I. Polcsor porcelánmacska

Kilenc lesz, szűk sikátorában jár, egy cipőt kinőtt: most, a legrosszabbkor, kamaszkorára hagyta el apa.

Fékjelként sikolt a kandúrbaj (e városban csendőr nincs, csak forgalmista van).

Pislog neonos kirakatra, állóreklámban futkos holt fény - polcsor porcelánmacska.

Valami parkerdőt kihagy, ott: biztonság, meglehetsz (szelet hajt tonnás lombozat), sötétben jössz; ki vagy - valaki jelszót kér, - mi az?

II. Hattyúvezértoll áll

Szárnynak, nyilván, számtalan tollat ismét ha gyűjtök, páva-, fogoly-, hattyúvezértoll áll csupasz karomba, s a minotaurosz koszorús helyén marad iromba kísértetnek meg a gondolat: szökni ki kényszerített, nem látja, visszatértem, hogy mint a sértetlen múlt fövenyre szálltam, nem tett rajtam túl, nem maradtam hullva mennybolt s víztükör között; ismét hát üres istállókba, városnyi, apám kezenyomát hordozó útvesztőházba ütközök.

III. Két éjt vadászó angyal-orv

Bestiáriuszi gondjaim én átváltanám derűsebbekre, dionüszosziakra, s e kaszárnyát, menetelést erdőben csatangolásra; e kényszerű, mindenre kiterjedő, kölcsönös hajsza helyett mennyivel tisztességesebb, ha csak mi ketten (hisz ott, a sűrűben érdekel-e mást?) tudunk, futó, az életvesztő találkozásról: bár akkor, vadam, nem volnék a bestiáriusz, s te se ösztönnel vágyva csontomhoz fenni fogat, lennél a bestia; és majdan - két éjt vadászó angyal-orvot, - ugyanaz a ragyogó leszámolás lel meg a síkon, ugyana palánkléc, karó, rúdvas és puskaagy, bár kívül a fogság cirkuszán, a földön.

IV. Harmat a szőrös orra

Dühöm dobol, most robban a homály - a köd katedrálisát a Hold oszlatja fel -, csahos kerülő pályára bocsájt, s már arcom van megint, s hogy bosszantson, kéz az, mi (k)érni kinyúl!

Látja-e a nyúl, hogy a csipkebokor kigyúl?

Vonulok aztán tovább, el, a folyosó-gonosz, a kígyó gyomra vet, arat az őrangyali toposz, s derülni hagy a farkasok dalán.

Mit elvakultan rántottak alá, az oszlopától megrendül: elenyész daróc alatt a váll.

Ma lenne még marás, harmata szőrös orra, nesz-akna (világzaj-összeroppanás), ám arcot mutat ismét, s ez már az otthoni tükör (agancsot fogas, vöröset dühtől), hideg lávával telve lámpabúra: bólé-kevert itat a búra.

V. Soványos kanmajmok, kutyák

Kibújsz napos ruhádból, és tested után test rogy össze, hull térdre magától, marad el, megfeszülve a karfán kerít el langyos emberűrt, s magad meg, ősies, meztelen melegszel, guggolsz be tűző vízsugár alá, hagyod, hogy verjen trópusemlék, szeretnél élményt érni épp a megszokásban, vadromos, üres lakásban, az újrakeresztelt leírna kűrt.

Anyakirályné-árnyék lepi el az utcai szobát: a falon színes Ford képe siklik el haránt, a földmárga mit falakba zárt; szürkület, Volga úsztat el az ablakon át, s felissza vélt, alkonyi aszfalt: az uralmi azúr lilul, mintáz egy Nyugat-alkonyat bazárt, őszinte álcádból soványas kanmajmot, kutyát.