I. A néhai üvegfúvót idézi

Nem tartom tragédiának, ha mondataimból a háromlábúk járnak, ha közülük a sziámi beszél magában, hogy a pont után jön a duplafedelű, hogy a cserepeket, mit az ütés hagy, nyelni a láda duplafenekű.

Ami belőle kiszól, a néhai üvegfúvót idézi, s örömmel nézi (lebegnek kerek kancsói) az égi: le mi karóra hull, varangyos köcsög; hallhatja mind, ki erdő helyén él, és magát elfásultan érzi.

II. Hetetlen-valami

Én el se hittem annyi bajt, így tettem gazdaggá szépét, árnytalan földből búza hajt: takarja gyilkos kilétét.

Nem egyedül a csend arat veszteg: nem egyedül a falevél remeg meg, nem egyedül a rosszak nem szeretnek.

Naprózsa tágul ég mögött: feltámadásnap, amit várok.

Mezsgyére dűljön üldözött - s ne rágják húsát virágok.

De valahol a mézillat hessen, ideje a mézga, hogy leessen - még lehetetlen valami lehessen!

III. Árnyékával az elbeszélés

E nagytestű tudósítót küldte az isten a kertbe, hogy mind e lírai mozzanatról folyó értesülése legyen; míg saját súlyától elszabadul a kövér rózsahajtás, amíg a hajnali illatköd a halott szirmokat sodorja: rezzen a jövevény, (rejtekében ma még) az őrszem; s mert abból, mit észlel, megfogalmazni mit sem tudhat, s mert ki kétséget les, itt maga, s egyedül keseredett el (személyre ügyel, hol főbb a légi, a fogalmi zajlás), félő, hogy (s mi lehetne ennél orvabb) zilált figyelme tényeket kitalálni merész lesz.

(P. S.:) Istenem, csoda veszélyt rejt, hogy hited mibennünk neked nincs, hogy ránk idegent küldsz - lehet isten-kém - hazudni egy kertbe, ami ugyan lelkies, de amiben - tény! - nem is vagyunk: így szakíttat ágtól kitartott zöld gyümölcsöt ujjaink ellopott árnyékával az elbeszélés.

IV. Bont gépi szemérem

Az ünnepi asztalt ha délre elérem, a kifakult pázsiton isten terít, ül már az atya, a lélek az égen - s a lángoló kútból a fiú merít.

A heverő fűben sok már a morzsa, gyümölcshéjt lepdes rajban a légy; mondják, előttünk járt már a Sforza - és ezután jössz csak, assziszi nép.

E mezőn, hol annyi áll, mi lehullott, rozsdás tőrt ránt föl földből a sarjú: áldozni megtört mészáros kullog, csak aztán az, akit vág is a varjú.

Már túl vannak régen - részeg sorokban - az első utolsók az égi sorompón, s még levenni nem jön urunk, a romban vértanúk függnek a kovácsolt kampón.

Elvégez előbb - az első a jószág -, tölteni kell a vályút, a jászlat - mi eddig megmaradt: nem vesz a jóság, a megalázottakban nem lázad alázat.

Az ünnepi asztalt, ha délen elérem, s a barna pázsiton isten terít, és ketten leszünk - személyek négyen, - tálba a merő száll, s ürest merít.

Megható lesz, ha pirul a gazda, - testem a kenyered, borod a vérem - szól aztán rabló százaknak falazva, s ami már asztalt bont - gépi szemérem.