751-ben Zentát más kilenc községgel együtt kiszakítja a vármegyéből, és önálló tiszai kamaraterületté teszi. Az 1774-es szabadalomlevél a területet koronakerületi rangra emeli. Zentán kívül Kanizsa, Martonos, Ada, Mohol, Óbecse, Földvár, Szenttamás és Turia tartozott ide. A XVIII. század közepén a népesebb északi megyékből sokan települtek erre a vidékre. Jászsági és nagykunsági magyarok és Hont megyei szlovákok jöttek. Minden bizonnyal velük egyidőben érkeztek a lengyelek, görögök, törökök és zsidók is.

A koronakerület lakosságának jogait és kötelességeit adománylevelek rögzítették. Nemesi nagybirtokok nem jöhettek létre, maga az állam volt a földesúr. A kamarai földeket bérleti díjként szabadon használhatták, szolgáltatásaik messze elmaradtak más vidékek jobbágyaiétól. Ez a kedvező helyzet a XIX. század elejéig demokratikus közigazgatást és a falvak, városok népének szabad paraszti fejlődést tett lehetővé.

A XVIII. században a lakosság főleg jószágtartással foglalkozott. A végeláthatatlannak tetsző legelőkön, járásokon ezrével legelt a szilajmarha, ménes, ló, juh. Az állatokat kora tavasztól késő őszig a legelőkön tartották. Ősszel teleltető szállásokra hajtották. A szántóföldeket két nyomásban művelték, és csak a saját szükségletükre termesztettek gabonát. A sürgős mezei munkák elvégzése után az igásjószágot is kihajtották a legelőre. A XVIII. század végétől a kamarai bérelt földeken egyre szaporodtak a szállások, amelyek állatteleltető helyekből a XIX. század közepére a földművelés központjává lettek.

Egy régi térkép

Vessünk most egy pillantást a II. József korában, 1783-ban készült térképre. A várostól nyugatra levő Oromparton, a mai Felsőhegy helyén nagy kiterjedésű szőlőterület van, ettől délre több helyen szállások. Az Oromparttól nyugatra vagy tíz kilométeren semmi sem látható – itt kellett lenni a legelőknek. A várostól vagy tizenöt kilométerre az egész területen végigvonul a két-három kilométer széles szántóföld, több szállással. Utána semmi sincs feltüntetve, majd a Csikér mindkét partján ismét összefüggő szántóföld és szállások vannak. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a XVIII. század végén a várostól tizenöt és húsz-huszonöt kilométerre meglehetősen nagy területet műveltek. Ezt nem tehették a városban lakók.

A nagy távolságra levő szántóföldek művelői tehát kint laktak, időszakos vagy állandó lakhelyeken. Az utóbbi is elképzelhető, hiszen a térkép Zenta határában tíz helyen tüntet fel szállást, pontosabban azt, hogy „Szallasen”, ami nyilvánvalóan csoportos szállásokra vonatkozik. Sőt Tornyos neve is szerepel mint szálláscsoport. Az elpusztult középkori települések közül Zenta környékén éppen Tornyos éledt fel újra, minden jel szerint a szállások sűrűsödésével. A mai Tornyos egyébként a régi helyétől északra, hét kilométernyire van, a Likasegyháza nevét őrző Likasi úton. A Tornyosi út viszont a régi település nevét őrzi, és valamikor oda vezetett.

Mindent összevetve, egyetértünk Pölöskei Ferenc és Szabad György kiváló könyvének (A magyar tanyarendszer múltja) következő megállapításával: „A zárt településből használt föld külső övezetében kezdetben extenzív állattartás folyik, ennek telephelyei körül lassacskán meghonosul a földművelés, végül az időszakosan használt telephelyek állandó településsé lesznek” (50. oldal). S ha már ezt a könyvet említjük, szóljunk valamit Pusztai Ferenc itt közölt tanulmányáról, amely a tanya szavunk jelentéstörténeti kérdéseivel foglalkozik.

A mi vidékünkön a „tanya” a legutóbbi időkig halászóhelyet, a halászkunyhót és a víznek hálóval egy vetésre meghalászható részét jelentette – tehát csak a halászatra vonatkozó jelentése volt. Tökéletesen pontos a megállapítás, hogy a szállás szó nem szorult mindenütt vissza. „Zentán például csak napjainkban változik a szóhasználat: a 60-70 éven felüliek szinte kizárólag szállás-t mondanak, a 40-60 közöttiek inkább szállás-t, a 40 éven aluliak tanyá-t. Az is megfigyelhető, hogy az új, korszerűsített kültelki épület mindig tanya, a régi, elhanyagolt: szállás.” Kósa László néprajzkutató mint adatközlő pontos adatokkal szolgált. Még az utóbbi években is hallottam gyűjtőutaimon asszonyszájból a következő tréfás szólást: „Akármékünk hal meg előbb, apjuk, én kimék a szállásra.”

Magyar Szó, Kilátó
1982. május 8.

 

A Tisza-vidék tanyái II.

A XVIII. század végén Zentán megindul a szántóföld térhódítása a Tisza menti városok és községek határában, és szaporodnak a tanyák.

1779-ben 8479 kh szántóföldet műveltek meg két nyomásban, 1856-ban 37 570 kh-at, 1876-ban 50 642 kh-at, 1895-ben 56 384 kh-at. A múlt század végén azonban Zenta mezőgazdaságát egy kivételesen csúnya esemény rázkódtatta meg. A Tiszai koronakerület szabadalmazott földbirtokosai 1875-ben úrbéri pert indítottak a város ellen azon az alapon, hogy az 1751. évi szabadalomlevél szerinti adományt nem a város, hanem a köz lakossága kapta. A város elvesztette a pert, és 1879-ben 18 000 hold elsőrendű termőföldet osztottak szét. Ez volt a hírhedt „járás-osztás”, amikor földre földet adtak. Minden három lánc földre járt a negyedik, a nincstelenek meg semmit sem kaptak. A járásosztási birtokmegosztás nagyon furcsa képet mutatott. A város határában 65 000 hold föld volt, amiből 60 000 holdat műveltek. Ebből viszont 60 birtokos tulajdonában volt 30 000 hold, 2133 birtokos tulajdonában 20 000 hold és a város tulajdonában 10 000 hold. 4500 napszámos paraszt semmi földdel sem rendelkezett. Nem a zentaiakhoz hasonló, de legelőfeltörés a többi Tisza-vidéki településen is volt. Így a külterjes állattartás fokozatosan visszaszorult, és egyre nagyobb szerepet kapott a takarmányozó kezestartás. A legeltető nagyállattartás legtovább a kanizsai járáson maradt meg, ahol még a múlt század végén is 7000 kh legelőn mintegy 20 000 állatot tartottak.

Hosszú hagyományőrzés

Amit mondunk, mindez a tanyai gazdálkodási forma terjedését serkenti. A magyar tanyarendszer múltja című, már említett könyv sok érdekes kérdést vet fel, például azt is, hogy a településrendszer ritkulása megnövelte a helységek közötti távolságokat az Alföldön. Az is felvetődik, hogy a legelők rovására gyarapodó szántóföldek a településtől távol esnek. Rácz István tanulmánya szerint a gazdaságos művelés sugara csak 5 kilométer lehet. Egyetlen lehetőségnek tehát azt tartja, hogy a „gazdasági üzemhelyeket” a termelés színhelyére kell kihelyezni. Ez történt Zentán és a többi Tisza-vidéki településen is. A város vagy község a Tisza-parton, tehát a gazdálkodási terület keleti szélén van. Öt kilométernyire nyugatra húzódnak a Telecskai-dombok, amelyek a városból való művelés, illetve legeltetés határát jelentik. A távolabbi földeket tehát a helyszínen kellett megművelni, és a XVIII. század végétől a XIX. század végéig kialakultak a tanyák, a sűrűbben lakott tanyaközpontok és tanyasorok. A zentai határra jellemzőek a soros elrendezésű tanyák (Híres-sor, Burány-sor, Slavnić-sor).

A XX. század a Tisza-vidéken is kiterjedt tanyarendszert talál és fejleszt, egészen a második világháborúig, illetve a háború befejezéséig. Később, a kollektív gazdálkodás fejlődésével, a nagybirtok és az egyéni termelő társastermelésével s a hatvanas évek elején történő határrendezéssel változik a helyzet. A tanyák száma lényegesen csökken, de a megmaradtak komoly gazdálkodási kisüzemmé fejlődnek, gépesítenek, villamosítanak. Új tanyák is épülnek, s vannak mezőgazdasági szakemberek, akik szép jövőt jósolnak a tanyai gazdálkodási rendszernek.

A régebbi gyűjtőutakon és az utóbbi időben végzett ellenőrző utakon vizsgálat alá vettünk néhány tanyát a zentai határban. Úgy döntöttem, hogy a tanyaépületet egy tanyán mutatjuk be, kiemelve a jellemzőt és kevésbé jellemzőt. Tulajdonképpen azért esett erre a választás, mert a mai állapot ellenére sokat őrzött meg abból, amit be akarunk mutatni.

A tanya, illetve szállás, ahogyan mai, negyvenhét éves tulajdonosa, Tóth Péter nevezi, Zentától tizenöt kilométerre nyugatra, a Likasi út mentén van. Előző tulajdonosa Péter édesapja, Tóth Márton volt, aki most 83 éves, és bent él a városban. A két háború között, 1922-ben házasodott, s az apjától örökölt szálláson telepedett meg feleségével. Földet örökölt, de a birtokot nem tudta növelni. Ötven hold feletti területet műveltek egy állandó cseléddel és summások segítségével. Természetesen a nagyobb gyerekek is segédkeztek, különösen a nyári szünidőben. Minden gyereknek lehetőséget adtak ugyanis a tanulásra. Az elemit a közelben járták ki, gimnáziumba Zentára mentek. Tóth Márton édesanyja és anyósa egy-egy külön városi házban lakott, nem is messze egymástól. Mindkét épület múlt századi, az egyik eredeti formájában meg is maradt a család tulajdonában. A nagyszülőknél laktak tehát a tanuló gyerekek, és amikor a család elindult Zentára, azt mondták, hogy „hazamennek”.

Érdemes itt megállnunk egy kicsit. A közepesen tehetős és jómódú parasztcsaládnak ugyanis általában háza volt a városban, és hazajárt Zentára a tíz-tizenöt kilométerre levő szállásról. Mi egyébre gondolhat itt az ember, mint hosszú hagyományőrzésre? A városi lakás az állandó, ott élnek az öregek és a gyerekek, és a szállás még mindig ideiglenes lakóhely. Győrffy Istvánnak is igazat adhatunk abban, hogy: „a tanya azonban nem önálló településforma, hanem a hozzátartozó földbirtokkal együtt valamely város vagy nagyközség függvénye. Önálló tanyaközösségek – melyek tehát nem tartoznak valamely város vagy faluszerű zárt településhez – csak az utóbbi évtizedekben létesültek.” (Győrffy István, 1937/b. 49.). Városi háza persze nem volt mindenkinek. A tanyára költözés és ott cselédeskedés, majd nehéz önállósulás nem volt ritka jelenség. Ez a kérdés azonban külön tanulmányt érdemelne.

Építészeti sajátosságok

Térjünk vissza a Likasi úti szálláshoz, ahol most az ötödik, a legkisebb gyerek gazdálkodik, természetesen gépekkel és villanyfényben. A lakóház berendezése jólétre és városi ízlésre vall. Az épületek elrendezése persze hagyományos, vidékünk középparasztságára jellemző.

Az épületegyüttes 1830 körül épült. Illetve akkor építették a lakóházat és a vele szemben levő istállót. Az udvar harmadik oldalát egy különböző rendeltetésű épülettel zárták le századunk harmincas éveiben. Végül néhány évvel ezelőtt garázzsal szűkítették az egyik sarkot. Az épületek tehát U alakban helyezkednek el, úgy, hogy a betű nyitott része a Likasi út felé, déli irányba néz. A nyitott rész közepén csak egy kút van, amelyik a két háború között még gémes volt.

