Maslačak

Prema tvojoj ruci,

Prema tvojoj ruci, kosi,

Prema tvojoj ruci, kosi, oku,

Prema tvojoj ruci, kosi, oku, suknji

Zašto grabim?! - uporno zapitkuješ

Čas ljutito-glasno, čas vrteći glavom, nemo -

Što ne nežno, milujući,

Kako priliči, kako drugi rade,

Zašto žurno, sa sjajem u očima,

I što se uz to smejem - bezobrazluk!

Tako ružno, uši parajući!

Ah, odmah me ostavljaš ili po ruci udaraš.

Maslačku, ne ostavljaj me,

Rađe ću ti reći,

Reći ću ti - čekaj, šapnuću ti na uho,

Odmakni uvojak.

Prema tvojoj ruci,

Prema tvojoj ruci, kosi,

Prema tvojoj ruci, kosi, oku,

Prema tvojoj ruci, kosi, oku, suknji

Šta grabi tako - zar se ne dosećaš?

Šta grabi tako - zar još uvek ne znaš?

Pa uvek tako ljutito

Pokušavaš se odbraniti i onda

Držeći oko, kosu, suknju.

Prema prašniku,

Prema prašniku, rodnici,

Prema prašniku, rodnici, struku,

Prema prašniku, rodnici, struku, latu

Šta grabi tako, Maslačku? - Vetar!

Vetar, vetar, ludo bezobrazan vetar

Radujući se tvom besu.

Maslačku, šta će biti?

Ovo je tek lahor.

Ovaj tek grabi i zviždi.

A još ti nisam ni govorio o mojoj porodici.

Čuješ li!

Otac mi je Fijuk Vihora bio - znameniti

Tajfun iz Arkansasa majka

A šurjak levkasti kovitlac -

Pahuljico maslačka, da li si se vrtela rastrojeno-morno

U vrtlogu nebeskog svoda?

Bolje ne udaraj mi ruku.

Pitypang

Kezed felé,

Kezed, hajad felé,

Kezed, hajad, szemed felé,

Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé

Mit kapkodok?! - mindegyre kérded,

Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -

Miért nem szelíden simogatva,

Ahogy szokás, ahogy mások teszik,

Miért kapkodva, csillogó szemekkel

És mit nevetek hozzá - szemtelenség!

Ilyen csúnyán, fülsértő élesen!

Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!

Pitypang, ne hagyj itt,

Inkább megmondom

Megmondom - várj, füledbe súgom,

Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé,

Kezed, hajad felé,

Kezed, hajad, szemed felé,

Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé

Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?

Mi kapkod így - még mindig nem tudod?

Pedig ily bosszus arccal

Próbálod elhárítani akkor is,

Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé,

Porzód, bibéd felé,

Porzód, bibéd, szárad felé,

Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé

Mi kapkod így, pitypang? - A szél!

A szél, a szél, a szemtelen bolond szél!

Vígan visítva bosszúságodon.

Pitypang, mi lesz?

Ez még csak a szellő.

Ez még csak kapkod és fütyörész.

De én még nem is beszéltem neked a családomról.

Hallod-e hé!

Füttyös Zivatar Úr volt az apám-anyám a

híres arkanzasi Tájfun,

Tölcséres vihar a sógorom -

Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan-alélva

Felhőbefúró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

Povrat mleka

To, što nije ljubav

odbacuju i usta

kao užeglo pečenje,

to, što nije ljubav

vraća se kao kiselo vino

kao bumerang,

ali nikad kao eho,

nikada kao lasta.

 

To, što je ljubav

ako je i pohlepna,

vraća se poput laste,

samo po sebi razumljivo kao eho,

kao na usta čeda

majčino mleko.

Visszajön a tej

Ami nem szerelem,

visszadobja a száj is,

mint csömörös pecsenyéket,

ami nem szerelem,

visszadől, mint borok a túlról,

mint bumerángok,

de sohasem, mint a visszhang,

sohase, mint a fecskék.

Ami szerelem,

ha falánk is százszor,

csak, mint a fecskék, úgy jöhet vissza,

s maga-feledten, mint a visszhang,

mint gyermeked száján

visszajön a tej.

Srebrni most

Moniki Bajer

grudnjak

ti

otkopčaj

znano

nek

zaplove

te

zaljubljene

meduze

neka legnu

na

vruć pesak

plavo

neka

do

jutra svi

saznaju

da tvoja nedra

noćima

sjaj

daruju

Ezüsthíd

Monika Bayernek

kapcsold

ki

melltartód

szépem

hadd

ússzanak

a

szerelmes

medúzák

heverjenek

a

homokra

kéken

tudja

meg

mindenki

reggelig

holdfényes

bólyák

a

melleid

Zanos

U znaku Lava

smo se rodili oboje,

kad se na grobovima trava suši

i ptice mucajući glasaju,

kal u kraste ispuca

kao meko lice kretena,

a u rekama ribe se toliko napinju

da livade perjasti valovi vlaže,

polja navečer

svici u jedinstvenu buktinju pretvore,

gmaz sjajnih krljušti, Kumova Slama, hropćući puzi

zagušljivom zemljom,

a zvezde

nagomilana su jaja

u sretnom svemiru

i mesec je toliki

da je to već neizrecivo,

a senke suncokreta su gušće

od crnih mramornih glava Hrista.

