A faluvégi csárda előtt egy akácfához támaszkova néztem az erdélyi szászok fogatos kocsijainak hosszú sorát. A bakon a lódenkabátos gazda, a saroglyában magasra tornyozott ládák, zsákok, batyuk tetején a családja. Kisírt szemű asszony, elkínzott arcú gyermekek. Azon a napon már négyszáz kilométernyi viszontagságos út állt mögöttük.
Az artézi kútnál csoportosulás támadt. Mivel a vize vékony erecskében folydogált, időbe tellett, mire a szomjas utasok odaférkőzhettek, és a rúd mellett türelmetlenkedő lovaikat is megitathatták. Aki már elunta a várakozást, beült a kocsmába. Néhány fröccs után megoldódott a nyelve, és elkeseredett megjegyzései, amelyekben Hitler neve is előfordult, a nyitott ajtón át kihallatszottak az utcára.
- Teljesen a zsidók kiirtására adta a fejét. A keleti fronttal, a szégyenteljes visszavonulással egyáltalán nem törődik. Ezért váltunk földönfutókká.
- Ne búsuljon, jó ember! - szólt a kocsmáros. - Fordul a hadiszerencse, és maguk is visszafordíthatják szekerük rúdját.
- Ugyan kérem! Megmondta a német rádió, hogy a Vörös Hadsereg minden erdélyi települést porig fog égetni. Számunkra már nincs visszaút.
A menekülőktől hallott vészhírek bizonytalansággal, félelemmel töltötték el falunk lakosságát is. A félelem pedig minden várható veszedelmet fölnagyít. Lorenzék azonnal bezárták a selyemgyár kapuját, megtömték műkincsekkel autójukat, és elrobogtak nyugat felé.
Lakócának tizenkét utcája van, de igazán tisztának, rendezettnek csak a Hársfa utca mondható. Német földművesek lakják. Ők avatták nálunk uralkodó erkölccsé a szorgalmat. Negyven-ötven holdas birtokukon mintagazdaságot teremtettek, traktorral szántanak, vetnek, ménest, gulyát, kondát tartanak.
A közfelfogás szerint a parasztember egészséges ösztönénél fogva minden politikai rendszerrel szemben bizalmatlan, s mivel a békés állapotot kedveli, maga sem kellemetlenkedik másoknak, nem nacionalista. A hitlerizmus idegen tőle. Tudja, hogy Bánátban a történelem folyamán többféle népcsalád keveredett. Nincs tiszta vér, nincs felsőbbrendű ember, és nem is lesz, mert az új germán fajt lehetetlenség a szarvasmarhák és a lovak nemesítésének biológiai elvei alapján kitenyészteni.
Igen ám, de az agitátor Haller Jakab házról házra járva évekig győzögette őket mindennek az ellenkezőjéről. Lépjetek be a nemzetiszocialista pártba! És daliás termetű fiaitokat adjátok az SS-be, mert belőlük lesznek az új junkerek. A Fehér-tengertől a Kaukázusig húzódó síkságon nem ötven, nem is ötszáz, hanem ötezer holdas uradalmat kapnak.
A csábítás olyan erős volt, hogy az ingatag és kapzsi természetűek nem tudtak neki ellenállni. A fájdalmas csalódás csak akkor következett be, amikor a háborúba vitt fiaik a földbirtok helyett fakeresztet kaptak. A sztálingrádi vereséggel szertefoszlott a keleti élettér ábrándképe, s végül odáig fajult a dolog, hogy a lakócai német polgár kénytelen elhagyni minden ingatlanját, a szép családi házat is, amelyet még a gondos szülők vagy nagyszülők építettek az utánuk következő nemzedékeknek.
- Úgyis a tűz martalékává lesz - mondják szenvtelen hangon azok, akik 1941-ben gátlástalanul elfoglalták a sárga zsidócsillaggal megjelölt, gazdátlanná vált házakat. Mert vannak ilyen mihaszna emberek is. Zubán Gergők német kiadásban. - Az életünket mentsük, ne a hajlékunkat!
A Lorenz házaspár után a náci keretlegények, titkosrendőrök, tartalékos népfölkelők is elpucoltak a faluból. Tudtak, hogyne tudtak volna a kivégzett dél-bánáti zsidók és szerbek ezreiről, s valami érzékem mintha azt súgná, hogy maguk is vérrel mocskolták be a kezüket.
A Hársfa utca mégsem néptelenedett el egészen. Maradtak a házőrzőnek hátrahagyott anyósok, megunt feleségek, a hadiözvegyek meg azok a többgyerekes anyák, akik nem merték rászánni magukat a hosszú és bizonytalan kimenetelű utazásra. És maradtak a nácizmus fertőzésével szemben immúnis, tiszta lelkiismeretű férfiak is.
*
Szeptember ötödikén délelőtt a főjegyző tette "tiszteletét" nálunk. Kutyánk veszett ugatásától kisérve vonult át az udvaron, föl a verandára. Nagyanyám sohasem bír a kíváncsiságával, rögtön ki akarta venni belőle jövetele célját.
- Tán megunta a magányt, Haller úr? - kérdezte nyájas mosollyal. - Nősülni akar, és jó házi borocskára volna szüksége.
- Drága Kövesdiné, én már agglegény maradok, és a bornak a szagát sem szeretem.
- Akkor mivel kínálhatom meg?
- Egy snapsszal, ha szabad kérnem.
A vendég helyet foglalt, öreganyám meg letett elébe egy üveg kisüsti körtepálinkát, hogy töltsön magának kedve szerint.
- Ó, köszönöm! Annyi időm nincs, hogy elüldögéljek itt - mondta a karórájára pillantva. - Legnagyobb sajnálatomra csak néhány percecskét tölthetek maguknál.
- Pedig megvárhatná az ebédet is. Vagdalt libamell lesz szegényasszony módjára.
- Sietnem kell. De igazán - mondta idegesen a főjegyző. - A házigazda hol van?
- Lenn a pincében.
- Hála Isten, csakhogy itthon találom! Szeretném tőle megtudni, hogy vállalna-e egy kis fuvart.
- Mindjárt szólok neki.
Öreganyám alighogy elbicegett a gádor felé, nyílt a kiskapu, Varjas tisztelendő toppant be hozzánk. Hangos "Dicsértessék"-kel köszöntöttük. Elfoglalta helyét a becsesebb vendégeknek fenntartott asztalnál, és minden teketória nélkül így szólt:
- Főjegyző úr, miért hurcolta el Marikát a Gestapo?
A kérdés váratlanul érte Hallert. Gyors egymásutánban fölhajtott két pohárka pálinkát, és hosszas torokköszörülés után magyarázni kezdett:
- Meg kell értened, tisztelendő atyám, hogy a világégésnek ebben a rettenetes korszakában, amikor a németség a "lenni, vagy nem lenni" elv alapján küzd, sehol, még Lakócán sem tűrheti meg az ellenséges elemeket. Mit gondolsz, ha holnap a bolsevisták vagy a szabadkőművesek kerülnének hatalomra, és sejtenék, hogy Varjas Ágost plébános ott bomlaszt, ahol csak tud, tennének-e ellene bizonyos óvintézkedéseket?
- Kérlek, főjegyző uram! - tartotta föl tiltakozólag mindkét tenyerét a páter. - Nagyon szépen kérlek!
- Csak a példa kedvéért mondtam.
- Méltóztass kihagyni a példálózásból is. Mert bármilyen színezetű legyen is a világi hatalom, egy lelkipásztor nem politizál. A nyáját vezeti. És buzgón imádkozik azért, hogy a föld tisztuljon meg a bűntől, szűnjön meg az önkény, az erőszak és az egész világot sújtó háború. Isten azzal a céllal teremtette az embert, hogy a tökéletességig fejlődjön, vagyis legyen olyan jámbor és könyörületes, mint egyszülött fia, Jézus volt.
Ezekre a szavakra Haller nem tudott mit felelni. Csak köszörülte tovább a torkát. Varjas atya meg fölemelkedett a helyéről, és vitte megtöltetni a demizsonját. Szokásától eltérően most az egyszer nem vetette előzetes vizsgálat alá a misebort.
A zugügyvédből lett főjegyző közutálatnak örvend Lakócán. Boldog voltam, hogy anyámat ellenségnek nevezte.
Attól fogva, hogy nyiladozni kezdett az eszem, csodálom anyám jellemszilárdságát. Egyet nem értek csak. Miért akart okvetlenül mintagyereket nevelni belőlem, miért fosztott meg a pajkoskodás apró örömeitől? Tanulásban sohasem kellett hajszolnia, szorgalmas voltam, példás magaviseletű, a tanítóim dicsértek, ő minden csekélységért dorgált, fenyített. Pajtásaim már hét-nyolc éves korukban beúsztak a Duna közepéig, én máig sem merek eltávolodni nagyon a parttól. Ők csapatostul mentek a strandra, és boldog ricsajuk fölhallatszott hozzánk, én porcelánnadrágban, fehér térdzokniban, fehér vászoncipőben játszottam a verandán, óvatosan persze, hogy patyolattiszta öltözetemen egyetlen folt se essen. Édesanyám tudta és beleegyezése nélkül semmit sem tehettem. Egyszer azonban elkövettem az engedetlenség égbekiáltó bűnét.
Apám ládaszámra vette és tamburahúrral apró kockákra vagdalta a gyári mosószappant. Jó csalétek volt horogra. Még húsz-harminc kilós harcsákat is fogott vele. Az üres ládák ott hányódtak a többi limlom között a fészerben. A legnagyobbat kineveztem óceánjárónak, és egy vasárnapi ebéd után, amikor a felnőttek a lefüggönyözött szobákban deleltek, lecipeltem a Dunára. A bátor, sőt vakmerő vállalkozás vége az lett, hogy a hajó léket, a sáros ruhában hazatérő kapitány meg három nyaklevest kapott.
Miközben ezek a gyermekkori képek fölvillantak előttem, nagyapó előbukkant a pincéből. Kalapja és kabátja csupa pókháló volt. Hogy a nadrágját cájgból varrták, az csak a korcon látszott, a többi részt más szövetdarabok takarták. A sok-sok folt azonban csak közvetlen közelről volt észrevehető, mert a gyakori permetezőtől egyöntetűen zöldes színárnyalatot kapott.
Az öreg kissé röstelkedve állt a kikent-kifent főjegyző elé.
- Majdnem fél éve már, hogy a lányom életjelt sem ad magáról - mondta csüggedten. - Haller úr talán meg tudná mondani, hogy hol van.
- Csak annyit közölhetek, hogy Spandauba vitték munkaszolgálatra. Most minden perc drága. De az úton rátérhetek bővebben is a lényegre.
- Tulajdonképpen mit kellene szállítanom?
- Csekélységemet, néhány bőröndöt és egy páncélszekrényt.
- Bútort nem?
- Hova gondol, Miklós bátyám?! Hát nem akarok én végleg elköltözni Lakócáról - mondta erőltetett nevetéssel a főjegyző. - Távozásom csak ideiglenes lesz. Mihelyt Hitler előveszi a V-1-nél és V-2-nél is pusztítóbb rakétafegyvereket, már jövök is vissza.
- Messze van ide Németország, nagyon messze, légvonalban is legalább hatszáz kilométerre - sóhajtott nagyapám. - Ilyen hosszú útra én nem vállalkozhatok, mert bajok vannak a gyümölcsösben. Megjelentek a vértetvek. Holnap permeteznem kell föltétlenül.
- Holnap ilyen tájban már idehaza lesz.
- Tehát meddig fuvarozzam el uraságodat? Újvidékig? Szabadkáig?
- Á, dehogy! Csak a Tiszáig, vagyis a magyar határig. Az oda-vissza alig száz kilométer.
- Nekem az is sok. Öreg vagyok már, gyomorbeteg, de a szívemmel sincs valami rendben.
- Ne szaporítsuk a szót, tatám! Én olyan bőkezűen megfizetem magát, hogy lesz elég pénze orvosra és gyógyszerre. Nos, rendben van?
- És mikor indulnánk?
- Déli harangszókor legyen a községháza előtt! Addigra én mindent előkészítek az utazáshoz.
Nagyapa máris cihelődni kezdett. Arcáról leborotválta a négynapos borostát, megmosakodott, és felöltötte kávébarna ünneplő ruháját. Harangszókor kocsira ült, és abban a reményben, hogy Haller Jakab csakugyan tájékoztatni fogja anyám németországi sorsának bizonyos részletei felől, ostorával nagyot csördítve elhajtott.
*
Másnap délre vártuk. Egy hét múlva sem érkezett vissza. Ahányszor csak kocsizörgést hallott, nagyanyó kinézett utcai szobájának ablakán vagy a kiskapun. Barátnői, a szomszédasszonyok is tele voltak izgatottsággal. Néha órák hosszat ott karattyoltak a verandánkon. Leginkább az birizgálta a csőrüket, hogy mik lehetnek Haller páncélszekrényében. Titkos okmányok, községi pénzek vagy a zsidóktól összeszedett Napóleon-aranyak, ékszerek? Nagyapám rejtélyes távolléte is sok töprengésre, találgatásra adott okot.
- Ágnes, tehozzád sose volt az urad elég őszinte - szólt az egyik nyanya. - Amikor elvállalta a fuvart, bizonyára már az forgott a fejében, hogy kap az alkalmon, és fölkutatja a Németországban szenvedő lányotokat.
- Biz' az könnyen meglehet - így a másik. - Talán fél a közeledő oroszoktól, talán a partizánoktól is? Lakócáról minden okos ember nyugatra menekül.
- Németország se a világ vége - legyintett a harmadik. - Mondd csak, Ágnes, mit vitt a férjed magával?
- Az egy napra való elemózsián kívül semmit.
- És miből állt az az elemózsia?
- Egy hőpalack teából meg két-három darab pirítósból. Kevéske szódabikarbónát is becsomagoltam neki. Ha gyomorégése van, avval szokta enyhíteni. Mivel útlevele nincs, úgy gondoltam, a Tiszán már nem kelhet át, miért vigyem túlzásba a dolgokat? A viharlámpát és az esernyőt oda se adtam neki. Zabból, szénából is csak annyit tettem föl a kocsira, amennyi a lovak egynapi abrakolásához szükséges.