A legújabb, az udvar végén elhelyezkedő épület különféle célt szolgál. Egy 11 m hosszú és 5 m széles téglaépítményről van szó. A közepén daráló, balról tyúkól, jobbról disznóól van. A disznóóltól jobbra, ugyancsak a harmincas években, góré és szín épült.

A múlt századi épületek, a lakóház és istálló véggel az út felé, bejárattal egymás felé néznek. A lakóház a háromosztatú épület bővített változata. Húsz méter hosszú és 7 méter széles a teljes épület. Az újabb kori átalakítás előtt oszlopos tornácra léptek be. Innen nyílt a pitvar, amelynek belső részében szabadkémény volt. Balra egy nagyobb, jobbra egy kisebb szoba volt. Mindkettőt lakták, és banyakemencével fűtötték. Az épület végén, észak felől igen nagy méretű kamra volt udvari bejárattal, tehát nem a verandáról nyílt. A lakóházzal szemben nagyságra is hasonló épület készült, az istálló. Pontos mérete: 16x7 méter. Ez csak a főépület, mögötte ugyanis szecskást és színt építettek. A szecskás nagyméretű, tehát télidőben sok takarmányt tudtak ott szárazon tárolni. Az istállóban a bejárattal szemben és a jobb oldali falon etetőrács és jászol van. A szemben levő rész a marháké, a jobb oldalon levő a lovaké volt. A borjú a bejárattól balra kapott helyet.

A lakóház és az istálló, tehát a két legrégebbi épület vert falból készült, ami jellemző vidékünk építészetére. A mennyezet mindkét épületben mestergerendás és födémgerendás. Az istállóban középtájon a mestergerendát alátámasztották. Vidékünk építészeti szokásaihoz híven a födémgerendákat sárléccel (szélezés deszkával) födték, s ezt felül vastagon tapasztották, mert a padlást gabonatárolásra használták. A lakóházat alul is tapasztották, az istállót viszont nem. Mindkét épületen nyeregtető van. A tetőszerkezet szarufás, kakasülős. Érdekes, hogy az épületeket fazsindellyel fedték. Ez az istállón 1928-ig, az újjáépítésig megmaradt. A lakóház zsindelyteteje viszont 1942-ben égett le, és aztán rendes méretű cserepet használtak. Minden épületet tapasztottak, és fehérre meszeltek. A falat alulról, körülbelül fél méter magasságig „venyige-feketével” húzták el. A lakóház oromfala parasztbarokk volt, ami később, a század elején eklektikus jelleget kapott. Az istállón állóhézagos deszkaorom volt, és ez meg is maradt. Érdekes, hogy a városban igen elterjedt napsugaras oromfal a szálláson nem honosodott meg.

Sajnos részletesebb leírásra nincs lehetőség. A bácskai szállások számbavétele és építészeti vizsgálata bizonyára többet érdemel. S a vizsgálódást addig kell elvégezni, míg erre alkalmas épületet találunk. Ennek az időszaknak igencsak a végén járunk.

Magyar Szó, Kilátó
1982. május 15.

 

Lajta Béla Zentán

Akit egy kicsit is érdekel az európai építészet története, feltétlenül találkozik Lechner Ödön nevével. Az utolsó jelentős építészeti stílus, hívjuk azt Jugendstilnek, art nouveau-nak, modern stylnek vagy másnak: a századfordulón egész Európán végiggyűrűzött. Általános jellemvonása a stilizáló, ornamentális jelleg, a növényi motívumok felhasználása, a különös, élénk színek. Ha képviselőit említjük, a felsorolásból nem maradhat ki a spanyol Gaudi, de a magyar Lechner Ödön sem. Korszerű európai építészetet teremtettek, és felhasználták a népi díszítési elemeket. Ezt művelte Lechner egyik legkiválóbb követője, Lajta Béla is, aki gyorsan eljutott a korszerűség legmagasabb szintjére. Ki tudja, milyen életművet hagyott volna, ha nem tör ki az első világháború!

Zenta város századeleji jelentőségét bizonyítja, hogy Lajta művészete ide is eljutott. Kézjegye három épületen is megtalálható.

Dr. Hajdú Dezső zentai ügyvéd, egyúttal tűzoltóparancsnok, személyesen ismerte a neves műépítészt. 1903-ban állapodtak meg egy épület tervének elkészítésében. Tűzoltólaktanyát terveztek, azt építettek, és az épület ma is e nemes célt szolgálja. Persze, nagy nehézséget okoz a fenntartása. A tervet elfogadták, sőt a költségvetési ajánlatot is, amit szintén Lajta (akkor még Leitesdorfer) nyújtott be. A kivitelezésről Goldstein Benő zentai fakereskedő gondoskodott. A tűzoltótestület részéről Szabó Mátyás építész végezte az ellenőrzést. Az építést 1903 októberében kezdték el, és a következő év májusában fejezték be. Az ünnepélyes felavatás június 29-én, Péter-Pál napján történt.

Nikola Slavnić, aki több évtizedig tűzoltóparancsnok volt, 1974-ben írta meg A tűzoltóság száz éve Zentán című monográfiát. Az alapos munka mindenről beszámol, így az építkezésről, amely 35 000 koronába került, de a felavatási ünnepségről is. „28-án már érkeztek a vendégek, és kezdődött a program. Aznap este nagyszabású fáklyás és lampionos felvonulás volt. A piactér megtelt érdeklődővel, külön élvezetet nyújtott a toronyzene, ahol a tűzoltózenekar játszott. Másnap, június 29-én a vonattal érkező dr. Óváry Ferenc országgyűlési képviselőt és az országos tűzoltószövetség elnökét fogadták, valamint a hajóval érkezőket, olyan pompával és parádéval, amilyen még Zentán nem volt. A menet élén 100 főből álló lovasbandérium haladt, utána 60 fehérruhás leány, akiket az egyetemi ifjúság követett.” A felvonulók egykilométeres tömeget képeztek.

A tűzoltólaktanyára szavazók között is volt egy Slavnić, Krsto Slavnić szabó és földbirtokos. Neki annyira megtetszett a tűzoltóság épületének terve, hogy Lajta Bélával csináltatott magának egy lakóháztervet. 1905-ben készült el a szecessziós, népi díszítési elemekkel, merész és tiszta vonalvezetéssel alkotott Slavnić-ház a Lenin, akkor Kossuth utcában, viseli a tízes házszámot, és hirdeti, hogy városunkban a század elején is voltak jó ízlésű emberek.

A zentai gimnázium épületén is az előbb említett stílusjegyeket lehet felfedezni. Érdekelt az ügy, és 1976-ban, amikor a százesztendős gimnáziumot ünnepeltük, aztán gyorsan megszüntettük, kinyomoztam az ügyet.

A városi képviselő-testület 1864-ben elhatározta, hogy a meglevő algimnázium mellett új, kétemeletes főgimnáziumot építtet. Tizenkilenc pályaterv érkezett be, és azokat közszemlére bocsátották. A legjobb tervért járó jutalmat Leitesdorfer Béla budapesti műépítész kapta. Az új épületből azonban nem lett semmi. A régit nem tudták értékesíteni, és elhatározták, hogy átalakítják. A gimnázium igazgatója már akkor azt írta: „A városi közönség egy része viszont most sincs még kibékülve az épületkérdésnek ily foltozó módon való megoldásával.”

Ettől függetlenül Lajta Béla stílusát véljük felfedezni az épületen. Ezt nem tudta eltűntetni még egy eléggé szerencsétlen ráépítés sem. Akkor az átalakítási tervet a zentai mérnöki hivatal készítette el Berzenczey Domokos városi mérnök irányításával. Látható, hogy Berzenczey Lajta Béla tervét használta föl. Lajta kézjegye tehát ott volt, és ott van az épületen.

Magyar Szó
1987.

A mi utcánk

„Amikor az első művésztelep megkezdődött,
egyszerre felébredt a remény, hogy az alkotói szabadság felé haladunk.” (Ács József)

1952-ben Ács József volt az egyetlen hivatásos festő Zentán. Ma, negyvennyolc évvel később szomorúan vesszük tudomásul a kegyetlen igazságot, hogy egyetlen tanult művészünk sincs. Az elmúlt évtizedekben két embernek adtunk ösztöndíjat. Az egyik külföldre költözött, mert itt kellemetlenségei voltak, a másikat elüldözte a művelődési életben uralkodó butaság. Beszélhetnénk még sok mindenről, mondjuk a művésztelep tengődéséről, de nem ér semmit a siránkozás. A mai helyzetet mindenki láthatja, idézzük föl tehát inkább a dicső múltat.

Ács már Topolyán győzögette az illetékeseket, a politikus Nagy Józsefet és a nagy műveltségű Dévics Imrét, hogy meg kellene szervezni a festőművészek nyári táborozását. De mielőtt valamit tettek volna, Ács a zentai főgimnáziumba került rajztanárnak. Nem tagadjuk azt, hogy Topolyán született, és ötletének megvalósítására is ott kezdett híveket toborozni. Mégis az történt, hogy 1952 nyarán Dévics Imre Zentára jött, és az iránt érdeklődött, hogy a művésztelepet hogyan kell megszervezni. A következő évben ők is művészeket hívtak.

Ács Zentán nem idegen környezetben találta magát. Nyugodtan mondhatnánk azt, hogy hazulról jött haza. A zentai gimnáziumban már a háború alatt is tanított. Ő és a néhány évvel ezelőtt elhunyt magyartanár, dr. Banó István képezték a tanári karban az ellenzéket. Balra hajlásuk miatt kellemetlenségeik is voltak. A városba való visszatérésnek volt egy egészen különleges oka is. Ács Zentáról nősült. Itt sem akárhonnan, hanem a Tisza-partról, a legrégebbi település egyik utcájából. Engem nem tud meggyőzni senki arról, hogy a sorsnak nincsenek olykor egészen érdekes játékai. Ebben a valamikor Damjanichról, később Miloš Obilićról elnevezett utcában született Nagy József, a topolyai művésztelep pártfogója, az ezt keresztező utcában látta meg a napvilágot a zentai telepre áldást adó Farkas Nándor, és kissé szerénytelenül magamat, az első művésztelep szervezőjét, vezetőjét is megemlítem.

A mellettünk levő ház tulajdonosa, Tóth Mihály az első világháború után fiatalon meghalt, és hagyott a feleségére négy gyereket, egy fiút meg három lányt. A fiú asztalosnak tanult, de végtelen ügyességgel kezelte a vésőt, és egymás után készültek a szobrok, domborművek. Tehetségére a nagy mester, Ivan Meštrović is felfigyelt, és Tóth Jóska a közelében töltött el egy esztendőt. Azért csak egyet, mert az egészsége annyira megromlott, hogy otthagyta Zágrábot, és hazajött meghalni. Tizenkilenc éves volt. A három lányt fölnevelte a virágot termelő és a piacon áruló Tóthné. A legidősebb Németországban él. Nagy képgyűjteménnyel rendelkezett, majd annak javát, vagy 350 alkotást a zentai képtárnak adományozta. Vajdasági festők képei és öccsének szobrai ezek. Külön kell kezelni a Tóth József Alapítványt. A legfiatalabb lány, Etelka néhány nappal ezelőtt lett özvegy Ács Józsefné.