U znaku Lava

letnji venac gromova : naša je ljubav.

Ogromne crne trube zriču

gorostasnih cikada.

Naoblačilo se,

visine kamenih krošnji

vatrenim granama šušte,

škljocaju zlatna zlubala neba,

besni, zlatni očnjaci trgaju

šumu, marvu, čoveka,

stogovi u vatri grokću

kao dahtanje bika u mrazu jaspisa,

kao uzdah sužna

grmi plamen na užarenoj sofi

i kao kletva proroka proleva se

vatra, voda i led,

reke se besno klone svojih korita,

zadimljenih nozdrva konji se guše

u teturanju crne bujice,

zaseoci razrušeni

sumpornim suzama leta,

u zgrušanim dronjcima teče krv sa brda,

izbija na čokotima,

grožđe do kostiju ogolelo,

i ptica, gušter i mrav mrtvi

leže uz sluzavo korenje,

srušen, na zemlji leži lugar

ispod ispalih zuba ostarelog leta

i kostur-svet

do struka stoji u suznom ledu.

U znaku Lava

ćemo i umreti?

Zajedno, a ne usamljeno,

i onda na trenutak zastaje Svemir

i skamenjenog lica mrmlja prema nebu

samotnik te memljive planete,

mrzne zeleni govor lišća,

zveri panično beže iz šume,

kaljavim bedrima mucajući zastaju

fazan i lisica, orao i jelen,

vuk i detlić zajedno plaču.

To more kita, tuljana, polipa bljuje na mesec,

krateri jektiku dobijaju

i besne komete jure

kao misli poremećenog uma

vukući vlastita neobuzdana bića u ništa,

jer zalud bi to gomilao u materiju jezika

kao mrtvozornik mrtvaca u samrtno odelo.

Jer to već izgovoriti se ne da.

Mámor

Az Oroszlán jegyében

születtünk mindketten,

amikor aszalódik a fű a sírokon,

és a madarak pilledten dadognak,

a sár varangyokkal kipattog,

mint a hülyék lágy arca,

s a folyóban annyi hal feszül,

hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,

s este zuhog a tűzbogár,

hogy egy tábla fénnyé áll össze a tér,

s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút

a fülledt föld felett,

s a csillagok

rakásra hányt peték

a boldog űrben,

s a hold is akkora,

hogy az már kimondhatatlan,

s a napraforgók árnyéka töményebb,

mint a feketemárvány krisztusfejek.

Az Oroszlán jegyében

a nyár villámkoronája : szerelmünk.

A tücskök óriás fekete trombiták

és, mint az ökrök a sáskák.

Az ég elborult,

a kő-lombos magasság

zizegett tűz-ágaival,

csattogott az ég arany-fogsora,

tépett dühöngő arany-metszőfoga

fát, barmot, embert,

a kazlak robbanva égtek,

s dörgött a láng piros pamatban,

mint a cella fuvallata,

mint bikák fujtatása, jáspis-hidegben,

s ömlött, mint a próféta-átok

a tűz, a víz, a jég,

a folyók medrükből zihálva kimásztak,

s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal

a tántorgó fekete áradatba,

s falvakat vert pocsékká

kénes könnycseppje a nyárnak,

a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal,

vér verte ki a tőkét,

csontokra vedlett a szőlő

s holt madár, gyík és hangya

hevert nyálkás tövében,

s a földre borulva feküdt a csősz,

a megvénült ég kihullott fogai alatt,

s a csontváz-világ

derékig állt a könnyező jégben.

Az Oroszlán jegyében

fogunk meghalni majd?

Együtt és nem magányosan,

s akkor egy percre a Mindenség megáll,

és bénult arccal motyog az égre

e penész-bolygó árva lakója,

megfagy a lombok zöld beszéde,

a vadak az erdőből tolongva kifutnak,

csatakos szüggyel makogva megállnak,

fácán és róka, sas és szarvasbika,

farkas és harkály együtt sírnak.

E tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra,

a tűzhányóknak tüdővésze lesz

és dühös üstökösök nyargalásznak,

mint megbomlott agy gondolatai,

szikrázó lényüket a semmibe cibálva,

mert hiába gyömködné a nyelv anyagába,

mint hullamosó a holtat halotti ruhába.

Mert ezt már nem lehet kimondani.