- A községháza takarítónője megsúgta nekem, hogy indulás előtt a főjegyző úr telis-tele tömte ropogós százasokkal az irattáskáját. Ne féltsd hát a férjedet. Se ő, se a lovai nem fognak az úton hiányt szenvedni.
Ezek a szavak aligha nyugtatták meg a nagymamát. Az meg, amit a pálinkára betérő révészektől hallott, majdhogynem az eszelősségbe kergette. Szőlőhegyi tőszomszédunk is kompon szokott átjárni a szerbiai oldalra, és ő mondta el a révészeknek, hogy nálunk bizonyára kimaradt egy permetezés, mert a téli körte varasodik, a jonatánalmát meg ellepte a vértetű.
Öreganyám a szobájába vonult, pillanatok alatt átöltözött, majd a verandára visszatérve megígérte az italozó vendégeknek, hogy aznapi fogyasztásukat nem írja be az adósok könyvébe, ha nyomban átviszik a Duna túlsó partjára. Az alku rögtön létrejött.
Késő este volt már, mire hazavergődött.
- Mentem fától fáig. Úgy dobogott a szívem, hogy tán az egész hegyoldalon hallották - mondta sírással küszködve. - Ákos, én ezt nem bírom tovább!
Napokig súlyos fejfájás gyötörte. Mert a gyümölcsös gondozása szinte megoldhatatlan feladatnak látszott. Az egészséges szerb és magyar férfiak kényszermunkán voltak Németországban, egész Lakócán nem talált napszámosembert. Rám azért kezdett neheztelni, hogy tizenhét éves koromig se kapát, se metszőollót nem vettem a kezembe, se permetezőgépet a hátamra. Hogyan is láthatná most a hasznomat? A veje nincs itthon, az egyházi birtokon töri a kukoricát. Kivel oszthatná meg gondjainak terhét?
Miután megingott életének szokásos rendje, félretette a Bibliát. Imádkozás helyett naphosszat dünnyögött.
- Ha van Isten az égben, hogyan tűrheti ezt?
Az italos emberek ráuntak keserű kifakadásaira. A pénzükért vidámságot akartak, nem bánatot. Lassanként el is maradoztak tőlünk. Csak Zubán Gergő nem mozdult. De hát ő nem is mozdulhatott, hiszen nyakig ült itt az adósságban.
- Hallod-e te, Ágnes? - szólt a mellét kidüllesztve. - Elvállalom én a csőszködést meg a permetezést. Semmi se az. Úgy elszalad a nap, hogy észre se veszi az ember.
- Hát ha szavahihető volnál...
- A vejed sógora vagyok, és tudom, hogy az atyafiság mire kötelez. Ha piszkál a giliszta, iszom. De a karom még erős! Reggeltől napnyugtáig benne vagyok a munkában. Csak láttad volna, hogy milyen hatalmas gödröket ástam Kölespusztán.
- Hm.
- Mondom neked, nem fogod megbánni, ha fölfogadsz. Le is szüretelek. Kiforrázom, átkénezem a hordókat. Abban hiba nem lesz.
- Mennyit kérsz napjára?
- Amennyit a saját jószántadból adsz - mondta könnyedén. - A bort is leszűröm. A pálinkát kifőzöm. A szőlőt télire betakarom.
- Kosztra igényt tartasz-e?
- Ne félj, nem vagyok nagybélű. Leviszek egy véghorgot, és kifogom az ebédnek valót a Dunából. Többre becsülöm én a halászlét és a halpaprikást, mint a zsíros kacsasültet.
Megegyeztek. Apám sógora másnap kapott egy liter törkölyt, a tarisznyájába cipót, sót, paprikát, hagymát, újságpapírba csomagolva negyed kiló szűzdohányt. Fölült nagyapám kerékpárjára, és örömtől sugárzó arccal kigurult az udvarról.
*
Dina a Werner házaspár legfiatalabb, sorrendben ötödik lánya. Libapásztornak való alkalmazását nagyszüleim erkölcsi elégtételnek szánták, mert nővérét, a még szintén kiskorú Ingét édesanyám csalta be abba a veszélyes politikai kalandba, amelynek majdnem akasztás vagy főbelövés lett a vége.
Nagyanyó harminc libája egész nyáron boldogan úszkált a Dunán, és legelt a töltés aljában. Azért kellett csak őrizni őket, mert a pancsovai regattások hétvégi táborozóhelye a mi füzes erdőnk, közös kedvtelésük meg az volt, hogy nyársra húzzanak egy lopott libát vagy kacsát. Mert van-e jobb csemege a parázson ropogósra sült, enyhén füstillatú húsnál?
Nyomós okunk volt hát rá, hogy vasárnaponként ketten vigyázzunk a falkára. Nekem ostor nem, csak valami olvasnivaló volt a kezemben. És úgy telepedtem le a folyóparton, hogy szükség esetén meghalljam a lány hívó szavát. Ahogy közeledett szeptember, a távolság egyre szűkült közöttünk. Végül, mintha összebeszéltünk volna, egymás tövébe ültünk.
Dina koraérett, szemrevaló szőkeség. Liláskék fürdőruhája pompásan feszült az idomain. De én, a balga, 1944 nyarán nem akartam őt magamhoz vonzani. Annak igézetes lehetősége, hogy a következő évben már érettségizek, utána bölcsészhallgató leszek, csökkentette előttem a négy polgárit végzett libapásztor becsét.
Hanem a kiegyensúlyozottságát mindig csodáltam. Persze, ő is nyugtalankodni kezdett, amikor az erdélyi menekülők második hulláma a bánáti németeket is magával ragadta. Megkért, hogy kísérjem haza, mert tudni szeretné, hogy övéi mennek-e, vagy maradnak.
A Werner család otthona egészen más légkört áraszt, mint a mienk. Nagyanyám vendégváró szobájában a rémes sifonérok, tornyos nyoszolyák láttán mindig valami nyomaszó fülledtséget érzek. Anyám nappalija ugyan nincs telezsúfolva, mégis lehangoló, mert a falak alig látszanak rajzainak, fényképszerű részletmunkáinak sokaságától.
Werneréknél nincs fölösleges kacat. Kertre néző, napfényes lakószobájuk, ahova a lány beinvitált, ugyanazt a nyugalmat és derűt sugározta, mint saját lényük is. Első ízben voltam náluk, és máris otthonosan éreztem magam. Az aranyos humorú Vili bácsi, akinek tán minden szabad percét a jókedvre törekvés tölti ki, kezet szorított velem, és ezt mondta nyájasan:
- Foglalj helyet, Ákos, és beszéld el a lányaimnak, hogy milyen sikert arattál egyszer a békafogással!
Kissé zavarba jöttem, de mit tehettem, mesélnem kellett.
- A dolog úgy történt, hogy 1940 júniusában összebeszéltünk a pajtásaimmal, hogy a vakációt az Adrián töltjük. Dubrovnikig vonaton utazunk, onnan hajón a szigetek között fel, északra. Ugyanazt a tengeri utat iktattuk tehát a tervünkbe, amelyen a homéroszi időket megelőzően Odüsszeusz, a mondabeli hős annyi viszontagsággal megküzdött. Minden kiskamaszban lappang a kalandvágy, bennünk hirtelen föltámadt, csak azt sajnáltuk, hogy üres a zsebünk. Apámhoz fordultunk tanácsért, mert ő sohasem szenvedett ötletszegénységben. Azt mondta, hogy pákászkodással könnyen előteremthetjük a nyaralás költségeit. Megfelelő szerszámok, keresők, tapogatók híján puszta kézzel fogdostuk össze a fövenyen brekegő kecskebékákat. Sötét este ladikon ereszkedtünk lefelé, karbidlámpával a szemükbe világítva elvakítottuk, majd nyakon csíptük őket. Tíz fedeles kosarat tömtünk meg velük. És előre örültünk, hogy milyen sok pénz üti a markunkat. Másnap hajnalban fuvarost fogadtunk, aki szó nélkül beszállított bennünket Pancsovára. Eleséget nem vittünk magunkkal. Úgy terveztük, hogy a lacikonyhán majd jóízűen megreggelizünk. A Temes partján, a piac tőszomszédságában volt a fölvásárló állomás. Amikor diadalmasan beállítottunk oda, a kapuőr így kezdte a szót: "Gyerekeim, nincs szerencsétek. A németek ma reggel bevonultak Párizsba. A franciáknak elment az étvágyuk a békacombtól. Vigyétek vissza a rakományt!" Mintha valami nehéz köd szállt volna az agyunkra. Dühünkben fölnyitottuk a kosarakat. A békák pillanatok alatt megterítették az udvart, s özönleni kezdtek kifelé a piactérre. Soha nagyobb ribilliót! Kofaasszonyok, cselédlányok, vásárló nagyságák sikítozva menekültek a helyszínről. Kosarak borultak ki, újkrumpli, barack, aprópénz gurult szanaszét a kövezeten. Mindjárt ott termettek a szigorú csendőrlegények, és megparancsolták, hogy a békákat az utolsó szálig szedjük össze, és dobáljuk a Temesbe. Dél is elmúlt, mire evvel a kínos munkával készen lettünk. Éhesen, szomjasan tértünk haza, még a fuvarost sem tudtuk kifizetni.
A lányoknak tetszett a történet, és szívből fakadó kacajjal jutalmaztak meg érte. Amikor elcsöndesedtek, Dina váratlanul komolyra fordította a szót:
- Tudjátok-e, hogy az országúton szekér szekér után halad nyugat felé?
- Kislányom, alig vártam, hogy ez szóba kerüljön - mondta Wernerné. - Ha az oroszok úgy nyomulnak előre, mint eddig, két-három héten belül itt lesznek. Most együtt van a családi tanács, és döntenünk kell. Bevárjuk őket, vagy sem?
Vili bácsi a nagyon magabiztos ember mosolyával felelte:
- Nincs folt a becsületemen, hogy menekülnöm kellene.
- De van haragosod - vetette ellen a felesége.
- Haragosom? Ne beszélj! Kicsoda?
- Az a szerb tűzoltóparancsnok, akit 1941-ben leváltottak, és téged ültettek a helyébe.
- Vele már rég összebékültünk. Nagy könyvmoly az öreg. A szívébe fogadott, mert a testület könyvtárából Haller főjegyző utasítására sem dobáltam máglyára a "zsidóbérenc" írók műveit. De a barátságunk ezen a nyáron mélyült el csak igazán, amikor nekem is kiadták az utamat, mert megjátszottam az ejtőernyős amerikai banditát. Magad is tapasztalhattad, hogy bolondos tréfám milyen közkedveltté tett a faluban. A baloldali érzelmű emberek azt is a javunkra írják, hogy Inge lányunkat elhurcolta a Gestapo.
Ezeket az érveket a családanya nem tudta megcáfolni, de továbbra is aggodalmaskodott. A férj meg gyöngéden megfogta a karját, és így szólt:
- A Dunát, ezt a szeretett vidéket és a saját házunkat hagyjuk el? Soha! Megadtuk mindenkinek a tiszteletet, legyen az szerb, magyar, zsidó vagy cigány. És ha éppenséggel az lesz a bűnünk, hogy németnek születtünk, akkor...
A hangja elcsuklott, a feje lekókadt. Én meg hirtelen fölálltam, s hogy jelenlétem ne zavarja az egyre bizalmasabbá váló családi tanácskozást, elköszöntem.
*
Visszajövet a szerb koldus bácsit találtam a kapunkban. Egyik kezével a botjára támaszkodott, másikkal a köldökig érő fehér szakállát simogatta. Lakócai volt, de messze körzetben is kéregetett. Amikor be akartam lépni az udvarra, bocsánatkérő köhécseléssel elállta az utamat. Első kérdése ez volt:
- Van-e valami hír édesanyádról?
- Alig több a semminél - feleltem. - Haller főjegyző szerint Spandauba vitték munkaszolgálatra.
- Ne higgyetek annak a náci hiénának! - dohogott, s mivel a közelben járókelőket pillantott meg, koldushoz illően, vagyis ájtatosan mondani kezdte a Miatyánkot. Ahogy tiszta lett körülöttünk a levegő, abbahagyta az imádkozást, és újra felém fordult: - Apád?
- Nincs idehaza.
- Halászmester, derék ember - mondta bólogatva. - Tudod-e, hol van?
- Tudom, de miért érdekli ez magát? Alamizsnát a nagymamámtól is kérhet.
- Nem azért jöttem én. Fontos üzenetet kell apádnak átadnom - mondta fojtott hangon. - Marjanović doktor küldönce vagyok.
Majdnem leültem meglepetésemben.
- Hát él még a doktor úr? Az a hír járja a faluban, hogy bujdosó zsidókkal szövetkezett, de a német rendőrök fölfedték delibláti rejtekhelyét, s mivel nem akarta megadni magát, lelőtték.
- Mesebeszéd az egész. Az orvos teljes testi épségben van. Egy partizánosztag parancsnoka, és tudni szeretné, hogyan léphetne apáddal kapcsolatba.
- Itt hiába keresi. Éjjel-nappal kint van a határban. A papi birtokon töri a kukoricát.
- No, látod, ez érdekelt. A doktor úr éveken át lelkiismeretesen kezelte beteg nagypapádat. Másféle hálát nem kíván tőled, csak titoktartást - mondta, és göcsörtös botját a járdához koppintva megfordult. - Isten áldjon meg, fiacskám!