A ház évtizedekig nem változott. Az épület előtt az utca felől, egy kis kertben nyíltak a virágok, hátul meg hatalmas területen termett a piacra kerülő, vékony megélhetést biztosító mindenféle virág. Elöl szoba-konyhás lakásban élt Etel néni. A főépület folytatásaként ugyancsak szoba-konyha volt, amit kiadott, vagy valamelyik lánya és annak családja húzódott meg benne. A főépület előtt veranda volt asztallal, néhány székkel, meg egy kanapé. A vendégek, mert ilyenek mindig voltak, tavasztól őszig itt üldögéltek. A veranda közelében három eperfa, két fehér meg egy fakó érlelte édes gyümölcsét. A fákat a környék gyerekserege rázta, és a lehullott epret is mi szedtük össze. Közben annyi édességet ettünk, amennyi belénk fért. Az eperből egyébként pálinka készült, amibe második főzéskor málnát tettek. Etel néni úgy mondta, hogy az nemesíti. Biztos úgy volt, mert iszogattuk is Ács Jóskával.

Az eperpálinkához persze nekem föl köllött nőnöm, Jóskának pedig oda kellett kerülnie a házba. A legfiatalabb Tóth lánnyal való házasság után a topolyai progimnázium igazgatója volt. Zentára az ötvenes évek elején jöttek. 1952-ben mindenesetre már itt tanított, hiszen akkor indítottuk el a művésztelep munkáját. Etel néni hátsó lakásában húzódtak meg. Ács, ha festeni akart, azt vagy a verandán, vagy az eperfák alatt tette. Pontosan ott, ahol a harmincas évek elején Tóth Jóska faragta a követ. Az eperfák alatti természetes műteremben gyakran ketten is dolgoztak. Milan Konjović ugyanis gyakori vendége volt a háznak.

Volt annak a háznak és a kertnek valami különös varázsa. Úgy érezte az oda látogató, hogy itt valami történik, pedig évtizedekig nagy, néma csend uralkodott. Vagy éppen ez indította el a képzeletünket? Nehezen tudnék rá válaszolni. A ház állandó lakója mindenesetre igen élénk képzelőerővel bírt. Nekem végtelenül szép mesét kerekített a kéményben dudáló szélről. Ácsnak egyszer azt mesélte, hogy az egyik házban betörő járt. Benyúlt az ablakon, átfordította a kallantyút, és máris a szobában volt. Jóska kérdésére, hogy a zárt ablakon hogyan lehet benyúlni, végtelen egyszerűséggel felelt: „Hát látja.” Ezt a csodálatos, mindent legyőző fantáziát a fiú, a tehetséges szobrász örökölte, és a vő értékelte. 1965-ben, a zöld-kék időszakban festette meg Ács az anyósa konyháját. A kép olyan hangulatú, mint a népmese.

A művésztelep elindítása után természetesen Ács is részt vett a munkában, nagy lendülettel festett. Az első években minden művész az utcán, a Tisza-parton állította föl a festőállványt. Kint készültek a képek, vagy legalább kint vázolta föl a festő a tájat. Itt, mellettem is van egy festmény. Utcarészletet ábrázol. Lendületes ecsetkezeléssel, expresszionista felfogásban készült. Az egyensúlyt az út nehéz sara és egy nádtető tömege tartja. A háttérben komor, szürke felhők takarják el az eget. Az egész képet akácfák teszik még nehezebbé. Csak a házak végei oldják föl a komorságot, visznek némi fényt az alkotásba. Egy fehérre meszelt, zöld ablakos ház eleje rajzolódik ki legtisztábban. Ez az én szülőházam. A kép 1952-ben készült. Ott volt a művésztelep első kiállításán. A címe: A mi utcánk. Nem emlékszem rá, hogy milyen alkalomból, de Ács a képet elajándékozta. Annak, akinek a nádfedeles, fehérre meszelt szülőháza van az előtérben. Azóta a kép nálunk van, gyűjteményem egyik legkedvesebb darabja.

Több évtizeddel később, amikor már a ház is változott, meg rajtunk is sok idő járt el, megmutattam a képet alkotójának. Ács nehezen mutatta ki érzelmeit. Ha voltak ilyenek, a humor mögé rejtőzködött. Ezt a képet hosszan, némán nézegette. Hallgattunk mind a ketten. Jóska törte meg végül a csendet, egyetlen mondattal:

– De jó lenne ma is ilyen naivan festeni!

Magyar Szó, Kilátó
1970. ápr. 14.

„Hanyattlöki” és a többiek

Vagy húsz esztendővel ezelőtt még dolgoztak a bandába verődő birkanyíró asszonyok. Nyájtól nyájig mentek, és május végén vagy június elején megszabadították a birkákat a meleg gyapjútól. A birka és főleg a gyapja nem éppen illatos, ezért nyírás közben pálinkával öblítgették a torkukat. Még azok az asszonyok is megtették ezt, akik egyébként sosem nyúltak a pálinkáspohárhoz. A nép által targyinak becézett szesz aztán nemcsak a nehéz munkát, hanem az egész életet elviselhetővé tette, és nótát csalt a birkanyírók szájára. Népdalok voltak ezek, de a mulatós és gyakran szókimondó műfajhoz tartoztak. A már megboldogult Szép, ragadványnevén Bules Jóska juhásznál föl is vettünk belőlük egy szalagra valót. Nem kell azonban megijedni, most nem hallgatjuk le a szalagot. Egyetlen dal egyetlen versszakát idézzük csak. Tehát:

Ház tetején gólyafészëk,
Bules Jóska mindég részëg.
Sej, haj, göndör a babám,
Szeret is az ëngëm igazán.

A birkanyíró asszonyok között volt a banda valamikori lelke, a Tisza-vidék egyik legjobb adatközlője – Mangurásné Nagy Anna. Mivel közeli rokonságban volt a gazdával, a versszak után elkiáltotta magát, hogy: „Azé' iszik, mer' van nëki mibül!”

Annus néninek igaza volt, Szép József a tehetősebb juhászok közé tartozott. Azt persze kétségbe vonhatjuk, hogy csak a pénzét akarta elinni. Az igazság az, hogy a megboldogult igen szerette az italt. Torkát rendszeresen öblögette a közelben levő Rizling kocsmában. Az ő háza és a kocsma is a város nyugati szélén, a Tornyosi út végén volt, vagy talán meg is van mind a kettő.

Gondolkodtam Annus néni szaván, és beszélgettünk is a juhászok kocsmázásáról. Adatai a nagyapjával kapcsolatosak. A nagyapa, Szép István zentai juhász 1840-ben született, és 1918-ban halt meg. A legeltetésen kívül nyilván mással is foglalkozott, mert valameddig Ráday „vendéglátását” is élvezte a szegedi várban. Itthon gyakran előfordult, hogy kifényesítette a csizmáját, cifra szűrt, télen bodor subát terített magára, és elindult. A nagyanya ilyenkor csak annyit szólt, hogy: „No, mëgbánja ëgy fekete bárány!” Bárány vagy borjú, valami elúszott ilyenkor. A juhász ugyanis igen mulatós ember volt. Az unoka még azt is megtudta, hogy merre járt a nagyapa. Minden esetben valamelyik juhászok által kedvelt kocsmában kötött ki. Ezek Zentán a következők voltak: a „Jószívű” a Kossuth és Ősz utca sarkán, a „Bocskorszájú”, a Reszler darálós közelében, a „Juhászkocsma” az Ősz utcában, no meg Szilvási Péter kocsmája a főtéren, a gimnázium mellett. Az utóbbit különösen kedvelték a juhászok, mert ott enni-inni, mulatni lehetett. A tulajdonos tamburásokat alkalmazott. Sok nótát tudtak azok, de Szép István különössen ezeket kedvelte: Az én csizmám zsombolyai fajta, Van énnekëm csizmám, Környes-körül zöldellenek a hëgyek, A juhászok így élnek, úgy élnek. Olykor többen is mondták egyszerre, hogy: „Tiszán innen, Dunán túl, / Ott mulatnak a juhászok bandástul.” A Juhászkocsmában olyan otthonosan érezték magukat, hogy még bent mulattak, a pulik a kapu alatt őrizték a gamókra akasztott szűröket. A nagyapának és juhásztársainak, akikkel Ráday idejéből barátkozott, kedvelt szórakozási helyül szolgáltak a vásártéri kocsmabódék is. Ezek a vásár vége felé igencsak megteltek. Az egyikben tamburások, a másikban trombitások, a harmadikban cigányok muzsikáltak.

Most föltehetnénk a kérdést, hogy miért jártak a juhászok kocsmába. Ezt Annus nénitől is megkérdeztem, és azt felelte, hogy azért, mert szerettek inni meg mulatni. Megboldogult adorjáni öreg ismerősöm, Sándor János bácsi gyakran mondogatta, hogy: „Az asszonynak otthon a hele, a kutyának a kosárba, az embërnek a kocsmába”. A kérdést sokaknak, magunknak is föltehetnénk. S magam sem tudnék tudományosabb választ adni, mint azt, hogy szerettem mulatni. Persze akkor még jobbak (és olcsóbbak) voltak a borok is, és szebben muzsikáltak. Az a gyanúm, hogy a tréfálkozásnak szánt megjegyzés komoly igazságként is szólhat. Szíves engedelmükkel, felsorolok néhány adatot a zentai kocsmákra, vendéglőkre vonatkozólag. Több évi adatgyűjtésről, jegyzetelésről van szó, tehát egyet-mást bizonyíthatunk is. Az adatok zentai újságokból és a Történelmi Levéltárban őrzött anyagból származnak. Olykor elég lesz a puszta tény közlése, máskor némi magyarázatot is adok.

1831-ben „Mihálkovits jegyző tartott egyedül nyílt házat, és tartotta Sala Pista cigánybandáját.”

1851. „A csésztói csárda haszonbérlője Flesch Jakab.” Megjegyzendő, hogy a múlt század közepén a város környéke tele volt csárdával.

1851. „A Nagykocsma bérlője Baderlicza János kurialis nemes, birtokos”. A Nagykocsma később, 1883-ban Eugen herceg nevét veszi fel. A múlt század közepétől 1956-ig működött a főtéren. Akkor kiállítási teremmé alakították, az elmúlt hetekben meg videoklub lett belőle. Tempora mutantur.

1852. „A bormérők száma 33. A náluk található borkészlet 233 akó (1 akó = 32 pint = fél hektoliter). Az évi fogyasztás 3000 akó.”

1854. „Esteli 9 óra után az utcákban kóborlás, devernyázás a kocsmákban tiltatik. Akit a patról megtalál, 10 forinttal fog büntetődni a kórház részére.”

1882. „Gerber Jakab sörcsarnokot nyit a szerb hitközösség saroképületében.”

1883. „Zenta halad. A Vadászkürt (Zuzi) Szállodában egy szerecsen pincér szolgál fel a vendégeknek.”

1884. „Farkas Orbán megnyitja az Arany Bárány vendéglőt”. „Jól működik Gerber Jakab Gambrinus sörcsarnoka”. „Ifkovits Márk vendéglőt nyit”. „Goldstein György Kinizsi utcai házában kocsmát nyit”. „Nagy József vendéglős az Eötvös utczai Buday Jenőné-féle házban kocsmát nyit”.

1884. „Van-e tudomása a rendőrfőkapitány úrnak arról, hogy a Váróterem a gőzhajóhoz című helyiség Hearszalonná (magyarul kupleráj!) qualifikálódott? Ha igen, akkor az idegen utasok tévedésbe ejtésének lehetetlenítése végett szíveskedjenek a régi firmát eltávolítani”.

1884. „Mértékletességi egylet alakult a Temesváry Sándor-féle vendéglőben. A fogyasztás 2 dl bor.”

1885. „A Magyar Királyt Hormai János szépíti és átalakítja, vendéglő és kávéház lesz benne.”

1885. „Jól működik a Braun-féle vendéglő, a Vadászkürt, amelynek a kerthelyisége is megnyílt. A tűzoltózenekar muzsikál benne.” A vendéglő a gimnáziumtól a Tisza felé menet van.

