I. Mi volt a bölcs?

Nem mindegyik bokorból egy (itt vétem el az Írást), ez a kert nem is az egyike, a bárkából valóknak nem is soka, és a fák nem is a termésükért, és itt a gabona csakis a gaz közt, ami egy eső alatt tág térségeket hódít, s nem írok arról, ami eszközt mozgósít, ha a gyom törpe paradicsomkertjeivel ellep: nem írhatok a módszerről, mindamitől a jelleg.

Átnyesett hangyaboly, dudva és zöld gyümölcs fogja megítélni, mi volt a bölcs.

II. A völgyperem pereg

Lassan be kell, hogy lássam - lépdelve réti földeken -, elnyúlik örökre a perc, a váratlan, a csapda; a parcellázás öltetett csíkos trikót a rögre, tövis tenyész, a görcs terem: szorítja keretbe a vattakerteket a vaskaró, jön megtorpanás - a régről jól ismert helyet is háló védi, őrt áll hazám: az otthonom-eladta.

Hányan is vagyunk kívüle, űzetve oltártól szabadba, hányan maradnánk meg alatta, akár a görgő sün, a labda, mikor a völgyperem pereg: ahányan, annyian sereg.

A halmok állomásain földet ér estetájt a sín; ma ismét jött az utolsó vonat, elviszi éjszakánk a hadba: felülnek párban állatok, fűnek és fának felszáll magva; minden rokonnal, kopár rögön: megírtam, végleg itt ragadva.

III. A gazdag fogás

Gyűjtő, ne kívánd meg bőségemet, hogyha kevesebb érett, lelkessé érzett, érintett, fényes hószelleminges tárgyad is lenne - mennyivel több még az érinthetésed.

És, meddő élet, meg sosem érted a hűségeset - azt, hogyan fájlalja kihalt kereszt, hogyan állong, hogy hull le, hogy hajt ki a porból, sorával számot én hogyan vetek: a növekvő kert miként szorítja tekintetem össze, körútja ezer gyökér szárává szakít!

Irigyelnéd-e az ostorost, megcsodálnád-e, ha oszt a rost, hogy gondolatomból egész fészek szót törhet egy-egy bábatojás; hogy nem feledtek el a vesztesek, s a jég, ami a napon szétesett, kerékbe törten most összefagy megint -, amint a könnyű szélre a nyárfagally legyint, hogy el is süllyeszthetne a gazdag fogás?!

IV. Minden törzs kidől

Vígy erdőmhöz, higgyem, még egyszer láthatom a kertet, elvadultan, dúltan, rengeteg (hol iskola, sor egyetlen egy csak) - együtt a létezők és valók sora!

Vígy oda vissza, szeretném földküszöbömre tenni fejem le, essen faárnyék rajtam keresztbe, kaszabolja el futó tekintetem ág: időmben ez már a második világ!

Testem, a háncsod lehullt, gyűlik a fűrészpor mélyen alattad, s a mennyabroncs-, akác töviskoszorúk övezni égi kétséget maradnak - akkor is, ha minden törzs kidől.

Add meg, uram, hogy újra lábra kapjak, kihalt, cserepes csapáján pataknak, ahová labodám reggelig kinő - az ország oszlik el, kivel maradjak(?): meghasad édes tengered, az ablak!