Duško bácsi valóban olyan orvos, akiben a beteg megbízhat. Nagyapó húsz évvel ezelőtt műtéten esett át, de azóta is panaszkodik a gyomrára. Ha túlhajszolja magát a munkában, émelygés, szédülés fogja el. Megesett már az is, hogy véres hányadékot láttunk az árnyékszék mögött. De egy jajszót sem lehetett tőle hallani. Csak üldögélt falfehér arccal, semmibe néző tekintettel a favágótőkén. Ilyenkor anyám elszalasztott az orvosért, aki jött is azonnal, és fecskendezte a méregdrága ampullák tartalmát a tata ereibe. Aztán megismételte százszor hallott tanácsát: "Miklós bátyám, ne dolgozzon inaszakadtáig! Több pihenést engedjen meg magának." Mintha nem tudta volna, mit jelent szőlősgazdának lenni. Ha az időjárás azt parancsolta, az öregnek egész nap a hátán volt a húszliteres permetezőgép. Azóta, hogy anyámat a selyemgyárból kidobták, és kényszermunkára vitték, apámat meg a dunai aknazár miatt a halászattól eltiltották, a szőlő jövedelme megélhetésünk egyetlen alapja. Azt ma sem szabad elhanyagolni.
Háziorvosunk a német uralmat megelőző években hívás nélkül is el-eljött hozzánk, és élénk eszmecserét folytatott anyámmal. Odaát Magyarországon ekkortájt bontakozott ki a népi írók falukutató mozgalma. Dr. Marjanović Dušan is szenvedélyes falukutató volt, csakhogy ő nem az író vagy a szociológus, hanem az orvos szemszögéből vizsgálta a nincstelenek helyzetét. Anyám kivágta és összegyűjtötte újságcikkeit. Én is elolvastam őket. Főként a negyvenezer holdas Csekonics-birtokon élő zsellérasszonyok sorsát elemezte bennük. Megírta például, hogy az uradalmi intéző csak a férjeknek méri a komenciót, azt is szűken. A feleségeket annyira leköti a népes család, hogy nem járhatnak a mezőre dolgozni. Hús ritkán kerül az asztalukra. Mivel amúgy is sok az éhes száj, valósággal rémületbe esnek egy újabb terhességtől. A fehérmályva gyökerével vagy kötőtűvel piszkálják magukat. A tilalmas beavatkozás gyakori következménye vérmérgezés. A gyermekáldást vállaló nő helyzete pedig még súlyosabb. Nem vajúdhat a zsellérház egyetlen szobácskájában, mert ott zsongnak körülötte az apróságok. Elbújik a kamrába vagy rosszabbik esetben a tisztátalan ólba. Őt a gyermekágyi láz öli meg. És mit kezd a boszorkány bába a kegyelemért esedezni nem tudó, félárva újszülöttel? Belefojtja a pólyába, vagy agyonforrázza a fürdető vízzel.
Emlékszem, hogy ennek az írásnak a hatására olyan érzés fogott el, mintha a balvégzetű csecsemővel együtt engem is leforráztak volna.
Attól kezdve, hogy Hitler birtokába vette a Bánságot, Duško bácsi látogatásai megritkultak. Ám ha jött, anyám rögtön a szobájába vezette, barackpálinkával kedveskedett neki, aztán megfordította a kulcsot a zárban. Én meg az illemszabályon túltéve magamat, a kulcslyukra tapasztottam a fülem. Halk beszélgetésükből ilyen szófoszlányokat sikerült elkapnom, mint "a náci hóhérlegények garázdálkodása... hajtóvadászatok... kölespusztai tömegsírok".
Nagyanyó tudni véli, hogy bizalmas kettesben annak a röpcédulának a szövegét csiszolgatták, amely miatt anyám később a Gestapo kezébe került. Az orvos megszökött a letartóztatás elől, és tavasz óta valahol egy partizántanyán rejtőzködik.
Küldönce, az ősz szakállú koldus néhány nap múlva ismét megjelent. Miközben a Miatyánkot mormolta, nagy óvatosan egy cédulát nyomott a markomba. Félrevonultam a kertbe, és olvasni kezdtem:
"Hír nélkül hagytunk, Ákos. De ne aggódj apád miatt! Velünk együtt már a felszabadított területen tartózkodik. Dr. M."
A kétsoros levelet elégettem. Bár a leghalványabb utalás sem volt benne a titokszegés várható következményeire, tudtam, hogy saját biztonságom érdekében még öreganyám előtt is hallgatnom kell róla.
*
Élelmes háziasszony lévén, nagyanyám egy szeptember végi napon előkereste a keltetőkosarakat, és három kotlóst ültetett el. Remélhető vagy legalábbis elképzelhető volt, hogy a csibék szépen kikelnek, megtollasodnak, karácsonyra éppen vágni valók lesznek, és jó pénzt kap értük a városi piacon.
Már kezdett beletörődni, hogy férje a főjegyzővel együtt kiment Németországba, amikor viszonylagos nyugalmát újabb balszerencse zavarta meg. Levegő után kapkodva toporgott a kiskapuban.
- Képzeld el, Ákos, mi történt! - szaladt föl Dina ezekkel a szavakkal a verandára, ahol kettesben üldögéltünk Varjas atyával. - A révészek most hozták a hírt, hogy a csősz fölgyújtotta a kunyhótokat.
- Ne beszélj! Hát lehetséges volna?
A lány a vállát vonogatta, öreganyám meg befelé jövet kétségbeesetten lamentált.
- Jaj nekem! Leég a gyümölcsös, az uram telepítése. Még rágondolni is szörnyűség. Hova legyek, mit csináljak?
Ahogy már ilyen esetekben történni szokott, szállingózni kezdtek udvarunkba a szomszédasszonyok. A nagymama köré gyűlve azon tanakodtak, hogy miért üldözi őt állandóan a balsors. És utólagos tanácsokat adtak neki, hogy Zubán Gergő helyett kit kellett volna szőlőpásztornak alkalmaznia.
- A vejem sógora, hát bíztam benne. Teljesen tönkretett bennünket - mondta, és fölnézett az égre. - Ó, hogy az a magasságbeli Úristen...!
A plébános úr nem helyeselte az efféle érzelmi kitöréseket. Kellő határozottsággal szólott:
- Ágnes, csillapodj már! És a Teremtő nevét hiába ne vegyed.
Majd hozzánk fordulva:
- Ti még fürgék vagytok, kaptassatok fel a szőlőhegyre, és nézzétek meg, mi ott a való helyzet!
Dinának nem sok biztatás kellett. Lerúgta papucsát, és a konyha küszöbére ülve lábat mosott a lavórban, hogy aztán harisnyát és cipőt húzhasson. Szűk szoknyája kissé fölhúzódott a combján. Tökéletes arányú combja van, ezt már a strandon is megfigyeltem.
Egy-kettőre átöltözött. Noha kárt mentünk nézni, arcán az aggodalom helyett inkább kíváncsiság tükröződött. A töltés felé haladva ugyancsak szaporáztuk lépteinket, mert a révészek már rázták a kompot vontató monitor csengőjét, jelezték az indulási idő közeledtét. Mivel a német folyamőrség augusztusban ártalmatlanná tette az úszóaknák java részét, baj nélkül kelhettünk át a Dunán.
Nagyapám szőlője negyedórai járásra van a parttól. Most rögtön tudtuk, merre húzódik, mert fehér füstfelhő lebegett fölötte.
- Nézd csak! - ámult el a lány. - Sült birsalma.
Nekem a kedvenc csemegém. Csak ki kell nyújtani érte a kezem, és ehetem a fáról. Némelyik még gőzölög, sistereg is. A szőlősorok szerencsére távolabb esnek a kunyhótól, a tűz nem tehet bennük kárt.
Zsákok, kosarak üszkös darabjai szanaszét. Zubán Gergő mezítláb tapossa a tüzet. Gumibocskora a küszöbön hever, és piros nyelveket öltöget. Az ajtó kilincsére akasztott kabátja füstölög.
- Még az a jó, öcskös, hogy a dózni nem olvadt el a zsebben - hunyorog rám az ittas emberek sunyításával.
Nem olvadt el, de a kapadohány, nagyanyám ajándéka jócskán megpörkölődött benne. A sógor újságpapír után néz a szőlőtőkék között. Úszik a nyála a bagóért. Csavar egyet. Cigarettával a szájában a parázsló ajtófélfához hajol, nagyot szippant.
Mivel öregapám a kunyhóban, száraz helyen tartotta a gyújtósnak való szalmát, erős a gyanúm, hogy a tüzet egy eldobott égő gyufaszál vagy csikk okozta. A tető már beomlott. A keresztgerendák alatt a hirtelen hőtől fölpukkadt, több helyen le is mállott a vakolat. A közelben levő almafákon a vértetvek gyapotszerű telepei megfeketedtek. Nem a permet, a füst ölte meg őket.
- Jézus, Mária! - hüledezik a lány. - A bicikli!
Hát igen. Nagyapó kerékpárja alkalmas helyre, a kunyhó árnyékos oldalához van támasztva. A csősz is észbe kap, pillanatok alatt eltolja onnan, de köpköd és sziszeg nagyon. A permetes dézsánál megállapodva vizet lötyköl a forró vázra. Nézi a gumit is. Leeresztett. Föl akarja pumpálni, nem sikerül.
- A fene egye meg! - mormog. - Ezt már csak tolni lehet.
- Ej, ej, Gergő bácsi! - mondom nagyot szusszantva. - Mit szól szegény nagytata, ha visszatér az útjáról, és meglátja, hogy a kerékpárja is tönkrement?
- Mit szólna? Hehehe - nevet fanyarkásan, és elindul lefelé a gyalogösvényen. - Apád is épp olyan jól tudja, mint én, hogy Miklós bácsinak se erre a biciklire, se Szent Mihály lovára nem lesz szüksége. Leéghet az egész világ is, neki már minden mindegy...
Homályos beszéd volt, semmit sem értettem belőle.
Ahogy a csősz eltávozott, leültünk a lánnyal a diófa alá egy nagyobb tuskóra. Innen remek kilátás nyílik a méltóságteljesen hömpölygő Dunára, Lakóca háztetőire, szántóföldjeire. Az én gondolataim azonban most a szürkében majd ködbe vesző bánáti síkon is túl, Szeged városában jártak. A nyáron még élt bennem a remény, hogy simán visszajuthatok oda. A tanév megkezdődött, s én a háború egyre növekvő zaja miatt itthon ragadtam. Egyszerre olyan szerencsétlennek éreztem magam, hogy könnycsepp futott le az arcomon.
- Tán megfájdult a szemed a füsttől? - kérdezte Dina aggodalmas hangon. - Vagy sajnálod a kunyhót meg a biciklit?
Megráztam a fejem.
- Akkor mi az oka szótlan bánatodnak?
Továbbra is csak hallgattam. Ekkor olyan mozdulattal, mintha vigasztalni akarna, megcirógatta a hajam. És homlokon csókolt. Hirtelen magamhoz vontam. Az arcára meg az ajkára tapadva viszonoztam a csókját. Nem tiltakozott. Életem felejthetetlen pillanatai voltak ezek.
Szeptember végén már hullanak az oportó fonnyadt levelei. A fürtök kövérek, szedhetők, mi azonban október elejére szoktuk halasztani a szüretet, bevárjuk a túlérést, az aszúsodást. Borunk páratlan zamatjának ez a titka.
Szüretelésre az egész Werner családot meghívtuk segítségül. A szőlőhegyre való kivonulás nevezetes napja az ősznek. A korábbi években a fiatalság boldog izgalommal készülődött rá, mert ünnepi jellegű esemény, afféle leányvásár volt. Esténként mindenfelé viharlámpák világítottak, és Rigacs Pista bandája csőszkunyhótól csőszkunyhóig járva húzta a talpalávalót.
A mostani szüret, sajnos, nem volt olyan hejehujás, mint máskor. Az örvendező kacagás, nóta- és zeneszó helyett inkább sóhajtozást lehetett hallani.
Öreganyám nagy nehezen fölvonszolta magát a hegyoldalon, és a kunyhó láttán fuldokolni kezdett a sírástól. Wernernét az szomorította el, hogy a rendkívüli gonddal művelt német szőlőbirtokok gazdátlanul maradtak, és a tőkék alja tele van a lepergett bogyókkal. Vili bácsi, a nagy tréfacsináló is kiesett a szerepéből. Nem is csoda, hiszen már hallottuk távolról dörögni az ágyúkat. Ennek bizony fele sem volt tréfa.
*
Október hetedikének hajnalán négy aknabecsapódás érte a Hársfa utcát. Emberáldozatot nem követelt, csak nagy riadalmat keltett, mert a légnyomás kitörte több ház ablakát. Délelőtt szovjet páncélkocsik gördültek át a falun, és csakhamar követte őket a gyalogság. Nem ütköztek semmiféle ellenállásba. Estefelé egy partizánegység vonult be Lakócára.
Másnap a kisbíró kidobolta, hogy minden német anyanyelvű férfi tizennyolctól ötvenig köteles szüretelésre jelentkezni. Kezdetnek ez biztató volt. Lám, a katonai hatóság milyen gondos, nem hagyja a seregélyekre az elhagyott szőlőbirtokokat. Kíváncsi természetű nagyanyámnak azonban, aki a padláslyukból figyelte a szüretelők vonulását, rossz sejtelme támadt. Mert egyiküknél sem volt puttony vagy kosár. Ezzel szemben három géppisztolyos partizán kísérte őket.
Eltelt egy nap, aztán kettő, három, és a német férfiak nem jöttek vissza. Ezért aztán minden szüretre szóló idézést a legnagyobb csapásnak tekintettünk, ami lakócai embert érhet.
Október tizenötödikén hűvösre fordult az idő. Már fűteni is kellett. Dina egy szalmazsákon ülve, combja alá szorította, és megtömte a lucskos, gágogó libákat. A tömőketrectől átfázva jött fel anyám utcai szobájába, és a cserépkályhához tapasztotta gémberedett kezét. Én a történelemben búvárkodtam. Azóta, hogy a horgászbotot le kellett tennem, annyira elhatalmasodott rajtam ez a szenvedély, hogy valósággal faltam a könyveket. Különben sem tudtam volna az időtöltés jobb módját kitalálni. Emlékszem, hogy épp Néróról, a pusztítás művének élő római császárról olvastam, amikor valaki megzörgette az ablakot. Odaléptem, kitártam az egyik szárnyát. Időske, fejkendős asszony állt a járdán. Izgatottan kérdezte:
- A Werner lány?