1885. „Megnyílik Farkas Orbán Arany Bárány nevű vendéglőjének kerthelyisége. A tamburások egyenruhában játszanak benne.”

1885. „Vörös Flórián felsőhegyi csárdás Zentán nyit kocsmát.” Ennyi a hír, de Búrány Béla, a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményeinek 7. számában (1991.) Emberek, sorsok, balladák címen hosszabb tanulmányt közöl két zentai népballadáról. Az egyiknek a színhelye Vörös Flórián, ragadványnevén: Bandi Flóri kocsmája. Itt vagy a kocsma közelében szúrta le Piszár Pali Kazinczi Ferkót 1891-ben. A kocsma helye bizonytalan. Az viszont biztos, hogy Búrány Béla a szájhagyományból két változatot gyűjtött össze. Balladaszövegük és dallamuk is van, az utóbbiból hatot sikerült lejegyeznie. Az egyiket kiváló adatközlő, Mangurásné énekelte szalagra. Az utolsó versszakát idézném:

Sej, Píszár Pali levelet ír anyjának,
Slingölt párnát küldjön feje aljának,
Édesanyja visszaírja fiának,
– Sej, Bandi Flórinét hívjad édesanyádnak!

1885. Ha röviden is, de mondanunk kell még egyet-mást erről az esztendőről. Akkor szabadult 16 éves rabságából Renkó Kálmán, a zentai Rózsa Sándor. Szintén Ráday fogatta le, és záratta a szegedi várba. Zentán a Renkó családban azóta sem kereszteltek gyereket Kálmánra. Temesváry Sándor vendéglőjében cigánybálat rendeztek. Ez az első adatunk a cigánybálról. Majer és Libhauser jóhírű kereskedők egy hajó borszállítmánnyal kötöttek ki a város alatt. Feltételezzük, hogy nem sokat kellett ott időzniük.

1886. „A híressori csárda tulajdonosa Burány Gyura szabómester és italmérő.” Megjegyezhetjük, hogy a nyolc-tíz házból álló Híressoron ma két csárda működik: a Rózsa Sándor nevét őrző és a Juhász-csárda, a tulajdonos nevéhez igazodó. Az utóbbiban állandó zenekar is van.

1886. „Gerber Jakab vendéglős Brodba költözött, és a Függetlenségi Kör vendéglőjét Nagy János veszi át.”

1886. „A Gazdakör a Farkas-féle vendéglőben rendez előadást.”

1887. Termékeny esztendő. „Fodor György pinczekocsmát nyit.” Akkor nyílik meg Nagy János vendéglője, Rádó kocsmája és Kalmár Simon kocsmája. Egy kellemes hír: „Szent Szabbás napján táncvigalom volt a sörcsarnokban.” Viszont egy kellemetlen: „Rosenfeld Leopold pálinkamérő megunta a földi élet keserveit, és felkötötte magát” (levágták).

1889. „A vasút nagy bankettot rendezett a Nagyvendéglőben.” November 12-én futott be az első vonat Szabadkáról Zentára.

1890. „Schambach Emil hat éve kibérelte a Takarékpénztár tulajdonát képező Magyar Király szállodát, és azt átalakítva modern vendéglőt rendezett be.” Itt jegyezhetnénk meg, hogy a kisebb, sőt a közepes városok főterén mindenütt volt egy nagyvendéglő. Zentán mindig kettő volt: a Nagyvendéglő – a későbbi Eugen – és a Magyar Király – a későbbi Royal. Ez utóbbit az oda nem járó nép még a közelmúltban is „Rohál kocsmának” hívta.

1892. „Farkas Orbán kerthelyiségében zanzibári és kelet-afrikai partvidéki bennszülöttek mutatták be viseletüket és zenéjüket.” Ez csaknem száz esztendővel ezelőtt volt!

1892. „Kovács Ferenc vendéglős és rendőrbiztos meghalt.” A hírből nem derül ki, hogy melyik volt a főfoglalkozása.

1894. „A Magyar Királyban az I. tamburazenekar hetenként háromszor zeneestélyt ad.” A hír nem tűnik túl érdekesnek, de alkalmat ad arra, hogy mondjunk valamit erről a zenekarról. Nagyhírű volt első karmestere, Teleky András idejében is. Teleky 1904-ben, halála előtt átadta a zenekart keresztfiának, Keczeli Mészáros Istvánnak, aki ezt 1936-ban bekövetkezett haláláig vezette. Sajnos, ma nem beszélhetek bővebben a zentai zenekarokról, de Keczeliékről kell valamit mondanom. Fő foglalkozásuk volt a muzsikálás, és játszottak Zentán, vidéken és külföldön. Bejárták az Osztrák-Magyar Monarchiát is, és hosszabb időt töltöttek Németországban. Ott énekesnőkkel léptek fel. Nevük, a „Kinder der Puszta” sok helyen ismert volt. Repertoárjuk olyan volt, hogy Európa minden népének tudtak muzsikálni – saját dalt. Játszottak indulókat, operettdalokat és operarészleteket (Bob herceget és Bánk bánt). Csárdást és kólót. Sok népdalt és még több magyarnótát ismertek. Mindezt azért állíthatjuk ilyen biztosan, mert megvan a Partitúráik jegyzéke, és ez a 841-es sorszámmal fejeződik be. Amikor itthon voltak, valamelyik zentai vendéglőben muzsikáltak. Szerették a külön rendezvényeket. Van egy meghívónk, amely a két háború között megrendezett álarcos bálra készült. Szudárovits Dániel Fehér Hajóhoz címzett vendéglőjében rendezték meg. Keczeli M. István zenekara muzsikált, és a karmester volt a meghívó szöveg poétája is.

1895. „A Nagykocsma bérlője, Homai János 3.000 ft. kártérítést követel a várostól a királylátogatás miatt.” Őfelsége ugyanis itt tartózkodott városunkban, hogy megnézzen egy hadgyakorlatot. Az Eugenban pihent is, meg fogyasztott is egyet-mást – ezek szerint Homai János bérlő és nem a város számlájára.

1900. „Pauli sörcsarnokában megalakult az Otthon Társaskör.”

1903. „Jól működik Vén Vince vendéglője”. A tulajdonos halála után, sőt még a közelmúltban is Vén kocsmának nevezték az idősebbek a most is működő valamit. Ez a Gatyaszár (Újkút) utca bal szárának a végén volt. Ahol a szárak szétválnak (Zentán úgy mondják, hogy a „tökinél”) már a múlt század végén megnyílt a Rákóczi-kocsma. Az épület azóta is hasonló rendeltetéssel működik. A város egyik legjobb magánvendéglőjét ma Papulinak hívják.

1905. „A Gesler-féle sörcsarnokban alakul meg a 48-as Polgári Kör.”

1913. „Csikmák István kiveszi a Royal melletti kisvendéglőt.” A hír azért érdekes, mert Csikmák benzinkút- és taxitulajdonos volt és maradt is.

1914. június 18. „Megalakult a vendéglősök ipartársulata.” Mindössze 23 tagot számlált, a tulajdonosok jó része tehát nem társult be.

Így tehát az első világháborúnál abbahagyjuk az idézeteket, nehogy unalmassá váljunk. Kíséreljük meg inkább csoportosítani a kocsmákat, vendéglőket, amelyek a háború alatt és a két világháború között működtek.

Arról más helyütt már szóltunk, hogy a XIX. század közepéig benépesül az egész zentai határ, és megindul egy intenzív földművelés. Nagyobb méretű, lakható szállások épülnek, és ezek termelőhelyekké alakulnak. A Tisza menti települések ugyanis a folyó mellett alakultak ki, határuk meg messze nyugatra, 30-35 kilométerre is kiterjedt. A városból nem lehetett tehát a kinti földeket munkálni. A hivatalok, piacok, vásárok, üzletek viszont a Tisza-parton maradtak. A szállásról gyakran be kellett járni a városba. A jómódú gazdák házat is tartottak bent, és ott éltek az öregek, meg onnan jártak iskolába a gyerekek. Persze nem volt minden gazdának városi háza. De voltak vendégfogadók. Fél évszázaddal ezelőtt még három működött. Közülük Temesváry Sándoré a hídföljáró mellett, Szilvási Péteré a gimnázium mellett, és Hajduska Lászlóé a Fő utcán, illetve annak a Széna téren levő sarkán.

Vendégfogadóban kocsistól, lovastól helyezkedtek el a szállásiak. Mindenütt volt istálló és kocsiszín, és persze jókora kocsma étellel-itallal. A vendégfogadókat, elsősorban a kocsmai részt a városiak is használták. A zentai tűzoltózenekar trombitásai, Remete Iréneusz karmester vezetésével a Hajduskánál fújták minden este. A karmester, aki több mint kilencven évet élt, képzett zenész, később zeneiskolai tanár volt. Vagy hét évtizedes működése alatt nemzedékeket nevelt, és egy várossal kedveltette meg a fúvószenét. A mai fúvósok idősebbje mind Remete-tanítvány. Egy kis kitérést tettünk, de feltétlenül meg kell valahol emlékeznünk Zenta fúvóshagyományairól.

Soroljuk be a következő csoportba a nem bérelt, hanem saját tulajdonú nagyobb vendéglőket, kávéházakat. Ezek közül mindenképpen kiemelkedik a Vass testvérek főtéri vendéglője. A jó kiszolgálás, a rend és tisztaság példaképe volt ez. Jómódú emberek csendes találkozóhelye, igényes mulatságok színhelye a Vass-vendéglő. Jónevű iparosok öltöztek ünneplőbe vasárnap délelőtt, és elmentek egy rundra, egy korsó sörre a „Vasakhoz”, ahogyan ők mondták.

A Tisza-parton, a híd közelében a húszas években épült vendéglőt Amerikának hívták. Solarov Maro építtette és üzemeltette. Volt pincéje, a földszinten étterme és kaszinója, az emeletet meg a szállodai rész foglalta el. Szép teraszáról a Tiszára láttak a vendégek. Van egy 1930 körül készült fotónk, ahol a teraszon kilenc Zsadányi muzsikál. A két háború közötti cigányzene művelői egy-két kivétellel Verebesek vagy Zsadányiak voltak. A muzsikusok és zenekarok száma jóval meghaladta a tamburások és fúvósok számát. Repertoárjukon elsősorban magyarnóták szerepeltek. Szokásaikról, észjárásukról sokat lehetne beszélni – addig, míg a maradék néhány család tagjaiból élnek Zentán, vagy hazalátogatnak Németországból. Magam is bűnös vagyok abban, hogy még egyetlen kiadós tanulmány sem jelent meg róluk.

Ismert vendéglő volt a Vujity Gyúró házában, a Kossuth utcában. Egy ideig kaszinó volt, azután kiadta sörözőnek. Ugyancsak kedvelt kocsma volt a Tisza közelében levő Goldstein-házban. A marhapörkölt és a halételek kedvelői a Kecskés-vendéglőt keresték föl az Úri utcában. Nagy István vendéglője a Gabonapiacnál, a Nagymalom mellett volt. Ettől egy kicsit délre volt a Szókó néni kocsmája. A Posta utca elején volt a Bóbány-kocsma, a Postával szemközt mérte az italt a Perira. Az Árpád utcában volt a középosztály egyik legkedvesebb vendéglője, a Fűr Pistáé. A Tóparti utca legismertebb vendéglőjében, a Csonka-kocsmában már a két világháború között modern tekepálya volt.

Ahogy a városból kifelé haladtunk, tehát déli vagy nyugati irányban, a kocsmák száma nem csökkent, legfeljebb az épület lett kisebb és a választék szegényebb. A kinti kocsmák konyhát nem tartottak, ott csak inni lehetett kockás abrosz mellett vagy a kármentőnél. Az ilyen félig ülő, félig talponálló kocsmával tele volt a város. Néhány évtizeddel ezelőtt idős zentaiak társaságában ültem, és kíváncsiságból összeszámoltuk, hogy ha a Tisza-parttól elindulunk nyugat felé, és keresztülszeljük a várost a Tornyosi út végéig, hány, két háború közötti vendéglőt, kocsmát tudunk összeszámolni. Lett 17.

A talponálló kocsma persze nemcsak a külterületekre jellemző. A Fő téren és annak közelében, a piactér körül is elég sok helyen mérték úgy az italt, hogy a vendég a gallér mögé öntötte a fityók vagy a pohár tartalmát, fizetett, és továbbment. Külön érdekességként említeném meg a két helyiségből álló és két bejárattal rendelkező üzletet: az egyikben vegyeskereskedés volt, a másikban italmérés. Az egyik a hídföljárónál volt, és Szorcsik Mártonné tulajdonát képezte. Nagy választék volt kész, de főleg házilag készített italokból. Szorcsikné nagyon értett az ágyaspálinka készítéséhez. Állandó, mindennapi vendég volt nála Rudics Ignác nagygazda könyvelője, Dallos György. Sosem tévesztette el a bejárati ajtót, mindig az italmérésbe lépett be. El is terjedt a városban egy ilyen szállóige, hogy:

Zënta város piszokfészëk,
Dallos Gyurka mindég részëg.

A másik hasonló üzlet az Ördögné boltja és kocsmája volt a Tisza közelében levő Könyök utca sarkán.

Szóval Zenta város nem szűkölködött kocsmákban. Volt hova menni, és mindenki megtalálta az ízlésének és zsebének megfelelő helyet. Egy-egy kiruccanás után a zentai ember azt mondta, hogy „jó mëgnyomtuk a ladik farát”.

A háború utáni város vendéglői hosszú időre elcsendesedtek – elsősorban a tulajdonosok megváltozása miatt. Az államosítás és a személyzet gyakori változtatása nem kedvezett a hangulatnak. Itt-ott mégis túltették magukat a kezdeti nehézségeken, és voltak olyan kocsmárosok meg kocsmárosnék, akik vonzó légkört tudtak teremteni. A háború utáni idők egyik leghangulatosabb kocsmája a Szövetkezeti Otthonnal szemben levő Fehér Hattyú vendéglő volt. Alkalmazottja az előző tulajdonos, Bicskeiné, ahogy Zentán ismerték: „Bütyök Mári” volt. Termetes asszonyság, súlyban és lélekben stabil. Mindenkihez kedves volt, de a duhajkodást nem szerette. Az ilyen vendéget nyakon ragadta, és egyszerűen kihajította a kocsmából. A Zentai Művésztelep résztvevőinek egy része szívesen látogatott a Fehér Hattyúba. Milan Konjović és Ács József állandó vendégek voltak. Konjović itt festette az egyik legismertebb képét, a Dáridót.

A másik hangulatos kocsma a háború után, az ötvenes években nyílt az Alsó Tisza-parton. Egy nagy végház első szobájában rendezték be a kármentős ivót. Három lépcsőn kellett fellépni, ami olykor soknak tűnt. Mindenesetre valami oka van annak, hogy a rendes nevét senki sem tudta, és mindenki úgy hívta, hogy „Hanyattlöki”. A viszonylag kis helyiség estéről estére megtelt vendégekkel: halászokkal, komposokkal, a Tisza-part jellegzetes figuráival. Ittak és mulattak. A cigánybanda meg húzta – úgy, mintha maguk is élveznék a saját muzsikájukat. Akadtak itt éjjeli „tiszavirágok” is. Mindenki jól megfért mindenkivel. S tartott ez a senkinek sem ártó állapot mindaddig, míg egyik városelnök nem nyilvánította ki ama véleményét, hogy ez erkölcstelen hely. Biztosan nem tudta, hogy a városnak a másik része az én kíséretemben gyakran járt az Alsó Tisza-parton. A „Hanyattlökit” mindenesetre bezárták. Azóta sincs az egész másfél kilométeres Tisza-parton egyetlen kocsma sem.

Magyar Szó, Kilátó
1989. dec. 9.

Históriák a pálinkáról

Akik valamilyen szláv nyelvet ismernek, könnyen megfejtik a szó eredetét. A paliti jelentése a magyar nyelvben ugyanis gyújtani, égetni. Szóval égetett, magyarul főzött italról van szó, amit egyesek igencsak szeretnek. Könnyen hozzá is juthatnak, mert sok mindenből lehet készíteni. A szeszkészítés alapanyaga lehet minden olyan növény, amelyik keményítőt vagy cukrot tartalmaz, tehát: burgonya, kukorica, árpa, rozs, cukornád, cukorrépa, no meg mindenféle gyümölcs. A keményítőt cukorrá alakítják, ebből meg szeszt égetnek. Külsőre nem is különböznek ezek a levek: mind átlátszó, vízszínű, de az eredettől nehezen lehet megszabadítani, érzik rajta az alapanyag íze. Szóval más a zamata a barackpálinkának meg a „górétörkölynek”, amit a háború után főztek kukoricából. Ez utóbbi igencsak bűzlött, még ha barackfával tüzeltek is alá. De azért itta a nép. Hiszen éppen abban különbözünk az állattól, hogy nemcsak akkor iszunk, ha szomjasak vagyunk. S valószínűleg igaza volt az italt kedvelő Selmeczky Antal halásznak, aki gyakran mondta, hogy: „Köszönje meg a víz, hogy megmosdok benne.”

Ismét komolyra fordítva a szót, mondjunk valamit a szeszkészítésről. Az alkoholos erjedést már az ókorban ismerték. Borivó volt a görög, s nem vetette meg az italt a római sem. De több évszázadnak kellett elmúlnia, mire megtanulták a szesz lepárlását. Mondottuk, hogy a közvetlen alapanyag a cukor, amit az élesztőgombák szesszé alakítanak. Amikor ez a folyamat, tehát a forrás befejeződik, főzhetik a pálinkát. A cefrét kazánba rakják, és tüzelnek alá. Az alkohol már 78 fokon forr, tehát a kazánból kijövő csövön ez távozik előbb. Közben lehűtik, és nem gőz, hanem folyadék alakjában csordogál ki. Addig érdemes csorgatni, míg elegendő szesz van a lében. Ez az első lepárlás, aminek az eredménye a vodka. Ezt kisebb kazánban újra párolják, s a második főzésből lesz a pálinka, targyi, papramorgó; az indiánok szerint „tüzes víz”, a franciáknál az „élet vize”. Nagyobb üveg- vagy agyagedényben tárolják, kisebből meg isszák. Régebben szűk szájú cserépedényből, a „butellából” iszogattak, majd megjelent a féldecis üveg, a „fityók”, amelyik ivás közben kotyogott is. Sok ember szerette; az asszony meg, aki ivott, igencsak a targyit kedvelte. Volt, aki csak bizonyos alkalmakkor kortyolgatta: aratáskor, birkanyíráskor, disznóvágáskor, s persze a három nagy sorsfordulón (születés, esküvő, halál). De ismertem olyan öregasszonyokat, akik „gyomorfájásukat” gyógyítgatták vele, mások meg „fogfájás” ellen használták eredményesen. A fizikai munkát végző emberek általában pálinkáztak. Van erre célzó népdalunk is, saját gyűjtésből.

Sétál a kubikos a Tömösnek partján,
Kilityëg a fityëg a gatyája szárán.
Kevés három dinár a kubiknak ára,
Abból nem is futja ëgy kis pálinkára.
Vóna a kubiknak hat dinár az ára,
Akkó talán futná ëgy kis pálinkára.

Szólni kellene talán arról, hogy hol töltötték meg a pálinkásbutykost, fityókot. Hát kocsmában, pálinkafőzőnél meg a termelőnél. Kisebb településeken is voltak pálinkafőzők, ahol a termelő kezelte a tüzet, ügyeleteskedett, a gazda pedig a kazánhasználatért minden hetedik liter pálinkát kapta. Előfordult persze, hogy a termelő egy kis előleget ivott, s akkor másként alakult a vám.

A pálinkával kapcsolatban sok kedves történetet jegyeztünk le a Tisza-vidéken. Leírunk most néhányat.

Papramorgó

A két háború közötti időben az alsóvárosi plébánián két pap teljesített szolgálatot: a plébános meg a káplán. Tudni való, hogy az utóbbi csak beosztott, de előbb-utóbb emelkedik a rangja. Dúlósy atyáé nem emelkedett haláláig. Pedig igen tehetséges és művelt ember volt. Hanem volt egy szokása, amire nem mindenki nézett jó szemmel. Reggelenként befejezte a misét, elvégezte az egyéb dolgát, s aztán egy kis pihenőt tartott. Megállt a konyha ajtajában, és odaszólt a szakácsnőnek, hogy: „Teca néni, elmentem a Laciba.” Teca néni, egyébként édesapám nagynénje, nem lelkesedett ezért. A Laci ugyanis Hajduska László kocsmáros volt a Széna téren. Az atya helyet foglalt, a reverenda zsebéből elővette a saját fityókját, megtöltette, és szertartásosan kortyolgatta. A következő tele fityók a zsebbe került, és eljutott a plébániáig. Nem tudni, hogy Dúlósy atya 1926-ban egy nyári napon miért volt rossz kedvében. De ezt tapasztalta a keresztszülő, amikor egy kisfiút vitt a keresztvíz alá. A pap megkérdezte, hogy mi legyen a gyerek neve, s mikor közölték a keresztapa kívánságát, hogy Géza, határozott visszautasítás következett, így: „Válasszanak neki szent nevet, mert Gézából ilyen nem volt, csak vértanú.” Meg is ijedt a keresztanya, mert nagy törvényű ember volt a férje, Géza kádármester. Addig könyörgött, míg Dúlósy atya talált megoldást: a gyerek apja János, hát ezt is tegyék hozzá. Így kaptam én a keresztségben két nevet, de csak egyiket használom. Szóval vértanú maradtam.

Beszélgetés a királlyal

A két háború között, egész pontosan 1934-ben a városi parkban fölállították I. Péter király szobrát. Hosszú posztamensen volt a mellszobor. Senkit sem zavart, őt sem háborgatták 1941-ig, amikor megjöttek a szobordöntögetők, mert, ugye, ilyenek mindig vannak. A leleplezéskor viszont még örültek is egyesek, a Kukucska szegényei hússal töltötték meg általában üresen tátongó fazekukat. A félig felépített templom mellett ugyanis négy ökröt sütöttek nyárson, ami nem kis esemény volt. Aztán kiürültek a húsosedények, s még ebben a városban is elgondolkodtak egyesek azon, hogy miért éppen ennek a személynek állítottak szobrot.

Egy kíváncsiskodó polgár úgy határozott, hogy tisztázza az ügyet. Hogy kivel? Hát éppen az érintett féllel, nevezetesen Péter királlyal. Egy napon oda is penderedett eléje, és egymás után tette föl a kellemetlen kérdéseket, ilyeneket: „Hogy kerültél ide?”, „Honnan jöttél?”, „Nem tudod, hogy mi Kossuth apánknak szántuk ezt a helyet?” No, valahol itt tartott, amikor elkapta valaki a gallérját. Ez a valaki véletlenül éppen rendőr volt, és többek között arra ügyelt, hogy senki se társalogjon csak úgy a királlyal. El is hangzott mindjárt a kérdés: „Mit beszél maga, Gyurka bátyám?” Jó eszű és szellemes ember volt Dallos Gyurka bácsi, a város leggazdagabb emberének, Rudics Ignácnak a főkönyvelője. Szóval az alkoholnyomás ellenére így szólt:

– Mondom szépen, hogy nem jó helyen van ez a szobor.

No, itt a szörnyű bűntett, gondolta a rendőr, és újra kérdezte.