- Itt vagyok - jött közelebb Dina is. - Tessék parancsolni!
- Baj van, édes bogaram! Szüleidet és nővéreidet elhurcolták a partizánok. Névsor volt a kezükben, és téged is kerestek. Ki ne mozdulj innen! Mert a németekkel most nagyon mostohán bánnak. Anyukádnak még annyi időt sem hagytak, hogy a levest félrehúzza a tűzhely karikájáról, a rétest meg kivegye a sütőből. A kapukulcs nálam van. Jó szomszédságot tartok veletek, és biztos lehetsz benne, hogy hűségesen vigyázok a házatokra - mondta, s elköszönt.
A sírásban föl-fölcsukló lány a nyakamba borult:
- Látod, látod, ez lett a következménye apu határtalan jóhiszeműségének.
Ösztönösen éreztem, hogy ebben a veszélyes helyzetben mit kell cselekednem. Nagyapó, illetve most Dina szobája a házunk udvarba nyúló szárnyán, a konyha és a kamra között van, és ide is, oda is nyílik ajtaja. A kamrában gyümölcsösládák állnak magas torlaszokban. Ezeket átcsoportosítva egy tekervényes, titkos járatot képeztem ki a hátsó falig, oda pedig egy párnázott karosszéket helyeztem.
Védencemnek a lelkére kötöttem, hogy még az udvaron és a verandán se mutatkozzon, mert a leselkedő szemek a szomszédból megláthatják. Szakadatlanul résen voltam. Ha menetelő katonák lábdobogása hallatszott az utcáról, őt rögtön a rejtekhelyére küldtem. Éjszakára a faliórát megállítottam, hogy ne ketyegjen. Gubanc, a kutyánk összehúzta magát a vackán, a libák némán emésztettek a tömőketrecben, a szél sem duruzsolt, csak a géppisztolyok vészjósló ropogása törte meg néha a csendet.
Másnap reggel nagy dérrel-dúrral beállított hozzánk egy negyvenévesnek látszó, sündisznó szemű férfi. Valami rangjelzés volt a karján. Házkutatás örvén felforgatta a két utcai szobát, kirángatta a fiókokat, és rábukkant arra a kazettára, amelyben édesanyám arany karperece, ékköves boglárja, igazgyöngyös melltűje és két-három pecsétgyűrűje lapult.
- Ki ennek a sok ékszernek a tulajdonosa? - kérdezte.
- Egy szövőgyári munkásnő - feleltem.
- Munkásnő? Ugyan már, ne beszélj ilyet! - nevetett gúnyosan. - Akinek ekkora kincs van a birtokában, az csak burzsuj lehet.
A kazetta tartalmát kimarkolta, és szemrebbenés nélkül zsebre dugta.
- Vagy úgy? És most ki lett a burzsuj? - volt a nyelvemen, de tudván, hogy mindenre elszánt, fegyveres ember áll előttem, inkább hallgattam.
Többször is megtapogatta a zsebét, majd föltett egy újabb kérdést: - Hogyan jutott anyád ennyi aranyhoz?
- Apám vette neki még a harmincas évek elején, amikor kőművesként dolgozott Belgrádban.
- Hiszi a piszi - mondta, és kabátja belső zsebéből egy jegyzéklapot húzott elő. Vontatottan olvasni kezdte: - Kövesdi Miklós, született 1884-ben. Jómódú szőlősgazda. Folyó év szeptember ötödikén egy náci pártvezérrel megosztozott a zsidók értéktárgyain, és Németországba szökött... Morne Ágnes háztartásbeli. Született 1890-ben.
Öreganyámnak tátva maradt a szája.
- Hát én is rajta vagyok azon a listán?
- Rajta bizony, méghozzá a szerencsétlen 13-as sorszámmal. Vegye föl a télikabátját, mert velem jön.
Nagyanyám hiába viaskodott vele, mennie kellett. Szemét elfutotta a könny, de annyi lelkiereje még volt, hogy a verandáról visszaszóljon:
- Gyerekeim, nagyon vigyázzatok magatokra!
Gyerekeim! Végigszaladt a hideg a hátamon. Mi lesz most? A többes szám meggondolatlan használata gyanút kelt-e a tisztben? A szó, úgy látszik, nem ütötte meg a fülét, mert haladt tovább, még csak nem is pislantott Dina búvóhelye, a gyümölcskamra felé.
*
Noha messze voltak még Berlintől, a szovjet katonák győzelmi tort ültek a Duna-parti csárdában, kiitták Ábrahám Vince pincéjét, utána énekszóval vonultak a Lakócán rekedt német nőkhöz "pásztorórára". A legnagyobb kilengéseket mégsem ők, hanem a partizánok, jobban mondva a hirtelen partizánná vedlő martalócok követték el. Rendetlen külsejük volt, sapkájukon vörös posztóból való, szabálytalan ötágú csillag leffegett. Nemigen emlékeztettek szabadságharcosokra. Akadtak köztük olyanok is, akik korommal kenték be az arcukat, és azzal a dajkamesével etették a népet, hogy kéményből lövöldöztek a visszavonuló SS-katonákra. Zubán Gergőhöz hasonlóan bűzlöttek a pálinkától. Sáskarajként lepték el a falunkat, és minden szemérmet félretéve fosztogatták a Hársfa utca elhagyott házait. Vagyontárgyak, amelyekért nemzedékek hosszú sora gürcölt, percek alatt jutottak birtokukba.
Az arcvonal már ötven kilométerre távolodott nyugat felé, de az éjszaka itteni csöndjébe egyre gyakrabban szóltak bele a géppisztolyok. "Hőseink" rühelltek a szerémségi harctérre menni, itt élték ki harci kedvüket. Áldozataik számáról félénken, de széltében-hosszában suttogott a falu. A képlet ismerős volt. Ahogy 1941 tavaszán a zsidóknak, 1944 őszén a németeknek szűnt meg a létezési joguk Bánátban.
A török időket vagy még inkább a történelem hajnalát visszaidéző szabad rablást és gyilkolást megsokallva, a józanabb szerb polgárok elhatározták, hogy október huszadikán panaszra mennek Titóhoz, akinek a híre legendákkal gazdagodva jutott el hozzánk. Szándékuktól azonban elálltak, amikor a falu rikkancsa széthordta az új rendszer Versecen megjelenő közlönyét, a Radio Vestit. A lap címoldalán vastag betűkkel szedve ez állt: SZEMET SZEMÉRT, FOGAT FOGÉRT!
A főhadiszállás is Versecen volt ekkor, és a vezércikkből bárki kitalálhatta, hogy a marsall hallgatólagosan beleegyezett a vérbosszúba. Hogy miért? Ezt nem volt tanácsos firtatni.
Néhány nappal később édesanyám márciusi keltezésű röpcéduláját csúsztatta valaki a postaládánkba. A szöveg zárómondata pirossal volt aláhúzva: "Rövidesen új korszak virrad ránk, amelyben az emberélet lesz a legnagyobb kincs. Diadalmaskodik a testvériség eszméje, a békés lakosságot irtó haramiák pedig egyszer és mindenkorra eltűnnek a történelem süllyesztőjében."
Mi volt ez, ha nem egy rejtett értelmű üzenet? Rájöttem a megfejtésére is. Ha anyám közvetlen tapasztalatot szerezhetne a lakócai eseményekről, irulna-pirulna csalóka ígérete miatt. Talán sírna is, mert az az igaznak, magasztosnak hitt ügy, amiért a fiatalságát és egyéni szabadságát áldozta, így jutott nálunk "diadalra".
*
Még a német uralom utolsó napjainak egyikén kijött ketreces kocsijával Lakócára egy pancsovai kofaasszony, és húsz libát megvett tőlünk. A maradék tízet Dina tömésre fogta. Október végéig szépen meghíztak, s utána minden héten leölt belőlük egyet-kettőt. Sózott combjukat fölakasztotta a füstölőre. Tizenhat éves korára már meglepően nagy gyakorlata volt a konyhaművészetben, de főztjeinek jellege eltért a nagymamáétól, aki kilószámra hozatta velem Szegedről a csípős őrölt paprikát és a feketén is alig beszerezhető borsot, és sohasem tudott szakítani a régimódi főzéssel, a zsíros pörkölttel, könnyeztető tormamártással, puffasztó káposzta- és babfőzelékkel. Ma is abban a meggyőződésben élek, hogy nagyapó gyomorbetegségét az ő "remeklései" okozták.
Dina takarékoskodott a fűszerekkel, ételei mégis ízletesek, tartalmasak voltak. Igaz, a libapecsenye nehezen emészthető, de nekem az sem ülte meg a gyomromat, mert rendszerint egy pohár oportót ittam hozzá.
Amíg idehaza volt, öreganyám éberen őrködött azon, hogy semmi a helyéről el ne mozduljon. Én viszont ráhagytam a lányra, hogy csináljon, amit akar. A bútordarabok átrendezésénél, persze, igénybe vette a segítségemet. Az asztalt a konyha közepéről oldalra, az edényekkel teli állványt meg a szemközti faltól az egyik hátsó szögletbe toltuk. Azok a virágmintás, porfogó mütyürkék, amelyeket nagyanyó évtizedek alatt összevásárolt, az állvány legfelső polcáról egytől egyig a fiókos ládába vándoroltak. A konyha mindjárt levegősebb, derűsebb lett.
A lány napjai sürgés-forgásban teltek, és minden ragyogott körülötte. A vele született báj meg a belé nevelt németes szorgalom, tisztaság- és rendszeretet kétszeresen vonzóvá tette. Amit iránta éreztem, nem rokonszenv volt már, hanem több annál. Mivel más elfoglaltságom nem akadt, ültem az étkezőasztalnál, és néztem, amint kedvtelve főzőcskézik. Ebéd után jóllakottan, elégedetten duruzsoltunk egy csésze pótkávé mellett, kezdtünk igazán összemelegedni. De abban, hogy később, nem is olyan sokára közös takaró alá bújtunk, nemcsak a szerelemnek, hanem a félelemnek is része volt.
Az éjszakai razziázás már annyira elvadult Lakócán, hogy ha a házigazda az első csöngetésre vagy zörgetésre nem bocsátotta be látogatóit, azok kézigránátot vágtak az ablakába. Dina az első utcai szobában szokott ágyat vetni nekem, de most a rám leselkedő veszélyt fölismerve, négy konyhaszékkel kiszélesítette saját fekhelyét, hogy én is azon alhassam.
Folytatódott az az ártatlan csókolózás, amit hetekkel előbb a szőlőhegyen, a kunyhó üszkös maradványa mellett elkezdtünk. Bennem ugyancsak fölizzott a vágy, ő viszont egyik pillanatról a másikra merev lett. És hiába nyaggattam fáradhatatlanul, szorosan összezárt combbal, némán feküdt mellettem.
Az ágy és a pad alja fészkekkel volt tele, s épp erre az éjszakára esett a kelés. Hol az egyik, hol a másik kotlós nyugtalankodott, vartyogott. Esetlenségében a kis pölyhösöket taposta. Egyre gyakrabban hallottunk fuldokló, elhaló csipogást. Dina kikelt hirtelen az ágyból, ujjai kotorászni kezdtek a fészkekben. A gyámoltalan csibéket a padon begyeskedő szakajtóba rakta, nagypapa rézgálicos lajbijával letakarta.
Ő átvirrasztotta, én átaludtam az éjszakát. És reggel, amikor a nap sugarai bekukucskáltak az ablakon, friss erővel újra kezdtem az ostromot. Fölhajtottam róla a takarót. Az elém táruló látványtól megrészegülve vadul csókolni kezdtem viruló testének minden hajlatát, domborulatát. Ahol csak értem. Lába ujjától föl a homlokáig.
Az álmosság ködén át rám mosolygott. Mintha csak azt mondta volna: - Hát legyen!
Mindketten önkívületbe estünk. S bár tapasztalatlanok, ügyetlenek voltunk, végtére is sikerült a lepedőt bevéreznünk. Magunkhoz térve kezdett csak furdalni bennünket a lelkiismeret. Mert tudtuk, de még mennyire tudtuk, hogy milyen következménye lehet ennek a szeretkezésnek. Dina buzgó mosakodása közben eszembe jutott, hogy ott hever anyám éjjeliszekrényének fiókjában a Családtervezés című kézikönyv. Gyorsan előkerestem. Egész oldalt kitöltő táblázat volt benne a nők termékeny és terméketlen napjairól. Az én drágaságom szemérmes húzódozás nélkül mélyedt el a tanulmányozásába, aztán számolt egy kicsit az ujjain, és mosolyra húzódó szája elárulta, hogy megkönnyebbült.
Szüleinkről azt sem tudtuk, élnek-e, halnak-e. Hiányoltuk, de pótoltuk is a családi fészek melegét. Egymásba kapaszkodtunk, s így vészeltük át a legnagyobb megpróbáltatásokat.
*
November hetedikének reggelén a kisbíró közhírré tette, hogy a pravoszláv kalendárium szerint még októberben járunk, és a lenini forradalom győzelmének napját ennélfogva ma ünnepeljük meg a községháza előtt. A falu minden becsületes polgára vegyen részt a déli tizenkettőkor kezdődő népgyűlésen.
Ahogy megkondult a harangszó, indultam én is szépen kiöltözve. Előzőleg még beszóltam Dinácskának a konyhába, hogy siessen az ebéddel, mert nemsokára itthon leszek.
Abban a hiszemben, hogy a bosszú hullámai elültek, hogy végre túl vagyunk a legrosszabbakon, a lakócai magyarság örömmel tódult a főtérre. A községháza erkélyén egy micisapkás, bőrkabátos férfi állt. Rövid szónoklatot vágott ki az 1917-es oroszországi események jelentőségéről, valamivel hosszabban és lelkesebben méltatta az 1941-es jugoszláv partizánfelkelést, majd így folytatta:
- Elvtársak és elvtársnők! Idestova már három éve, hogy gyászolunk, de azért nem csekélyebb részvéttel szólok azokról a csúrogi, zsablyai és újvidéki testvéreinkről, akiket a magyarok gyilkos golyója ragadott el közülünk. A végső tisztességet sem adhattuk meg nekik, mert holttestüket a Tisza meg a Duna jege alá süllyesztették. Az 1942-es tavaszi olvadás idején magunk is láthattuk, hogyan sodródnak lefelé az árral. Mondhatunk-e áment a halálukra? Elfelejthetjük-e őket valaha is? Nem, mert veszteségünk nagysága szédítő. Többezres. Fájdalmunkra nincs vigasztaló szó, azt az égvilágon semmi sem enyhítheti. De felelősségem teljes tudatában hangsúlyozom, hogy az adósságot törleszteni fogjuk.
Világos utalás volt ez arra, hogy a horthysta katona- és csendőrtisztek dél-bácskai gonosztetteiért nekünk, bánáti magyaroknak is bűnhődnünk kell.
A tömeg kezdett a térről hirtelen visszafelé áramlani. Én is szerettem volna hazaosonni, de ahogy a községházától a katolikus templom elé értem, egy partizán megállított:
- Ki vagy, mi vagy?
Noha anyanyelvi fokon beszélem a szerbet, és hazudhattam volna, mint a vízfolyás, még ebben a veszélyhelyzetben sem vitt rá a lélek, hogy megtagadjam származásomat.
- Hát ha magyar vagy, akkor állj be a többiek közé! - mordult rám a fiataloknak egy közeli csoportja felé intve.
Kis idő múlva behajtott bennünket az iskolába, ott is épp abba a tanterembe, amely elsős koromban a mi osztályunké volt. Hatvanan-hetvenen lehettünk összesen. Már a várakozás órái is rémesek voltak. A szomszédos teremben a legénnyé cseperedett szerb diáktársaink a borvirágos arcú Unković tanító elnökletével tanú, védőügyvéd és bizonyítási eljárás nélkül osztogatták az "igazságot". A falon ütések zuhogása és jajszó szüremlett át. Annak, akit közülünk kiszólítottak, halálra vált az arca, és minden tagja reszketett.
A két jajveszékelés közötti csöndben hallottam, amint a szívem kalimpált. Hüvelykemet rászorítottam a csuklómra. Érverésem egyre csak gyorsult, percenként már elérte a százötvenet is. Az eszem szüntelenül azon járt, hogy mit kényszerülök majd átélni. Hogy az izgatottság csillapodjon bennem, homlokomat az ablak hideg üvegének támasztva néztem kitartóan az udvart. Változatlanul ugyanaz volt, mint 1934-ben, amikor tanköteles lettem.
A diákok abban az évben kecskézést, körlabdázást, páros- és futómétát játszottak bábeli összevisszaságban, de nagy egyetértésben. A háború közeledtével jött csak divatba a nemzetesdi. A bejárattól a szivattyús kútig vezető járda lett a választóvonal az iskola szerb és német tagozatának növendékei között. A tízperces szünetekben úgy püfölték egymást, hogy néhányan bevert orral vonultak le a csatatérről. Utólag nem is csodálkozom rajta, hogy ennyire elvadultak. Mert mi jót hallottak a feltétlen tekintélynek örvendő, de a propaganda által nacionalistává rontott szülőktől, tanítóktól? Ha Unković akkor belesuhint pálcájával a levegőbe, az iskolaudvar lecsendesedik. Csakhogy őneki az volt a nevelési elve, hogy az emberpalánta ne fojtsa magába, hanem élje ki gátlástalanul az ösztöneit. Voltak is szép számmal olyanok, akik kiélték. A paprikamalmos fia például beküldte más nemzetiségű pajtásait a műszárítóba, hirtelen rájuk zárta a vasajtót, és szadista kedvét lelte abban, ahogy a bentiek a hetvenfokos melegben fetrengtek a kíntól.
Én mindvégig kimaradtam a gyermekháborúból, mert jó anyám arra tanított, hogy a falunkban élő magyarok, németek, szerbek, zsidók és cigányok egy és ugyanazon emberi család tagjai. Soha senkivel nem gorombáskodtam. Most mégis megkínozhatnak.
A nevemen szólítottak. Meg-megroggyanó térddel átmentem a tárgyalóterembe. A maga magát önhatalmúlag kinevezett bíróság tagjai egy hosszú, zöld asztalnál ültek, és az elnök kivételével gúnyos pillantást vetettek rám. Mint öregapám oportójának nagy pártolója, Unković ismert engem, és kihallgatásomat elég szelíd hangon kezdte.
- Te is hittél abban, Ákos, hogy Victoria, a győzelem istennője a németeket pártfogolja?
- Dehogyis hittem, tanító úr! Ellenkezőleg: rettegtem a nácik diadalától. Édesanyámat kényszermunkára hurcolták, talán ki is végezték. Gyűlölöm őket.
- Akkor miért tűztél tavalyelőtt V betűt a diáksapkádra?
- Ha hazudsz, te gazfickó, a falhoz kenlek, érted?! - rivallt rám az őr szerepét játszó behemót legény, s már tartotta is az öklét, hogy lesújtson rám.
Ösztönösen hátrább léptem.
- Elnézést kérek, de az a V római szám volt. Ötös. Csupán annyit jelentett, hogy ötödik gimnazista vagyok.
- Azt a Bocskai-sapkát ne lássam többé a fejeden! És hordd el magad, de azonnal! - dörmögött Unković. - Jöhet a következő.
Lassan visszatért belém a lélek, és hazakullogtam.
Egy akkora faluban, mint Lakóca, semmi sem maradhat titokban. Ismerősökkel találkoztam az utcán, és máris kiszaladt a számon, hogy mi történt az iskolában. A községháza takarítónője meg azt híresztelte el mindenfelé, hogy a főépület alagsorában, ahol a nagykorúakat vallatták, vérfoltok látszanak a falon. Hamar kitudódott az is, hogy kiket vertek véresre.
A bánáti magyar fiatalokat a német katonai hatóság nem sorozta be az SS-be, se a Deutsche Mannschaftba, se más fegyveres szervezetbe. De elszórtan akadt köztük olyan, aki nem tudott ellenállni a rendszeres fizetés és a csinos egyenruha csábításának, s önként jelentkezett segédrendőrnek. A közbiztonságot védte, más feladata nem volt. A sörissza magyarok meg kedvelt italuk miatt vétették föl magukat a Kulturbundba, mert a pancsovai Weifert-féle sörcsarnok pincére csak a tagsági igazolványt fölmutató vendégeket szolgálta ki.
A partizánok most nemcsak ezeket a ballépéseket, hanem a szerb polgárok apró-cseprő sérelmeit is golyóval torolták meg. A vádlottak a gyanúsításokkal és rágalmakkal szemben nem védekezhettek. És kivégzésük előtt a katolikus temetőben megásatták velük saját sírjukat,
Én ép bőrrel megúsztam, de tudom, hogy évek, talán évtizedek múltán is kísérteni fog kihallgatásom napjának emléke.
*
Dinával úgy éltünk, mintha házasok lennénk. És másfél hónapja voltunk már egyedül, amikor hazatoppant apám. Angol egyenruha rajta, a derekán pisztolytáska, amelyben kopott szőrű ruhakeféjét tartotta. Hátcsigolya-zúzódással bocsátották el a belgrádi hadikórházból. A főorvos a lelkére kötötte, hogy a következő néhány hetet sima és kemény ágybetéten hanyatt fekve töltse. Attól fogva azonban, hogy beszámoltam neki az itthoni eseményekről, nem találta nyugtát. Kérésére le kellett írnom annak a személynek a külsejét, aki anyám ékszereit eltulajdonította. Keresésére indult, csakhogy az a martalóc hasonszőrű társaival együtt már rég elpárolgott a faluból.
Ha apám járőrként portyázott erre-arra, én is vele tartottam. Felsőbb parancsra hivatkozva, kellő hidegvérrel fegyverezte le a magukat ifjúkommunistánk valló és lövöldözéssel szórakozó suhancokat.
- Apu, miféle felsőbb parancsról beszélsz te lépten-nyomon? - kérdeztem egy alkalommal, amikor négyszemközt voltunk.
- Az emberi tisztesség parancsáról - felelte mosolyogva.
Ellenőrző vizsgálatot tartott a községházán, és széttépte azt a feketelistát, amelyen ötven magyar neve szerepelt. A bevezetőben megadott irányelv szerint karácsonykor, a szeretet ünnepén kellett volna őket kínpadra feszíteni.
Ez az egyszerű halászember, akit a saját utcájában is alig ismertek, mert örökké a vízen volt, máról holnapra hőssé magasztosult. Mert letiltotta az éjszakai razziázást is, megszabadította lidérces álmaitól Lakócát. Egyénisége, amelynek az őrmester természetű anyám mellett csak szűk tere nyílhatott, most az önálló és bátor szerepvállalással kibontakozott, vagyis cselekvően mutatkozott meg. Amit akart, azt minden gáncsoskodás ellenére megvalósította. Elutazott Rezsőházára, s az ottani gyűjtőtáborból kimentette nagymamát és a Werner családot. Gyűjtőtábort mondtam, holott megsemmisítő tábort kellett volna mondanom.
December hatodikán, eltűnt öregapám névnapján Wernerék ebédre voltak hivatalosak hozzánk. Az ünnepi alkalomra Dina ragulevest, rántott libamájat és rizsfelfújtat készített. Édesanyja lázban égő arccal ült az asztalnál, s a levesből is csak egy szedőkanálra valót fogadott el. Idegesen babrálta a szalvétát, és így szólt apámhoz:
- A táborparancsnokság előtt titoktartást kellett fogadnunk. Ha napvilágra kerül az esetünk, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. Már most nem tudom, hogy Ákosnak és Dinának elmondjam-e, miként szenvedtük végig ezt a kálváriát.
- A világért se! Minek terhelnéd vele a lelküket? - mondta apám. - Másfél hónap alatt összetöpörödtetek. Csak rátok kell nézni, s az ember máris elképzelheti, hogy mi ment végbe a szögesdrótok mögött.
- Kibírtuk nevetés nélkül - mondta Vili bácsi, hogy tréfával enyhítse rezsőházi élményeinek fájdalmas emlékét.
Reméltem, hogy nagyanyó a tilalom ellenére is mesélni kezd, de őneki mintha másfelé járt volna a figyelme. Némán gubbasztott az asztalfőn, arcvonásai gyűröttek voltak. Félretolta a tányérját, s alig hallhatóan csak ennyit mondott:
- A gyehenna tüze égesse meg azokat, akik a lágerba hajtottak, és ott őriztek bennünket!
Asztalbontás után a nők átvonultak a konyhába mosogatni, én meg bort hoztam föl a pincéből. Poharazgatás közben a két jó barát elmerengett a halban bővelkedő, régi szép időkön, amikor még maguk is erejük teljében voltak, és hajnalonként füttyös kedvvel vették vállukra az evezőt. Noha a háború óriási halpusztulást okozott, fogadalmat tettek, hogy tavasz nyílásával kiváltják újra az engedélyt, s folytatják a szabad halászéletet.
*
Karácsony böjtjének délelőttjén Marjanović doktor toppant be hozzánk. Egyik kezében aktatáska, a másikban bőrönd volt. A banyakemencés oldalszobába vezettem, ahol Dina már díszítgette a fenyőfát. Odaát a konyhában nagyanyám tüsténkedett, főzte a bablevest, törte a diót, darálta a mákot.
Apám feljött az udvarról, és a váratlan vendégnek kezet nyújtva megkérdezte:
- Doktor uram, mi van az én négyujjú bajtársammal, Vigh Kóbival?
- A betegszobából egyenest a tűzvonalba küldték - felelte az orvos. - Valahogy kipattant a titok, hogy nem az utcai harcokban sebesült meg, hanem saját maga vágta le baltával a mutatóujját. Egy másik zsidó meg matracokból fészket rakott a kórház udvarán álló platánfára, és nyakát nyújtogatva vércsét utánzó hangokat hallatott. De hiába játszotta meg a féleszűt. A belgrádi sorozóbizottság most azt az elvet követi, hogy a hadkötelesség alól kibújni akaró ifjakat az első menetszázadba, az önként jelentkezőket meg, akik tele vannak hazafias érzéssel és friss lendülettel, romeltakarításra osztja be, vagyis megkíméli a halálos veszedelemtől, mert rájuk nagy szüksége lesz az új rendszernek.
- Én sajnálom azt a két szerencsétlent. Mert bele tudom képzelni magam a helyzetükbe - mondta apám. - Bányarabok voltak Borban. És a sok szenvedés után éppen hogy kimenekültek a németek karmai közül, máris viszik őket a szerémségi golyózáporba.
- Karcsi, te olyan jámbor lélek vagy, hogy beállhatnál kegyesrendi szerzetesnek - jegyezte meg mosolyogva a doktor, majd pecsétes írást húzott elő aktatáskájából, és átnyújtotta apámnak.
- Ez micsoda?
- A gazdátlan ingatlanokat kezelő bizottság döntése arról, hogy a háborús bűnös Haller Jakab hat szobából és ugyanannyi mellékhelyiségből álló Hársfa utcai háza teljes leltárral együtt Bali Károly tulajdonába megy át.
Apám sohasem tekintette igazi otthonának a Kövesdi-házat. Miután benősült ide, függőségbe került a kardos anyósától. Bizonyára a családi béke kedvéért engedelmeskedett csak neki. De régóta dédelgetett vágya volt, hogy kiszabaduljon ebből a környezetből. Most mégis ide-oda ingatta a fejét.
- Minek nekem az a hodály? Vannak Lakócán sokgyerekes családok. Adjátok oda azoknak!
- Hiába tiltakozol. Ezt a végzést már nem lehet megmásítani. A falumbeli magyarok között te vagy az egyetlen partizán. Bátor voltál, az első hívó szóra csatlakoztál hozzánk. Marika oszlopos tagja volt földalatti mozgalmunknak. Jogilag itt minden rendben van. Ha Ákos megnősül, jönnek az unokák, s tele lesz annak a háznak mind a hat szobája.