– Hát miért?

– Mert mindég meglátja, mikó bemék a Szorcsiknéhoz egy pálinkára – felelte a kérdezett nagy bölcsen. A rendőr meg mit tehetett, a szobor valóban északra nézett, s ha nem kőből lett volna a szeme, oda látott volna a sarki ital- és vegyeskereskedésre. Ott volt az a hídföljárónál.

Asszony is iszik belőle

Családunknak a század eleje óta volt fél hold szőlője és gyümölcsöse. Nem is távozhatott senki a szülői házból úgy, hogy valamivel meg ne kínálták volna. Borral vagy pálinkával. Aki nem szerette tisztán a bort, azt fröccsel kínálták. A Kapás-szóda ugyanis mindig kéznél volt. Micsoda fröccsöket ittunk vasárnaponként a mákosi borból a csirkepaprikásra! Előtte persze egy pohárka barack- vagy körtepálinka is járt a felnőtteknek. A legjobb pálinkáját butykosban őrizte édesanyám, egy vakablakban, amelyre a Szűzanya képe volt akasztva. Nem is volt semmi baj, hisz nem is tudtuk a csodálatos pálinka helyét, míg egyszer a szentkép mögül üres butykost vett elő anyám. Hát az kínos helyzet volt.

A házban sok szó esett arról, hogy ki mennyit iszik, meg úgy kissé elítélően mondogatták a szeszkedvelők, hogy ez meg az az asszony is meghúzza. Anyám mindig védte a megszóltakat, s mondogatta, hogy jót tesz egy kis pálinka. Persze csak ő tudta igazán, hogy a Tisza-parton hol mérik a pálinkát, és melyik asszony mennyit iszik. Egyszer láttam csak elcsodálkozni. A közelben lakó Panna néni rendszeresen iszogatta az élet vizét, és ki is tartott vele több évtizedig. Beteges asszony volt, így a fia járt pálinkáért. Egy nap anyám megkérdezte: „A mama ezt mind megissza?” Flóri fia így válaszolt: „Meg ám, kétszer ennyit. Mert tudják, nem szereti az italt tisztán, oszt ennyi vizet is önt hozzá.” Nem ártott annak se a pálinka, se a víz, hosszú életet élt.

Messze északon

Nem a mai idők menekültjeire gondolok. A nagyobb biztonság és a nagyobb darab kenyér régebben is csábította a népemet a világ minden tájára. Néhányan jól föltalálták magukat, de legtöbb nem tudta megszokni az édesített kenyeret, és állandóan az itthoni gyürkés fehér cipóra gondolt. Ha egy kis nyugdíjat sikerült összekaparni, azt általában már itthon költötték el. Pedig az igazság az, hogy északon, Svédországban minden ragyog a tisztaságtól, mindennek megvan a rendje. Csak becsületesen kell a munkához látni, megélhetési gondja nem lehet senkinek. Lesz mit aprítani a tejbe – de nem a pálinkába!

Amikor először készültem ki, unokabátyám csak szilvapálinkát kért. Vittem neki barackot, sőt birsalmát is. Az utóbbit nem is ismerte, pedig az édesanyja kocsmárosné volt. El is zárta a különlegességet mindjárt. Persze, megelégedtem én a francia konyakkal is, de főleg bort és sört ittunk, amit Dániából hoztunk. Landskrona ugyanis közel van a szomszéd dánokhoz, akik sokkal vidámabbnak tűnnek. Persze nem tanulmányoztam a két nép lelkületét. Csak azt tapasztaltam, hogy többhetes ott-tartózkodásom alatt egyetlen svéd kocsmában sem fordultunk meg. Ilyen mifajta kocsmájuk nincs is, csak éttermük. Aki tehát a gallér mögé akar önteni valamit, szép józanul áthajózik Dániába, és tökrészegen ringatózik visszafelé.

No de a mi népünket nem kell félteni! Unokabátyám sok idevaló, de ott élő barátjához elvitt. Az egyik bánáti atyafi nagy örömében előrántott egy díszes üveget, mindenkinek töltött, és várta a hatást. Bizony, jogos volt az elvárás, a pohárkákban valódi körtepálinka csillogott. Meg is kérdezte a rokonom, hogy mikor jártak otthon, Becskereken. Kiderült, hogy nagyon régen. Jött tehát a türelmetlen várakozás a válaszra. A gazda halkabbra fogta a szót, és elmondta, hogy egy teljes hétvége kellett ahhoz, hogy a legnagyobb méretű magyar kukta a spanyol körtét svéd pálinkává varázsolja.

Meggyulladt benne a pálinka

Ismerős és elterjedt népi megnevezése az alkoholmérgezésnek. Történt az, hogy ilyen állapotban szállítottak be egy idősebb embert a zentai kórházba. Gyakran előfordult, ez az eset a hatvanas évek derekán volt. Az éjjeli ügyeletes működésbe lépett, és reggelre egészen megjavult a beteg állapota. Igen ám, de megérkezett a kórházépítő tekintélyes igazgató, és érdeklődött az éjszakai események iránt. Ezt az esetet sem hallgatták el, és a tettest dr. Vigh főorvos úr színe elé vezették. Alapos magyarázat következett az alkoholmérgezésről, de az öregúr nem nagyon izgatta magát. Jelen volt dr. Ádám Ede ifjú belgyógyász, és főnökétől engedélyt kért a beleszólásra. Így fordult a beteghez:

– Az éjszaka súlyos állapotban volt, mert meggyulladt kendben a pálinka.

– Hoppá! – szólt az öreg.

– Oszt majdnem meghalt kend – mondta az orvos.

– Tán csak nem? – csodálkozott a beteg, és ezzel befejezettnek vélte a beszélgetést.

Utóirat:

Mindaz, amit meséltem, a múltban történt. Az alkoholmérgezés veszélye alig fenyeget, az üzletek és termelők naponta emelik a szesz árát. A cukorgyár alapanyaga is drága, tehát abból sem érdemes pálinkát főzni. Ha így haladunk, tavaszra mindenki beiratkozik valami alkoholellenes egyesületbe.

Magyar Szó
1992.

„Szegény vagyok, szegénynek születtem”

A sokat emlegetett Borovszky-féle Monográfia a szegények kérdésében is eligazít bennünket. Íme, mit mond az 1909-es kiadvány:

„Kukucskától nyugat felé néhány lépésre, a régi adai országút mellett van az Epreskert, mely 1903 óta nem annyira kertészi, mint inkább szegényügyi célokra szolgál. 1903-ban ugyanis a város az Epreskertben a szó szoros értelmében vett díszes, pavilonszerű szegényházat épített, mely aranybetűs fekete táblájával csillogva hirdeti Zenta 'koldus'-ügyének rendezését.”

Mindig furcsa dolgok történtek ebben a városban. Hol fellendülést, hol visszafejlődést jegyeztek föl a történészek. Olykor meglepő nekirugaszkodás váltotta fel a szendergést. A maga korában valóban komoly épületnek számító szegényház is furcsa vállalkozás eredménye volt.

A vállalkozás kezdete 1892. május 27-ére tehető. Akkor ugyanis a város képviselő-testülete elhatározta, hogy „Őfelsége I. Ferenc József dicsőségesen uralkodó szeretett királyunk 25 éves megkoronáztatási jubileumának városunk által leendő minél fényesebb megünneplése” alkalmából maradandó emléket állít. Mégis igazuk van azoknak, akik több zentai létesítményt fognak az „apostoli” királyra. A dicsőséges uralkodás azonban vitatható. A hatvanhetes kiegyezés és a koronázás nem minden lelket vidámított fel, sőt.! No de maradjunk Zentánál, ahol a képviselőket akkor éppen az őfelsége iránti tisztelet fűtötte, mert a következő határozatot hozták:

„Városunknak eme nagy jelentőségű s ritka örömünnepének örök időkre emlékezetessé tétele szempontjából elhatározza a város képviselő-testülete, továbbá miszerént Zentán egy annak idejében kijelölendő alkalmas helyen egy megfelelő árva- és szegényházat építtet, és ennek építési alapjára ezennel azon összeget, mely folyó hó 5-én megtartott nyilvános árverésen házhelyekül eladott ó-temetői területért részben már befolyt, részben ezentúl lesz befizetendő – egész mennyiségében odaajándékozza, átengedi és átadja.”

A k.u.k. stílusban megfogalmazott szöveg elég nehezen érthető. Annyit azonban megtudunk belőle, hogy a szegényház javára szánt első összeget házhelyek eladásából teremtették elő. Az említett „ó-temetőről” majd egy későbbi írásban lesz szó. Most csak annyit említünk meg, hogy a hajdani Mihók malom és a közelében húzódó vasútvonal helyén volt.

Az építkezéshez szükséges teljes összeg aránylag gyorsan összejött. Borovszky könyve egy évet téved is, mert a szegényház már 1902. november 1-én megnyílt. Annyit tudunk, hogy koldusokat és árva gyermekeket helyeztek el benne. A munkaképes ápoltak művelték meg a várostól kapott három holdnyi földet. Állatokat is tartottak, s a takarmányozáshoz még tíz hold füvet adott a város. A szegényház, melyet szatmári apácák vezettek, részben önellátó volt. Adatokat találunk ugyanis arra vonatkozólag, hogy pénzt is kapott az intézmény.

Az első világháború sok gyermeket juttatott árvaságra. Így történt, hogy 1920. június 20-án a városi közgyűlés határozatot hozott, miszerint a szegényház épületét állami gyermekmenhely céljaira való felhasználás végett a kincstárnak engedi át. A szegények közül a legszegényebbek egy jóval kisebb épületbe kerültek. A gyermekmenhely 1934-ig működött Zentán, aztán elhelyezték. A városi közgyűlés akkor úgy határozott, hogy megfelelő átalakítás után a kórházat helyezi az épületbe. Mivel ez csak nyolc évvel később történt meg, esztendőkig egyetlen lakója egy építész-technikus volt.

Most már biztosan tudja a kedves olvasó, hogy melyik épületről van szó. A mostani kórház legrégibb épületrésze, az északi szárny készült el 1902-ben, és ott volt a szegényház.

Tiszavidék
1976.

A zentai Népkert

Amikor környezetünk alakítására gondolunk, egy végtelenül szerteágazó kérdéssel találkozunk. A környezetalakításnál ugyanis tekintettel kell lennünk a gyakorlati, funkcionális és gazdasági szempontokra – egyrészt; másrészt nem feledkezhetünk meg a létfontosságú esztétikai igényről és a harmónia-teremtő vágyról. Meglehetősen diszharmonikus világunkban minden előbbi tényezővel számolnunk kell.

Nagyobb idő távlatából szemlélve persze a természetbe való beavatkozás sokkal kevesebb, olykor minimális volt. Az emberi szervezet fenntartásához bizonyos feltételek kellenek. Ezek vagy adottak, vagy az ember maga teremti meg őket. A beavatkozás kezdetben főként védekező jellegű volt. Ősünk védekezett az időjárás viszontagságai ellen. Aztán mind több szálon teremtődött meg a kapcsolat az ember és a természet között. Az ember formálta, alakította az ősi természetet – s közben maga is átalakult. Hosszú idő kellett azonban ahhoz, hogy a fizikai, biológiai szintről az érzelmi, logikai, esztétikai, vagyis az ember és a társadalom magasabb tudati funkcióinak szintjére emelkedjék. Az életfunkcióknak ezek a lépcsőfokai nem egymástól függetlenül emelkedtek magasabb szintre, hanem egymással bonyolult összefüggésben.