A konyhaajtó résnyire nyitva volt, úgyhogy nagyanyó a beszélgetés minden részletét figyelemmel kísérhette. És nem bírta ki, hogy elhallgassa keserűségét.
- Doktor úr, maga az oka annak, hogy a lányomat áprilisban elhurcolták. Most a vőmet és az egyetlen unokámat akarja kicsalni ebből a házból, ahol aranyéletük van, s ahol egyszer minden az övéké lesz. Avval nem törődik, hogy öreg napjaimra ki fogja a gondomat viselni?
- Nyugodjon meg, mama! Negyvenöt éves vagyok, és ebben a korban nem mozdul egykönnyen az ember a megszokott helyéről - mondta apám, közben rám kacsintott, ilyképp jelezve, hogy a téglapadlós, kályha nélküli présházat, ahova az ágyát kitették, sohasem lehet megszokni.
- Az a Hársfa utcai ház most elég dohos szagú, mert redőnyei szeptember óta le vannak eresztve - mondta az orvos. - Olvasd el figyelmesen a végzést! Haller állóóráját azért töröltem a leltárból, mert az orosz katonák elvitték a szerkezetét.
- Szeptemberben nemcsak Haller húzta föl a nyúlcipőt. Mi lesz az elhagyott német javak többségével?
- Ne aggódj, Karcsi! Boszniából már elindultak a menetrend nélküli vonatok errefelé. Az Al-Duna vidékére körülbelül tízezer hajléktalan család fog betelepedni. A családfők partizánok, s hozzád hasonlóan ők is megkapják háborús érdemeik jutalmát.
Ezek a szavak gondolkodóba ejtettek. Mert gyermekkoromban is történt már itt egy szervezett telepítés. Boszniából, Crna Gorából és Likából csak úgy özönlöttek az első világháborús frontharcosok az ígéret földjére, Bánátba, ahol ki-ki megkapta a hét-nyolc holdas, jól termő szántóját. 1941-ben jöttek a nácik, és népirtással igyekeztek elérni, hogy a germán elem jusson ezen a tájon túlsúlyba. A Kulturbund székházának dísztermében öles felirat hirdette Hitler óhaját: "Tegyétek németté ezt a földet!" Ilyen tervet valóra váltani azonban merő képtelenség. Induljunk csak el Kikindától Becskerek felé. Ahány falu, annyi nemzetiség. Charleville-t és Seultourt elmagyarosodott és elnémetesedett franciák, Turakot románok lakják, Szerbcsernye, Németcsernye és Magyarcsernye lakosságára pedig már a falvak neve is utal. A századok viharában sehol ilyen szemléletes módon nem keveredtek a népcsoportok, mint nálunk. És Istennek e földi kertecskéjében, ahol a példás egyetértésnek éppolyan lehetőségei rejlenek, mint Svájcban, gyomlálás és keresztezés útján minden rendszer azt akarja elérni, hogy csak egy fajta virág virítson.
Apám kíváncsiságból megemelte Marjanović bőröndjét, gondolván, hogy az is a gazdátlan ingatlanokat kezelő bizottság írásbeli végzéseivel van tele.
- Megtömtem gázálarcokkal, könyékig érő gumikesztyűkkel, jodoformos fiolákkal - mondta az orvos. - Mert a gátőr ma reggel izgatottan jött jelenteni, hogy a Sólyom-szigeten őrizetlenül tartott disznói valami tömegsírt túrtak föl, s emberi végtagokkal a szájukban le-föl nyargalásznak a bozótok között. Miféle tömegsír lehet, nem tudom.
- Majd én megmondom - hallatszott a konyhából öreganyám hangja. - Amikor a motoros komp szüretelésre vitte a német férfiakat, nem kötött ki a szőlőhegy aljában, hanem a sziget felé vette az irányt.
És sorolni kezdte, hogy a padláslyukon át kémlelve kiket ismert föl a partizánok által terelt, majd "nyomtalanul eltűnt" lakócaiak közül.
- Az igazi vétkesek, mint Haller és cinkostársai, idejében kereket oldottak, s valahol az Oderán vagy az Elbán túl tisztességben őszülnek meg - mondta apám. - Azokat a békés természetű sváb parasztokat meg, akik tiszta lélekkel várták be a változást, legéppuskázták. Elvtársaid tehát ugyanazokhoz a módszerekhez folyamodtak, amelyekkel a fasiszta hatalmi megtorlás is élt. Még csak árnyalati különbségekről sem beszélhetünk. És amikor elfogyott a német, sorra vették a magyart...
- A kölespusztai tömegsírokra egy árva célzást sem teszel, ugye, mert azokat már benőtte a dudva.
- Gondolod, hogy föltárásuk teljessé tenné a vérbosszú jogosultságát? Idézzem-e a te utasításodra irt röplapot? "Diadalmaskodik a testvériség eszméje, a békés lakosságot irtó barbárok meg eltűnnek a történelem süllyesztőjében." Eltűntek? Dehogyis! Csak másféle jelvényt viselnek.
- Helyesen mondtad, az a röpcédula csakugyan az én sugalmazásomra íródott. De a büntetőosztagot nem én vezényeltem. Tudod, hogy a kritikus napokban veled együtt voltam a harctéren. Hát tehetek én arról, ami Lakócán történt? - kérdezte indulatosan az orvos. - Különben is amióta történelmet írnak, minden fordulat ilyen volt. Ideig-óráig felülkerekedett a csőcselék, rabolt, gyilkolt, kiélte szadista hajlamait. Az átmeneti zűrzavar után azonban helyreállt a törvényes rend, és az értelem hatalma következett. Az emberek meg fátyolt borítottak a múltra.
- Ezek az égbekiáltó bűnök nem merülhetnek feledésbe - mondta apám. - A zsidók és szerbek kölespusztai meg a németek sólyom-szigeti tömegsírjairól lesz még szó az idők folyamán.
- Csak arra kérlek, Karcsi, hogy a Sólyom-szigeten tevékenykedő különítmény tagjait ne tekintsd az én elvtársaimnak. Azok inkább csetnikek lehettek. Semmiképpen se az új világ előhírnökei. Jól jegyezd meg - nyújtotta föl mutatóujját -, hogy a népirtás összeegyeztethetetlen a kommunista felfogással.
- Amíg el nem kobozták a rádiómat, rendszeres hallgatója voltam a külföldi híreknek, és tudom, hogy a Szovjetunión hány tisztogatási hullám söpört már végig. Milliókat lőttek tarkón, vagy vittek Szibériába. Attól tartok, hogy a bolsevizmus nálunk is természetes mivoltában mutatkozott be.
Marjanović doktor türelmetlen mozdulatot tett.
- Hagyjuk ezt a témát! A világ nem omlott össze, az élet megy tovább. Te mivel akarsz ezután foglalkozni?
- Hű maradok a halászathoz.
- Mutasd csak, hogy milyen lelettel bocsátottak haza Belgrádból!
Apám előkereste a hadikórháztól kapott írást. Emez belenézett, és csóválni kezdte a fejét.
- Gerinccsigolya-zúzódás. Tudod, mit jelent ez? Öt kilónál nehezebbet nem szabad emelned. Ha tehát tíz- vagy húszkilós harcsa akad a horgodra, azt tilos behúznod a ladikba. Búcsút mondhatsz a halászatnak.
Apám révetegen nézett maga elé.
- Ajánlok neked valamit - folytatta a vendég. - Alapíts egy vesszőfonó-szövetkezetet. A Duna ártere telis-tele van fűzfával. Ruháskosarakat, garabolyokat, virágállványokat, kerti bútorokat csinálhattok az ingyen nyersanyagból. Az ország romokban hever, az üzletek kongnak az ürességtől. Akár háziipari szinten is, de mielőbb el kell kezdenünk a termelőmunkát.
- Gondolkodni fogok az ajánlatodon.
- Rendben van. Holnapra várom a választ.
Fogta a kalapját, és elköszönt. Másnap este megtudtuk tőle, hogy a gátőr és a szakavatott Zubán Gergő segítségével kihantolta, s úgy-ahogy azonosította a megcsonkított tetemeket, szám szerint negyvenkettőt. A fatelepi munkások nyers deszkából összeütöttek ugyanennyi koporsót. A temetés a járási pártvezetőség utasítása szerint az áldozatok szűkebb családjának részvételével, a szertartás minden dísze nélkül zajlott le. Varjas tisztelendő ugyan beszentelhette a halottakat, de lelki üdvükért csak röviden és latinul fohászkodhatott.
*
Az ország romokban hevert, a nyugati része még föl sem szabadult, de a bürokrácia már tökéletesen működött. Néhány napra rá, hogy apám igenlő választ adott Marjanovićnak, Pancsováról megérkezett igazgatói kinevezése, amelyben a többi között ilyen mondat is szerepelt: "A vesszőfonás mestersége a Szovjetunióban a Lenin által kikovácsolt Bolsevik Párt útmutatására népművészetté nemesedett. A lakócai elvtársaktól nemcsak a becsületes munkát várjuk el, hanem azt is, hogy tanuljanak az első szocialista ország páratlanul gazdag tapasztalataiból."
A Duna mentén sok évszázados hagyományt őrző vesszőfonáshoz minden munkásember ért a falunkban, az volna csak a szégyen, ha nem értene. Elemista gyerekek már tetszetős korbácsot, ugró- és mászókötelet csinálnak fűzfavesszőből. Apám halásznak tanult, de nagyapónak egy szóra megfonta a mustszűrőt, nagyanyónak meg a csónak alakú tojástartót. Vannak olyan nincstelenek is Lakócán, akik keresetforrásként bámulatos ügyességgel végzik az efféle munkát, és valósággal művészi alkotások kerülnek ki a kezük alól.
Nem volt itt szükség szovjet tapasztalatokra. A "bölcs" irányelvnek köszönhető azonban, hogy Vili bácsi régi humora visszatért, mert amikor apám fölolvasta neki, csak úgy dőlt a nevetéstől.
Apámat e kinevezés után elfogta a cselekvési láz. Kora reggeltől késő estig lótott-futott, toborozta a munkaerőt, minden igyekezetével azon volt, hogy a szövetkezet már az újévi ünnepek után megkezdje a termelést.
A nagymama állandóan odahaza tartózkodott, s bár jelenlétében egyáltalán nem bizalmaskodtunk, észrevettem, hogy a szeme sarkából figyel bennünket, mintha ösztöne intené, hogy a lányt és engemet valami titok fűz egymáshoz. Megrögzött szokása volt, hogy ebéd után a szobájába vonulva legalább egy óra hosszat szundikált. Ilyenkor, csakis ilyenkor bújtunk mi össze nagyapó elárvult fekhelyén. A konyhába nyíló ajtót bezártuk, a verandára szolgálót azonban csak kilincsre csukhattuk be, mert hiányzott a kulcsa. Mivel az ablak külső párkányán egy cirmos cica őrködött, rajtakapástól nem tartottunk. A délutáni napsütésben ott melegedett, dagasztott vagy mosakodott. Idegen volt, vadóc, és nyugtalanságával a szomszédasszonyok meg az ivóvendégek minden mozdulatát híven jelezte. Közeledtükre fölborzolta a szőrét, és leugrott a párkányról.
A németek távozása, illetve elhurcolása óta a falu tele van ilyen kóbor macskával.
Szeretkezés közben Dinának úgy szorít az izmos karja, hogy alig bí rok lélegzetet venni. Mindene szorít. Az óvatosság azonban soha egy pillanatra sem hagyja el. Szemét a cirmoson, jobban mondva a függönyön látható torz árnyképén tartja. És egy napon mit hoz mégis a bolond sors? Nagyanyó váratlanul ránk nyit. Hirtelen mozdulattal kibontakozom a lány öleléséből, rendbe teszem magamat, beszélni kezdek a szokatlanul hideg decemberről, szidom a lúdbőröztető kossavát, hogy időt nyerjek, zavaromat leplezzem, és a félig elcsókolt csókot, vagyis azt, ami az ágyon történt, meg nem történtté tegyem.
Az öregasszony egy árva szót sem szól, csak jól megreszeli a torkát, és visszavonul.
Mi a csoda lelte a macskát? Ahogy közelebb mentem az ablakhoz, mindjárt világos volt előttem, miért nem mozdult el a helyéről. Tejben áztatott kenyérszelet volt az orra előtt.
Dina fölült az ágyon, és lángba borult arcát tenyerébe rejtve szipogott. Én meg könyörgőre fogtam a szót, hogy csillapodjon, mert kivörösödő szeme, orra csak újabb árulkodó jel lesz ellenünk. Próbáljuk meg bátran bevárni a következményeket.
Már kilenc óra felé járt az idő, amikor apu hazaért. És ami még sohasem fordult elő a Kövesdi-házban, az anyósa vacsorát főzött neki, így teremtve alkalmat arra, hogy elkotyoghassa: meglesett, és "vétken" kapott bennünket.
Védekezésre készen várakoztam. Vacsorája után apám a fűtetlen utcai szobába tessékelt. Nem szórta rám a szitkait, csak szigorú hangon vizsgáztatni kezdett:
- Nem először háltatok együtt, ugye? Korábban is, többször is. Amíg magatok voltatok a házban, vígan töltöttétek a mézesheteket. Apád vagyok, felelős a tetteidért. Beszélj nekem őszintén, férfiasan!
- Mi tűrés-tagadás... Szeretjük egymást.
- Tán azt képzeled, hogy egy életre szóló kapcsolat szövődött köztetek? Éretlenek vagytok. Amilyen heves a vágyatok, olyan múlékony is.
- Dina már igazi nő. Láthattad a nyáron fürdőruhában is.
- Vili barátom legkisebb lánya, szeme fénye. Cselédként dolgozik itt. És te, akit mindenki jól nevelt, derék fiúnak tart, visszaéltél a helyzetével. Nincs bűntudatod?
Vállat rándítottam. Ő pedig töprengő hangon folytatta:
- Hogy akarod rendbe hozni ezt a kellemetlen históriát?
- Néhány nap múlva átlépünk 1945-be. Nagykorú leszek, és tudni fogom, mi a kötelességem. Szeptember óta bőséges alkalmam nyílt Dinát megfigyelni. Értékes vonásokat találtam benne. Okos, szorgalmas, rendszerető.
- Ez nem vitás. De neked előbb el kell végezned a gimnáziumot meg az egyetemet, hogy a magad embere lehess. Azon a tízezer dináron, ami taníttatásod eddigi költsége volt, családi házat építhettem volna saját telkünkön, a Kutyaszorító utcában. Megértheted, hogy nem közömbös számomra a további sorsod.
- Abban reménykedsz, apu, hogy ez a hadiállapot gyorsan tovatűnik, megnyílnak újra az országhatárok, s én visszatérhetek Szegedre?
- Mi mást tehetnél? Kapálod majd a szőlő tövét, vagy folytatod a halászatot ott, ahol én abbahagytam? Megmondta a tisztelendő úr, hogy ennél többre születtél. Szellemi pályán akarsz működni?
- Igen.
- Akkor ne kösd le magadat egy libapásztorral. És ne keverd őt se szégyenbe!
Attól magam is tartottam, hogy nagyanyó továbbadja a pletykás szomszédasszonyok nyelvére való csemegét. Ezt bizonyára meg is tette volna, ha nem dönti le a lábáról egy súlyos betegség.
*
Noha ki volt tiltva a házunkból, vízkereszt napján, tíz óra felé beállított hozzánk Zubán Gergő. Egy üresnek látszó zsák volt a hóna alatt. Arcát bozontos szakáll borította, homlokán a bágyadt januári napsütésben izzadságcseppek fénylettek. Hogy ne léphessen a lakásba, nagyanyám elébe sietett, a veranda küszöbén elállta az útját.
- Mit akarsz, Gergő? Undor fog el a láttodra. Néha igazán megborotválkozhatnál. És mért van gyulladásban a szemed?
- Mert nem aludtam az éjszaka. Messze a fellegek fölött jártam. A mennyország kapujában két fegyveres őr állt. Azt mondták, ha fizetek nekik egy-egy pálinkát, beengednek. Egy megveszekedett vas sem volt a zsebemben. Kénytelen voltam visszajönni. Hehehe!
- Fogadni mernék, hogy most sincs pénzed. De inni azt szeretnél, ugye?
- Először vallomást és tanúságot akarok neked tenni.
- Ugyan miről?
- Egy gyászos esetről. Szeptember elején, amikor a németek csomagolni kezdtek, két ciszternaautó gázolaj érkezett Kölespusztára.
- Ne beszélj most a németekről meg a gázolajról. Kezdd mindjárt azzal, ami a lelkedet nyomja!
- Ha adsz egy pohárka pálinkát, megmutatom, hogy mi van ebben a zsákban, és akkor magyarázat nélkül is mindent megértesz.
Öreganyám nem tudta fékezni a kíváncsiságát, bement a kamrába az italért. Ahogy visszajött, és kihúzta az üvegből a dugót, Gergő sógor megrázta a zsákot. Egy gyűrött, kávébarna kabát csúszott ki belőle.
- Előtártam a bizonyítékot. Megismered-e?
- Szakasztott olyan, mint az uramé.
- Én cibáltam le róla. Az enyém már cafatokban lógott, de a vejed megtiltotta, hogy ezt a jót viseljem. Elhoztam hát neked, tedd el emlékbe. És szolgáltass Miklósért gyászmisét, mert nem tud szegény megvigasztalódni. Az első kakasszóig minden éjjel ott kóborol a lelke a szőlőben. Érted, Ágnes? Özvegységre jutottál.
Ezek a szavak annyira megsemmisítették nagyanyámat, hogy ha nem kapom el a karját, tán összeroskad. Kezéből így is kihullott, s nagy csattanással darabokra tört az üveg.
- Nagymama, uralkodjon magán! Nagyapó Németországban van, nem halhatott meg - próbáltam vigasztalni. - Gergő bácsi félrebeszél. Tavaly ősszel fölgyújtotta a kunyhónkat. Látja, most megint rájött az ötperc. Delíriumban van, és hallucinál.
- Delírium? - nézett rám bambán a halálhírnök. - Mit povedálsz, öcskös? Beszélj magyarul, hogy én is megértsem.
- Az alkohol teljesen kikészítette az idegrendszerét. Ahelyett, hogy itt összevissza fecseg, menjen inkább az orvoshoz.
Amint az "alkohol" szót kiejtettem, Zubán Gergő mintha észbe kapott volna, térdére és tenyerére támaszkodva boldogan szürcsölni kezdte a jeges lépcsőn lecsurgó pálinkát.
- És a kabát? - kérdezte tőlem nagyanyó a kétely és a fájdalom vonásaival a szája szögletén. - A kávébarna kabát?
- Konfekciós áru. Ezerszámra varrják az ilyet - feleltem. - Csak nem hiszi komolyan, amit a sógor mondott?
- Kelj föl, Gergő! - szólt rá erélyesen. - Nézz a szemembe! Tudni akarom az igazságot.
Kelletlenül föltápászkodott, a nyelve hegyéről levett egy üvegszilánkot, majd akadozva, szinte nyöszörögve előadta, hogy jehovista halásztársának, Sommer Dávidnak a géppisztolyos német keretlegények kilyuggatták a bőrét, nagyapámon azonban nyoma sem volt golyónak vagy vérfoltnak tudja isten, mi okozhatta a halálát.
- Az az átkozott Haller bizonyára gyorsan ölő mérget kevert a teájába. A lovainkat meg elhajtotta - mondta a mama most már sírásra álló szájjal. - Hol van az uram eltemetve?
- Kölespusztán. Beledobták a zsidók egyik tömegsírjába. De száz tetem között is fölismertem. Miklós volt. Erre hajlandó vagyok megesküdni.
- Segíts rajtam, Gergő, hogy megadhassam neki a végső tisztességet! Nagy-nagy hálára kötelezel, ha kihantolod, és koporsóba fekteted. Váltott sírhelyünk van a katolikus temetőben.
- Lehetetlent kérsz, Ágnes. Azt a rengeteg gázolajat, amiről említést tettem, a keretlegények a tömegsírokba öntötték, és meggyújtották. Az áldozatoknak még a csontja is elhamvadt.
Miután kikísérte a hívatlan vendéget, öreganyám az italos emberek előtt bezárta gyászoló háza kapuját. A férje nevét jajgatva tért vissza a szobájába. Aztán napokig nem hallottuk a szavát. Talpig feketébe öltözött, és a Bibliát lapozgatva vagy a rózsafüzért morzsolgatva szárította könnyeit. És egymás után égette a vastag viaszgyertyákat.
Január közepe táján történt, hogy a konyha felé tartva végigvágódott a veranda kövezetén. Rémülten rohantunk hozzá. Fölemeltük, ágyára fektettük. Órák múltával tért magához. Csak arra emlékezett, hogy zuhan, zuhan valami sötét, feneketlen kútba. A papucsát kérte. Le akart szállni az ágyról, a tagjai azonban nem engedelmeskedtek. Ekkor döbbentünk rá, hogy szélütés érte, hogy a jobb fele teljesen megbénult.
Különben is szeretett parancsolgatni, de ettől fogva szinte percenként szólította Dinát.
- Kicsi lánykám, félrecsuklik a fejem, gyere, igazítsd meg a párnámat... Édesem, szomjas vagyok... Jaj, zsibbad a bal karom is, masszírozd meg... Vizelnem kell. Egyem meg az angyali szívedet, tedd már alám az ágytálat...
Különösen az éjszakák voltak nehezek. Mert ilyenkor fogta el a halálfélelem. Sóhajtozott, nyögdécselt. Ha odaültem az ágya szélére, görcsösen szorongatta a kezemet.
Déligyümölcsnek a háború kitörése óta hírét sem hallottuk, de ő épp citromos teát kívánt inni. Honnan a jó égből szerezhettem volna citromot? Leginkább azzal idegesített föl, hogy teljesíthetetlen kéréseit nyűgösködve, fáradhatatlanul ismételte.
Dina gyengéd és figyelmes volt hozzá. Emelgette, mosdatta, fürdette, fésülte. Csodálattal figyeltem a türelmét.
Marjanović doktor hetenként jött ellenőrizni a beteg állapotát. A húsételtől teljesen eltiltotta. És idegnyugtatót irt föl neki, hogy legalább az éjszakákat átaludja. A szobában uralkodó példás rendet látva megkérdezte:
- Ki takarít, mos, vasal és főz itt azóta, hogy Ágnes mama ágynak esett?
- Dina - feleltem. - Az egész háztartás őrajta nyugszik.
- Tehát ápolónő, szobalány és szakácsnő egy személyben. Se éjjele, se nappala - mondta az orvos a fejét csóválva. - Így még a grófi birtokon se használják ki a cselédeket. Vértelen a szája, kialvatlan a szeme. Okom van attól tartani, hogy maga is megbetegszik. Erről a dologról feltétlenül beszélnem kell Karcsival.
Hogy milyen szóharcot vívott apámmal, annak nem voltam fültanúja, elég az, hogy másnap megjelent nálunk az örökös nyomorban élő nagynéném, Zubán Gergő felesége, s valami csekély havi bérért elvállalta öreganyám gondozását.
*
Az oroszok negyvenöt januárjában elfoglalták Varsót és Krakkót, száz kilométerre megközelítették Berlint, biztos léptekkel haladtak a győzelem felé vezető úton. Apámnak már nem kellett attól tartania, hogy a német főjegyző visszatér Lakócára. S mivel jogosultsága is volt rá, beköltözött a házába. Megszabadult a jégveremnek beillő, cefreszagú "lakosztálytól", és az anyósa betegségével járó kellemetlenségektől. Nővére hűséges, gondos ápolónak bizonyult, így aztán Dinának is jobbra fordult a sorsa.
Az utcabeli öregasszonyok naponta jöttek beteglátogatóba. És miközben nagyanyám a gyámoltalanságán, hátralevő életének hiábavalóságán kesergett, ők is sopánkodni kezdtek, hogy itt fáj, ott fáj, saját bajaik fölnagyításával akartak könnyíteni barátnőjük bánatán. Vagy csodaszereket ajánlottak neki, s bizonysággal állították, hogy tavaszra lábadozó, nyárára pedig járóképes lesz, a gyászidő elteltével még férjhez is mehet.
A vigasztaló szavakat illett meghálálni. Dina sajtos süteményt szolgált föl a vendégeknek. Ha kivételesen férfi is akadt közöttük, azt én kínáltam meg oportóval.
A pincébe rendszerint a lány is leereszkedett velem. Kereste az alkalmat, hogy egymással lehessünk. A korábbi ölelkezésünk miatt ő nem kapott fejmosást apámtól, és elég hamar megszabadult a lelkifurdalás kínjától. Boldog önfeledtségünket a hordók mögött már senki sem zavarhatta. Így kezdődött el szerelmi kapcsolatunk második, talán az elsőnél is bensőségesebb időszaka.
Az erős testi vonzalom, az egymásra való szomjazás süketté teszi az embert. Nagynéném egy alkalommal a tüdejét kiabálta ki, mire meghallottuk.
- Ákos, Dina, hol vagytok? Az Isten áldjon meg benneteket, gyertek már!
Egymás karjából kibontakozva csaknem bosszúsan engedelmeskedtünk a hívásnak. Azt hittük, beteglátogatók érkeztek megint. Most azonban egy merőben ismeretlen, inkább alacsonynak, mint középtermetűnek mondható, huszonöt év körüli férfit találtunk az üvegezett verandán. Néhány pillanatig fürkészőn jártatta rajtunk a tekintetét, majd felénk nyújtotta a kezét:
- B. Szöghy Gábor vagyok.
Mi is bemutatkoztunk, és hellyel kínáltuk a vendéget. A konyha nyitott ajtaján át kellemes meleg áramlott a verandára. A férfi kigombolta télikabátját, majd lassan, megfontoltan előadta jövetele tulajdonképpeni célját.
- Október legforróbb napjaiban a magyar pedagógusok színe-java átszivárgott az anyaországba. A bánáti elemi iskolák zömében szünetel az oktatás. Hogy ezt az áldatlan állapotot megszüntesse, a tankerületi igazgatóság tanfolyamot rendez Becskereken az olyan fiatalok számára, mint maga is, Ákos, aki értesülésünk szerint hét gimnáziumot végzett. A résztvevők segédtanítói oklevelet kapnak, s őszre már nevelhetik is a nebulókat. Érez-e kedvet erre a hivatásra?
- A háborús események meggátoltak a továbbtanulásban - mondtam szomorúan. Magamban pedig így folytattam: - Történész szerettem volna lenni, nem segédtanító, hogy megragadjak egy Isten háta mögötti faluban.
A vendég valami ívet vett elő a táskájából, és szemöldökét fölhúzva várta a válaszomat.
- Mivel kínálhatom meg, uram? - kérdeztem, hogy némi időt nyerjek a döntéshez. - Borral, pálinkával?
- Reggeli előtt vagyok. Egy kupica papramorgót szívesen meginnék.
Délután három óra volt. B. Szöghy elbeszéléséből utóbb megtudtuk, hogy harmadik napja van már úton. Faluról falura járva toborozza a tanítójelölteket, mert szívügyének tekinti a fiatal nemzedék jövőjét, s reméli, hogy én is megértem: milyen izgalmas, csábító feladat a nevelés új elméletének a gyakorlatban való kipróbálása, az emberek régimódi, szinte örökletes észjárásának, magatartásának a zsenge gyermekkorban kezdődő megváltoztatása.
Dina teli üveg körtepálinkát tett elébe, talpas pohárkát, kenyeret meg tányéron egy jókora füstölt libacombot. És ahogy ott az asztal körül sürgött-forgott, a bőkezű vendéglátásban részesülő jövevény megkérdezte:
- Kisasszony, magának mi a végzettsége?