Azt is megállapíthatjuk, hogy a hatalmas természeti világnak – szerencsére – viszonylag csekély hányadára nyomtuk rá bélyegünket. Földünkön még hatalmas területek rendelkeznek ősi, érintetlen arculattal. Brazília őserdeinek csak öt százalékát vágták ki, és máris érezhetőek a klimatikus változások egész földünkön. Ha az őserdőben utat építenek, ez már művi beavatkozás. Méginkább annak tekinthető a folyószabályozás, főleg ha nem egészen átgondolt. Nézzük meg, mit tettünk a Tiszával!

Az erdőgazdaságnál is nyilvánvaló az emberi tevékenység formáló jellege. Ez utóbbi persze akkor indokolt, ha a biológiai törvényszerűségekkel és lehetőségekkel összhangban végezzük. A kertművészet újabb lépcsőfok, de itt is az elemek tervszerű elrendezéséről van szó, nem a növényanyag gyökeres átformálásáról. Persze, újabban már az utóbbira is van példa. A kertművészet azonban a fizikai és biológiai szükségleteket szolgálja, azon túl pedig érzelmi, pszichológiai és esztétikai igényeket hivatott kielégíteni. Az urbanizálódó környezetben a városi parkoknak, zöldterületeknek a biológiai és pszichológiai egyensúly szempontjából döntő szerepük van. A gyakorlati és esztétikai funkciók a kertművészetben mindinkább összefonódnak. Ezért beszélünk már kertépítésről.

A természet szülöttei vagyunk, és világába állandóan visszatérünk, hogy levegőjét magunkba szívjuk, hogy fizikailag és szellemileg felfrissüljünk. Elkívánkozunk a városi élet zajából, füstjéből – ki a végtelen tájba, hogy ott önmagunkra találjunk, feloldódjunk a természet rendjében. A természettel való együttélés kétféleképpen lehetséges: vagy közelebb hozzuk a természetet, és zöldterületeket teremtünk a városban, vagy kimegyünk egy nagyobb természeti egységbe. Az utóbbi is csak kirándulás, mert ha végleg kiköltözünk, akkor azonnal megkezdjük a természet átalakítását. Nem kifogásolhatjuk az utóbbit sem, mert a természet átalakítása mindig humanizálást jelent, illetve kellene, hogy jelentsen.

Föltételezzük, hogy az átalakításban alkotásra irányuló igény is van. Ez az igény sok mozzanatot, tényezőt rejthet magában, de mindez két csoportba sorolható: egyrészt gondolati, másrészt érzelmi, eszmei tényezőkről van szó. A tudomány és művészet jól méretezett ötvözetéből alakulhat ki a minden igényt kielégítő természeti környezet.

Mi most bölcselkedünk, de gondolhatnánk arra, hogy a parkok teremtésére olyan európai példáink vannak, mint Versailles, Tivoli vagy Fontainebleau, no meg az angolparkok. Persze közelebbi példákat is idézhetnénk. Itt volt a közelben a törökkanizsai Taliján báró parkja, Csókán Léderer Artúré vagy Horgoson a Kárász-kastélyt övező park. S itt voltak a települések, városok mellett létesített parkok, a zentai meg a kanizsai népkert. Tulajdonképpen ezekről akarunk szólni.

A parkok létesítését – a múlt századiakra gondolunk – talán a könyvnyomtatással lehetne összehasonlítani. Viszonylag kevés parkot létesítettek, és kevés könyvet nyomtak – de általában kapitális művek születtek mindkét területen. Az előkészítésre mindig nagy gondot fordítottak, s ezért érlelődtek sokáig a tervek is. A parkok létesítésénél figyelembe vették az adottságokat és az igényt. A táji, helyi, talajtani, éghajlati és egyéb adottságokra gondolunk. Az igénynél viszont fontos volt, hogy egyáltalán létezzék ilyen, és nem volt mellékes annak a pontos meghatározása, hogy mit akarunk. A tartalomra irányuló igény szülte meg a formát, egyesítette a kor és a hely stílusát, és a tervező belevitte egyéni elképzeléseit. Igen nagy kérdés, hogy egy park megtervezésében mennyi a tudatosság. Ma azt mondjuk, hogy a kulturált környezet hatással van mindennapjainkra, és ha észrevétlenül is, de formálja a benne élő embert, erősíti benne a harmónia igényét. Ma jól állunk az elméletekkel – mindennapi viselkedésünk viszont igencsak kifogásolható.

Zenta város közgyűlésén 1866. augusztus 22-én a következők hangzottak el: „A város közönségének egyik legrégibb óhaja a Népkert létesítése.” Hogy a közgyűlés kinek a nevében beszélt, azt nem tudjuk. Bizonyára nem a vertfalú házak lakói óhajtottak erdőt és ligetet, cifra, barokkos virágágyakat. Adva volt viszont a várostól északra, a központ közelében egy mélyebb terület, pontosan 49 hold, ahol valamit lehetett létesíteni. A város északi részének utolsó házsorát Tópartnak nevezték, ami kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a Tisza tavasszal elárasztotta a szóban forgó területet. Csak a múlt század közepén, a komoly védőgát kiépítésével szűnt meg az árvízveszély, s a hatvanas években máris parkot akartak létesíteni. A közgyűlésen ki is nevezték az úgynevezett „bizottmányt”, amelynek tagjai között találunk ügyvédet, gyógyszerészt, tanítót, mérnököt és kertészt.

1867. január 17-én Lovászy Mihály főbíró bejelentette, hogy a kiírt pályázatra hét terv érkezett be. Legjobbnak Knézy Ferenc helybeli városi kertész tervét minősítették, és ezt 20 forintos díjjal jutalmazták. A második díjat, 10 forint összeget Finta Antal szegedi városi kertész kapta. A terület, amelyet kijelöltek, 34 hold volt. Ezt a területet először is körülárkolták, levezették a felesleges vizet. Közben elvégezték az előkészületeket a fásításra. Fát és cserjét a közeli erdőből és a várostól északnyugatra, mintegy 4 kilométerre lévő Keresztes faiskolájából hoztak. A munkálatokra 400 forintot és fogatokat biztosítottak. A kézi munkaerőt is biztosították, mégpedig egészen különleges módon. 1863-ban olyan szörnyű szárazság pusztított vidékünkön, hogy 1863/64 telén konyhákat állítottak fel, meleg ételt és kenyeret osztottak a szegény embereknek. Az élelmezési költségekkel viszont megterhelték a nincsteleneket. De azt is tudta a város bölcs vezetősége, hogy ezt nem tudják behajtani rajtuk. Most jön tehát az ötletes megoldás: az illetők elmennek Népkertet ültetni, a fele napszámot megkapják, a másik feléből meg adósságukat törlesztik. A munkálatok vezetésével Gyorgyovánszky Györgyöt, a kert terv szerinti kijelölésével Sternberg Ernő városi mérnököt bízták meg.

Megindult a fásítás. Kertész állandó jelenlétére is szükség volt. A várostól délre volt egy erdő, illetve kirándulóhely, az Epreskert. Itt lakott a városi kertész, akit átvezényeltek az épülő Népkertbe. Igen ám, de a lakása és munkahelye közötti távolság legalább 3 kilométer volt. Úgy határoztak tehát, hogy lakást bérelnek neki a Népkert közelében. A fizetése maradt évi 200 forint. Jankovich Gyula városi képviselő kijelentette, hogy 200 forintból nem lehet megélni, s közölte, hogy az illetőnek az Epreskertben egy hold veteményeskertje is volt. A városi közgyűlés a kertész fizetését 400 forintra emelte. Ezenkívül megállapították, hogy egy műkertész nem lehet csősz, és ennek a munkahelynek a betöltésére külön személyt alkalmaztak.

A zentai Népkertet, a 34 holdas területet 1867-ben beültették. Körülvették nyárfákkal, melyek szegélyként az egész területet védték. A fák, cserjék és pázsitok tervszerű elhelyezéséből alakult ki az a terület, ahol napfényt és árnyékot, tiszta levegőt és madárfüttyöt kapott az odalátogató. Az első évtizedben még nem ültettek dísznövényeket. Ezt később tették. A század végére viszont már kialakult a központi rész. Barokkos virágágyakban pompáztak a különféle színű és magasságú virágok. A város népe lassan megszokta, hogy lent sétáljon a platánok alatt vagy a rózsalugasokban. Gallé Viktor városi főkertész a század elején képezte ki a virágrondellákat, és ő egészítette ki a lombhullatókat tűlevelű fákkal. A mesterséges tó kialakítása is az ő nevéhez fűződik. Ezen nyáron csónakáztak, télen korcsolyáztak. A század elején építették az első üvegházat is, hogy aztán kifejlődjék a városi kertészet, amely virágot termel, és gondoskodik a Népkert rendbentartásáról. Két kertészcsalád nevét kell megemlítenünk és megőriznünk: a Gallét és Baloghot.

A század elején építményekkel gazdagodott a Népkert. Egy nagyobb méretű kioszk szolgálta a vendéglátást. Zárt helyiséggel és verandával rendelkezett. A két háború között tavasztól őszig ott szórakoztak a vendéglőt, cigányzenét kedvelők. A hatvanas években átalakították az épületet. Vassal, alumíniummal és üveggel díszítették – mint minden középületet, üzletet a városban. Azóta nincs állandó rendje, sivár a hangulata, és nem lehet tudni, hogy ki mikor használja. A közelében volt egy fából ácsolt zenepavilon. Minden vasárnap és ünnepnap délelőtt a híres zentai rezesbanda muzsikált ott Remete Iréneusz vezetésével. A pavilon tönkrement, de a hálás utókor újra felépítette. A temetőbe költöző fúvósokat azonban nem támasztotta föl senki. Ugyancsak a közelben volt egy nagyon kedves külsejű deszkaépület, ahol a város igen ismert cukrászcsaládja, Johaniszék árulták a süteményt, cukorkát, fagylaltot. Az épület összedőlt, a cukrászok elköltöztek, ki a temetőbe, ki Németországba.

Érdekes, hogy ezek az objektumok fából, illetve faszerkezettel épültek. A favázas kioszk akár Hollandiában vagy Svédországban is épülhetett volna. Ismerte talán a tervező a nyugat- vagy észak-európai építészetet? Nehéz lenne igennel válaszolni. S ha némi ismeretei voltak is, nem lehetett olyan alapállása, mint a fából építő és fában gondolkodó népeknek, melyeknek egész kultúrájára ez az anyag nyomta rá a bélyegét. Az a gyanúm, hogy itt egészen másról van szó. A tervező különbséget tudott tenni a főtér és a Népkert között, tudta, hogy hová milyen anyagot kell használni. Esetleg azt a kérdést is fölvetjük, hogy Zentára nem jellemző a fából való építkezés – mert vidékünkön nincsenek erdők. Ebben a városban mégis nagy mennyiségű fát használtak. Igaz, hogy a házak vertfalból, vályogból, a legjobb esetben téglából épültek. A tetőszerkezethez és a csodálatos napsugaras oromfalakhoz viszont fa kellett. Jöttek is a tutajok a Kárpátokból a Maroson és a Tiszán, aztán fölvágták a szálfákat a zentai fűrésztelepeken. Annyi anyagot dolgoztak itt föl, hogy Zenta Szerbiába is szállított deszkát. A tető persze az itt termett nádból készült. Nálunk is ismerős és elterjedt az a népdal, hogy:

Nád a házunk teteje,
Rászállott a cinege.
Höss le róla, cinege,
Leszakad a teteje.