- A hatodik elemi után különbözetivel fölvettek a polgári harmadik osztályába. A negyediket is sikerült elvégeznem, de öten vagyunk nővérek, és apám, az isten szegénye képtelen volt tovább taníttatni.
- Ha belegyeznek, mind a kettőjüket számba veszem. Ákost az egy nyáron át tartó tanfolyamra, a kisebb végzettségű lánykát a három nyáron át tartó C-tanfolyamra.
- És őszre én is taníthatok?
- Már hogyne taníthatna!
Dina a reménységtől kipirultan foglalt mellettem helyet. Annak lehetősége, hogy közös pályára léphetünk, sokat nyomott a latban, s miközben a vendég jóízűen falatozott, szó nélkül odabiggyesztettük nevünket a jelentkezési ívre.
*
Elérkezett február elseje, és sorozni kezdték az én korosztályomat. Aggasztott a holnap, hogyisne aggasztott volna, amikor a gépesített német hadosztályok szívós ellenállással tartották a Száva és Duna között kialakult arcvonalat. Hónapok óta úgy hullottak ott a jugoszláv hadsereg gyors kiképzésben részesült, rosszul fölszerelt újoncai, mint ősszel a legyek.
Amit Marjanović doktor Vigh Kóbi esetével kapcsolatban a sorozóbizottság elvi szempontjairól karácsony böjtjén mondott, finom célzásnak, jóindulatú figyelmeztetésnek vettem, és esélyeimet mérlegelve arra az elhatározásra jutottam, hogy a sorozási cédula kézbesítése előtt mint "friss lendülettel teli hazafi" önként jelentkezem katonai szolgálatra.
Én vagyok az az utód, aki egy rendellenes ivari kromoszóma révén nagyanyám sántaságát örököltem. A kisebbrendűség érzése azonban csak a strandon szokott belém hasítani. Ha cipőben vagyok, egy vastag talpbetéttel tökéletesen leplezem jobb lábam rövidségét.
Az indulás reggelén a betétül szolgáló parafalemezt fortélyos ötlettel a jobb cipőmből a balba csúsztattam át, és így már szembetűnő volt a bicegésem, amiről a tükör előtt is meggyőződhettem.
A Pancsovára vezető hosszú utat bokáig érő hóban, gyalogszerrel kellett megtennem, de nem egyedül, mert a falut elhagyva utolértem Sommer Egont, aki szintén a sorozásra igyekezett.
- Ákos, te vagy? - nézett rám szelíden mosolyogva.
- Megismertél?
- Hát elég sokat nőttél azóta, hogy utoljára láttalak.
- Emlékszel-e, mikor volt az?
- Negyvenegy őszén, vagyis három és fél évvel ezelőtt, amikor a példátlan villámháborús sikerek Németországot megrészegítették. Szüleimet bántotta az akkori diadalordítás, s volt merészségük hirdetni, hogy fegyver nem való az igazi keresztény kezébe. Anyámat emiatt életfogytiglani kényszermunkára, apámat meg halálra ítélték. Te Szegeden tanultál, nem tudhatsz erről a gyászos esetről. Engem, a félig német származású sorkötelest a fegyveres szolgálat megtagadása miatt a törvényszéki orvos a diliházba utalt.
- Hová? - kérdeztem, mintha nem jól hallanék.
- A kovini diliházba. Nem tekinthető tragikus élménynek, hiszen Pál apostol is megírta: "Isten a világ bolondjait választotta ki magának, hogy a bölcseket megszégyenítse." Tavaly októberben a partizánok kiszabadítottak, most pedig maguk közé akarnak venni. Köszönöm a megtiszteltetést. Inkább vállalom ismét a mártíromságot, de puskát az Úr egyetlen teremtményére sem fogok emelni.
- Hogy őszintén szóljak, nekem sincs kedvem az öldökléshez.
- Ne is legyen! Mert arra csak a hosszú kardú angyaloknak van joguk - mondta, s ahogy bandukoltunk a város felé, a Jelenések könyvére hivatkozva meglepő magyarázatot adott elő a végítélet napjáról és arról, hogy az armageddoni csata után a Jehova által levágatott aggokat, ifjakat, szűzeket és csecsszopókat össze sem gyűjtik, el sem temetik, végül olyanná lesznek a föld színén, mint a trágya.
- Lehetséges volna, hogy ez a világháború már a bibliai jóslat beteljesülése?
- Ugyan, Ákos! - fordult hirtelen felém. - Ami 1939 szeptembere óta történik, az szóra sem méltó csekélység.
- Hogyhogy? Virágzó országrészek váltak pusztasággá, városok üszkös romhalmazzá, milliók és milliók a halál martalékává. Ezt nevezed te csekélységnek?
- A királyok királyának ítéletnapi hadjárata más lesz, egészen más. Az minden emberi képzeletet felülmúl. Tudsz figyelni? És lehet veled értelmes beszélgetést folytatni?
- Hát persze.
- Akkor megsúgom neked - fogta halkabbra a szót -, hogy a lovak szügyig fognak a vérben gázolni.
- Csodálkozom, mert azt tanultam a hittanórákon, hogy milyen isteni alázatosság és jóság jellemzi az Urat. Hogy magasztosságával ne keltsen félelmet, a betlehemi istálló jászlában törékeny kisdedként tárulkozott ki a földi halandók előtt, gyermekkorában vágyakozva nyújtotta karját a felnőttek felé, soha senkit meg nem sértett, és amikor prédikálni kezdett, nyomatékosan intette tanítványait a béketűrésre. Kétezer éve úgy él a kereszténység tudatában, mint az irgalom atyja. Elképzelhetőnek tartod, hogy végül Hitlert is fölülmúlva rettenetes vérfürdőt rendez az egész világon?
- Igen. És ezt is az irántunk való határtalan szeretetből teszi. Mert az armageddoni csata a legnagyobb szerencse lesz, ami az emberiséget egyáltalán érheti. Elhullanak a férges jelleműek, összeomlanak a zsarnoki rendszerek. Nem lesz sorozás és katonaság. Örökre megszűnik a bánat, a szenvedés és a halál. Visszatér a földön a tökéletes béke, a paradicsomi állapot.
Nem részletezte tovább az armageddoni csatát. De ennyi is elég volt belőle.
Ahogy feljött a nap, az út menti árok innenső hajlatán a kipúposodott hótömeg alól meggémberedve és az éhségtől tántorogva másztak elő a mezei egerek. Mit sem törődve azzal, hogy átnedvesedik és ráfagy a nadrág, Sommer Egon közéjük ereszkedett, összeszedte, és nagykabátja zsebeibe rejtette őket.
- Az egérke is Jehova teremtménye - mondta mentegetőző mosollyal, és kimászott az árokból.
Kényelmes léptekkel haladtunk tovább. S miközben azon töprengtem, hogy útitársam rajongó szektariánus-e vagy pedig félnótás csodabogár, a szemhatár peremén föltűntek Pancsova tornyai és gyárkéményei.
*
Tízesével bocsátottak be bennünket abba a terembe, ahol a sorozóbizottság ülésezett. Anyaszült meztelenre kellett vetkőznünk. Ruhánkat a vaskályha mellett levő padra dobáltuk.
Csoportunk első tagja egy horpadt mellű, sápadt arcú fiú volt. Kezét morzsolva állt az ősz tisztiorvos elé.
- Doktor úr, az én betegségemen nem lehet segíteni. Olyan izé... hektika.
- Csak nehogy megjátszd itt a haldoklót!
- Minden éjszaka elfog a köhögési roham.
- Akkor a néphadsereg majd elküld a tüdőgondozóba, s ott a röntgen kimutatja, hogy igazat beszélsz-e.
A következő regruta nem volt már egészen fiatal, homloka jócskán megnagyobbodott a kopaszodástól. Leírhatatlan alázat és esdeklés volt a szemében. Elmondta, hogy a megszállás éveiben kényszermunkás volt egy közép-bánáti német magánbirtokon, ott összeházasodott egy cselédlánnyal, két apró gyermekük van, és mint családfenntartó kérné a felmentését.
A bizottság elnöke idegesen dobolt ujjaival az asztalon, és így szólt hozzá:
- Sajnálom, de az ilyen szociális természetű ügyekben mi nem vagyunk illetékesek.
Az előttem állók egytől egyig kiváló minősítést kaptak. Reménytelenségük, félelmük rám is átragadt. Szinte fenyegetően láttam magam előtt a szerémségi lövészárkokat, s bármire gondoltam is, a szorongó érzést nem sikerült elnyomni magamban. A gyomromban többször is valami görcsfélét éreztem, ennek ellenére igyekeztem nyugodtnak, sőt derűsnek látszani.
Ahogy ott ádámkosztümben a soromra vártam, az egerek előjöttek a melegre. Barátom az asztal felé dülleszkedve, négykézláb mászott utánuk, de azok fürgébbek voltak nála. Én meg cipőben bicegve, sőt a jobb lábamat kissé húzva tapostam őket agyon, s farkuknál fogva dobáltam be az égő kályhába.
A bizottság elnöke mogorván nézett föl a papírjaiból.
- Sommer Egon sorköteles.
- Nevezzen egyszerűen csak Jehova tanújának.
- Sommer Egon sorköteles - ismételte az elnök -, te csempészted be ide a rágcsálókat?
A legény mosolyogva bólintott.
- És miért tetted ezt?
- Mert féltettem őket a várható fagyhullámtól.
- Lépj közelebb!
Odaállt a doktor úr elé, aki tetőtől talpig végigmérte.
- Ezt a kis különcirkuszt igazán fölösleges volt megrendezned. Engem, aki már az első világháborúban is katonaorvos voltam, nagyon nehéz ám lóvá tenni. Miért játszod itt az eszelőst, miért akarod, hogy éppen most szuperáljalak ki, amikor döntő rohamra készülünk a fasiszta horda ellen? Sejtem, hogy a győzelem napján nem téged állítanak a díszmenet élére, de hazafiúi kötelességednek még kockázat árán is eleget kell tenned - mondta az orvos. Egon melléhez nyomta a hallgatócsövet, majd a bizottsági tagokhoz fordulva fagyos hangon közölte: - Frontszolgálatra tökéletesen alkalmas.
Én következtem.
- Hol a sorozási cédulád? - kérdezte az elnök. - Otthon felejtetted, vagy elveszítetted?
- Nem vagyok még sorköteles - feleltem. - Önként jelentkezem katonának.
- Ez már beszéd! - kiáltott föl ragyogó arccal. - Diktáld be az adataidat, fiam! Kezdd a szüleid nevével és foglalkozásával.
A helyzethez képest elég könnyedén adtam elő, hogy apám, Bali Károly halászember, de nem űzheti a mesterségét, mert a zimonyi hídfő védelme közben a hátgerincén megsebesült. Jelenleg a lakócai kosárfonó szövetkezet igazgatója. Édesanyám, Kövesdi Marika selyemgyári munkásnő. Mivel forradalmi szervezkedésben vett részt, a Gestapo tavaly áprilisban letartóztatta, és ismeretlen helyre hurcolta.
- Az itthon maradt rokonságon bosszút álltak-e a nácik?
- Igen. Nagyapámtól, Kövesdi Miklóstól a menekülő főjegyző elkobozta a lovait, őt magát pedig a másvilágra küldte - mondtam, s ennyi szomorú igazság után megengedtem magamnak egy kegyes hazugságot; öreganyám meghurcolását is rákentem a németekre.
- Neked is alaposan odasóztak a puskatussal. Nem úgy volt? - vette át a szót az orvos, mutatóujjával a tomporom felé bökve. - Alighogy beléptél az ajtón, fölfigyeltem a sántaságodra.
Válasz helyett lesütöttem a szemem. Mert kit is okolhattam volna testi fogyatékosságomért? Senkit. Hiszen így jöttem a világra. A doktor urat azonban meghagytam a hitében, hadd sajnálkozzon rajtam.
Kezét bizalmasan a vállamra tette.
- Ne csüggedj, fiatalember! Hidd meg, hogy rokkantan is érdemes élni. Pláne most, amikor a boldog jövő képe lebeg előttünk - mondta, és a gondos vizsgálatot mellőzve visszaküldött a helyemre. Miközben öltözködtem, rákönyökölt az asztalra. És arra, amit ott sugdosott, a bizottsági tagok helybenhagyó bólogatással válaszoltak. Az elnök pecséttel ellátott igazolást töltött ki a nevemre, s így szólt:
- Megértem, hogy halálosan gyűlöli a nácikat, és elégtételt szeretne venni a családját ért szenvedésekért, a fegyveres erőknél azonban nem vehetjük igénybe a szolgálatát. Jelentkezzen romeltakarításra, vagy tegye magát hasznossá a termelés frontján. Sok szerencsét!
Fejemet lehorgasztva, vagyis mélységes csalódást színlelve vonultam ki a teremből. A sorozás feszült hangulata után odakinn nagy-nagy nyugalom szállt meg. Jóleső érzés volt arra gondolnom, hogy a felmentő irat a zsebemben lapul. Furfangos igyekezetem serkentője, az élni akarás meghozta eredményét. Szabad vagyok, mint a madár.
Éppen delet harangoztak, amikor elhagytam a várost. Felhőtlen volt az ég, a hó tisztán fehérlett az országúton. És a hosszas gyaloglás alatt megérlelődött bennem az elhatározás, hogy virágvasárnap, amit Lakócán vővasárnapnak is neveznek, gyűrűt váltok Dinával. A többit rábízom a jövőre. A tanítói hivatásért ugyan nem lelkesedem, sovány kenyér, de arra jó lesz, hogy függetlenítsük magunkat a szülőktől. 1945-öt írunk, az álmok és a lehetőségek között még nagy az űr. Tudomásul kell vennünk az átmeneti időszak természetes korlátait és saját kicsiségünket. Így talán megtalálhatjuk azt, ami a nevelőmunkának faluhelyen is tartalmat adhat. Egész szörnyűségében ismertük meg a háborút, mintha vademberek közé keveredtünk volna. Okultunk a történtekből, s tennünk kell valamit azért, hogy az utánunk következő nemzedékek tiszta szívvel, gyűlölködés nélkül éljenek.