1972-ben egy hatalmas projektum készült a belgrádi Erdészeti Karon, amelyik fölméri a Népkert helyzetét, és megtervezi a rekonstrukciót – a régi állapot visszaállítását. Szakemberek dolgoznak ezen hónapokig. Megállapítják, hogy a második világháború után új objektumokkal: sportpályával, úszómedencével, üvegházakkal gazdagodott a Népkert. A parkot, a növényvilágot viszont teljesen elhanyagolták, a fák egy része kiszáradt, újat meg nem ültettek. A terv apró részletekben dolgozza föl a szükséges tennivalókat, meghatározza, hogy hová milyen fát vagy cserjét kell ültetni, és hol kell gondozott pázsitnak lenni. A belgrádi szakemberek megállapítják, hogy egy centrális városi parkról van szó, hiszen a főtér közelében van. Azt is kimondják, hogy rekreációs terület legyen mindenki számára. Külön kiemelik a kulturális funkciót. Szép növényeket akarnak, a nevük feltüntetésével – szóval olyan botanikus kert-félét. A „rosarium” megteremtéséhez 101 fajta rózsát ajánlanak.

Azóta még több üvegház épült. Ott tudomásunk szerint a sportolók gyakorolnak majd, mert a Floragenet nevű városi kertészet tönkrement. Közben modern tekepálya épült. Itt kapott helyet egy új pionírotthon is, jó messze, a park mélyében. Télen ide nem engedik a szülők gyermekeiket, nyáron meg nemigen kell az épület. Nemrégen föl is költözött az otthon a városba.

Mindent összevetve: Zenta Népkertjében lassan minden lesz, csak ápolt növényvilág nem. A csendet és a madárdalt fölváltja a rohanó suhancok motorjainak zaja. Van talán egy nagy horderejű terv, miszerint a Népkert és a közelében levő Tisza-part egy része egységes rekreációs központ lesz. Ez a terv egyelőre ismeretlen, és bizonyára távoli. A pillanatnyi helyzet viszont enyhén szólva aggasztó.

Kanizsai Írótábor
1988. szept. 8-10.

Halál ellen nincs orvosság

Valamikor, a két háború közötti időben minden városnak voltak kedves egyéniségei. Zentán többek között Kopasz kántor úr és Bánffy gyógyszerész úr versengtek szellemességben. Mondjuk úgy, hogy ha a patika előtt vitték el a megboldogult földi maradványait, akkor Kopasz kántor úr beleépítette szomorú énekébe a címadó szöveget. A gyógyszerész úr meg a lehúzott vasredőny leselkedő nyílásán válaszolt úgy, hogy ezt nem írhatom le.

Tréfálkoztak az emberek egymással és a halállal. Nem tudnék válaszolni arra, hogy ez spontán szellemesség volt-e vagy a félelem bizonyos megnyilvánulása. Valószínűleg mind a kettő. A halállal befejeződik vagy újrakezdődik valami. A keresztény vallások túlvilági boldogságot vagy büntetést ígérnek, a keleti népek hisznek a reinkarnációban, az újjászületésben. Földünknek csaknem minden részén megtalálható a holtak tisztelete. Az eltávozottat mi megboldogultnak hívjuk, gondoskodunk a sírhelyéről, és az évnek egyik napját, november másodikát halottak napjának nevezzük. Virágot viszünk eltávozott szeretteink sírhalmára, és gyertyát gyújtunk tiszteletükre.

A halottak tiszteletének évezredes hagyományai vannak. A hun király, Attila temetéséről legendák szólnak, s a hun temetkezési szokásokból sok mindent átvettek a törökök és a magyarok. Egy közös szokást szeretnék megemlíteni. Jordanes leírása szerint a gyászolók megsebezték arcukat, „hogy kiváló harcost ne az asszonyok siratása és könnye, hanem férfiak vére gyászoljon”. Még annyit, hogy a sírdombon áldoztak a szkíták és a magyarok. S ha már benne vagyunk, mondjuk meg azt is, hogy finn és tatár népcsoportok a múlt században még több napon át áldoztak, és évenként egyszer halottünnepet tartottak, ételt-italt vittek nekik, és azt mondták: „itt az étel és ital számotokra, ti meghaltak”.

A temetés külön kérdése mind a mai napig az égetés. A ténymegállapítás a régészek számára igen egyszerű. A földbetakarítás vagy inhumatio és az égetés is régi szokás. Már Homérosz idejében is elégették a halottat, Mózes idejében viszont földbe rakták a holttestet. Igen érdekes ilyen szempontból Egyiptom, ahol a gazdagokat mumifikálták, a szegényeket meg inhumálták. Hasonló szokások voltak a rómaiaknál is.

Az ősök, a mi pogány elődeink is hittek a túlvilági életben, és az volt a meggyőződésük, hogy ahány ellenséget leölnek a hadban, annyian szolgálnak majd nekik a jövő életben.

Ennyit mondanék a távoli múltról bevezetőként, mert tulajdonképpen a halottak napja ihletett írásra.

Településeinknek feltétlenül van olyan területe, ahol elődeink nyugszanak. Még a falvaknak is van temetőjük. Ezek különböző időszakokban létesültek, és hosszabb-rövidebb ideig fogadták be a jobblétre szenderülőket. A kisebb települések temetőiben felekezethez tartozás folytán különültek el a sírok, városokban pedig felekezeti temetőket létesítettek. Zentának például két katolikus, egy görögkeleti és egy zsidótemetője volt. Az utóbbi évtizedekben mindössze annyi változás történt, hogy a felsővárosi katolikus temetőből városi lett, tehát mindenki használhatja, nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül.

Régebben, tehát úgy fél évszázaddal ezelőtt szigorúbb törvények, illetve szokások voltak. Aki természetes halállal távozott, megkapta a felekezeti temetőben a maga helyét. Nyugodhatott egyedül vagy családi sírban. A háború áldozatai tömegsírokba kerültek. Aki önkezével vetett véget az életnek, kereszteletlen maradt, vagy valamilyen szektához tartozott, nem élvezhette az élők kegyeletét. Az ilyenek a temető árkában tértek nyugovóra. A temetkezési helyeket elkülönítik a településtől, de a temetők nem túl messze vannak, tehát könnyen megközelíthetőek. A sírokat gondozni kell, s a rajtuk levő virágok nem szoktak elszáradni. Legnagyobb mozgás, legtöbb élet mindenszentekkor és másnap, halottak napján van a temetőkben. A sírokon koszorú és virágcsokor, sok helyen gyertya lobog az őszi ködben. A temető kapujában alamizsnát adnak a szegényeknek, és sült gesztenyét vesznek a gyerekeknek.

Legyen halottak napja vagy más alkalom, a temetőben sok minden eszünkbe juthat. A temető komoly információkkal szolgál múltra és jelenre vonatkozóan. Követhetjük itt a társadalmi változások folyamatait. Egy 150-200 éves temető adathalmazzal látja el az oda belépőt.

Az adatok feldolgozásához s a következtetések levonásához több szakember kellene: orvos, szociológus, szociográfus, néprajzkutató stb. Egy napon városunk kisebb temetőjében órákat töltöttem, és jegyzeteltem. Feltűnt például, hogy a fél évszázaddal ezelőtt elhunytak között sok a csecsemő és egy-két éves gyerek, sok a negyven esztendős eltávozott, az idősebbek viszont 60 és 80 éves koruk között kerültek a sírba. Egy orvos számára bizonyára érdekes, hogy miért haltak meg sokan negyven körül. Miért, illetve miben?

A néprajzkutató megfigyelheti a síremlékek alakját, esztétikáját. Megállapíthatja, hogy milyen vonalvezetéssel készültek a több évtizedes kőkeresztek. Gyorsan rájön, hogy temetőinkbe meddig vittek erdélyi vörösmárványt. Az újabb kornak is van ízlése, sajnos nem mindig dicséretes. A roppant nagy költséggel készült síremlékek gyakran az élők anyagi és nem szellemi gazdagságát hirdetik. Sőt! Tudjuk, hogy a fekete svéd gránit meddig jutott el vidékünkig. Az újabb síremlékre tehát nem egyenes úton került. Pedig a legegyszerűbb ember is tudja, hogy a temetőben egy szál virágot sem szabad elmozdítani.

A megboldogult síremlékéről tehát leolvashatjuk a közösség követelményeit, de az élő családtagok érzését is. Egyszóval, ha meg akarunk ismerkedni egy településsel, annak temetőjét, illetve temetőit feltétlenül látnunk kell. A többes szám, a több temető azért van, mert vagy nagyobb településre kerültünk, vagy több vallási felekezethez tartoznak a lakosok. A temetők felekezeti hovatartozásán még az elmúlt évtizedek sem tudtak teljes változást kieszközölni. Persze, a települések növekedésével új temetők is létesültek, és azok városi jellegűek lettek, mindenki temetkezhetett oda. De általában megmaradtak a felekezeti temetkezési helyek. Itt történnek a legbecstelenebb események, a síremlékek meggyalázása, ledöntése.

A társadalom ugyan nem írja elő, de megköveteli, hogy halott polgárai sírjain milyen szimbólumokat lehet és kell használni. A végrehajtás az élők dolga. Tehát, aki a kommunista világegyesítés híve volt, még halála után is eltűrte a vörös csillagot. A többi halandó keresztet kapott, ha vallásos volt, ha nem. Az utóbbi évtizedekben igen elterjedt gyászjelentésre is vagy csillag került, vagy kereszt. Nyomdáink nem voltak hajlandóak például csak olajágat használni. A fa elkorhad, de a kő hosszú ideig őrzi a felemás korok emlékeit, gyakran kénytelen-kelletlen szokásait. De így van ez rendjén.

A síremlékek sokat változtak. Anyagukban nemesedtek, formáikban gazdagodtak, de uniformizálódtak is. Gyakori a másolás, sokkal kevesebb az eredeti ötlet. Temetőinkben sok a kő, és kevés a zöld. Mind ritkább a szinte temetőbe kívánkozó szomorúfűz. Nyugaton sok szép temetőt láttam, gyakran találkoztam a sírkert és park ötvözetével. Azt hiszem, hogy a holtak nyughelyén csendnek kell uralkodnia, és érezni kell a természet közelségét.

Nagyon kevés tudományos munka áll rendelkezésünkre a temetkezésre vonatkozóan. E kevesek közé tartozik Kunt Ernőnek Az utolsó átváltozás című könyve. Ennek egyik fejezete a rituális rendszerről és funkcióiról szól. Bővebb ismertetésre nincs lehetőség, ezért csak felsorolom a funkciókat. 1. Az élettől búcsúzónak és környezetének felkészítése. 2. A halál tényének megállapítása. 3. A halott elkülönítése az élőktől. 4. Értesítés az eseményről. 5. A temetés színhelyének kijelölése. 6. A hozzátartozók mentesítése a napi munkáktól. 7. A hozzátartozók mozgósítása. 8. A környezet demonstrálja megváltozott gazdasági és társadalmi helyzetét. 9. Az elhunyt létstratégiájának minősítése. 10. Kiigazító funkciók.

A felsorolásból is láthatjuk, mi mindenre terjed ki a halott körüli teendő. Mindenesetre sosem feledkeznek meg a veszteség mértékének megítéléséről és hangsúlyozásáról. Az előrehaladott korban levő, betegeskedő ember halála mindig természetesebb, mint a java korban levő, hasznos egyéné. Az erőszakos és a korai halál természetellenes, s ezért ilyennek is minősítik. Gyászjelentéseken gyakran találkozunk ilyen szöveggel: „Akinek gyermekét nem fedi sírhalom, Nem is tudhatja, mi az a fájdalom.”

A halállal tréfálkozni is szoktak. Gondoljunk csak a székely sírfeliratokra, amelyek közül egyet vidékünkön is ismertek: „Itt nyugszom én, olvasod te. Olvasnám én, nyugodnál te!” Népköltészetünk sokat emlegeti a halált, a temetést. Aki siratóéneket hallott, sosem felejti el. Mi egy ismertebb szöveggel gondolunk az eltávozottakra:

Ha mëghalok, temetőbe visznek,
A síromra fakërësztët tësznek,
Jöjj ki hozzám holdvilágos este,
Úgy borúlj rá a sírkërësztëmre!

Magyar Szó, Kilátó
1993