Hajnali rózsák

 

Hóvirág

Sodrott titkaiban
alázat-sorsú élet reszket.
Léte hangtalan,
csak az Isten hallja meg.
 
Vizes cipőivel a szél
remegő lépteket fél
sziromdombjaira,
- nyomában
mezők hangolják
a tavasz dalát;
s csírakezekkel
hímeznek gyökér-fonalú életet
a sűrű szövésű föld
vásznába.
 
Csöpp virág.
Erőtlen erejében
az idő ismétlőjele:
fagyláncolta göröngypárnák közül, ha kél,
hogy csengettyűzzön a készülődő tavasz-misén.
 
Szelíd magánya
a tavasz nyitánya.

Őzek

Ezüstmintázat futja át a réteket reggelente,
ha rájuk les a Nap, unott felhő-pólyái mögül...
 
Valahol kislány énekel,
kristályízű vizet isznak az őzek,
lábukon a testmeleg barna vibrálás...
A létezés makulátlan szépei ők,
ahogy állnak,
és riadalom csípteti a fülük hegyét.
 
Évezredek gén-fogai rágták idegeikbe magukat.
Örök készenlét az életük.
 
Velük kegyes volt az Úr.

Tavaszbánat

Ne égesd el a lehullott szirmokat,
sokkal jobban szeretik a csendes halált;
a földágyat, fűtakarót, szemfedelet,
a madarat moccantó örök magányt!
 
Ne égesd el a halott fűszálakat,
ha tegnapi, sovány létről mesélnek is,
fehér hangya-gyöngyöket ölsz meg velük,
leendő életek, mégha csöppnyik is!
 
Ne harapd át torkát a szíveknek!
Vinnyogó maszületetteket ne áss alá!
Kutya-, macskakölykök vagyunk mindannyian,
ma-holnap bennünk vet ágyat a halál.
 
Ne hasíts le virágkezecskéket,
hadd símogassák a hozzájuk hajlók bársonyát,
mindent örömbe vesz puha létük...
Hagyjuk bégetni bennünk Isten bárányát!

Nyár

A mezők sötétzöld burkát
most repeszti a Nap.
Madár-békét szül fészkek melegébe.
De a hűvösség rászól a teltkeblű nyárra,
szeméremre inti, de az kikacagja.
Sugárlétrákon fut be a zegzugokba
és minden élőnek elcsavarja fejét.
Érett gyümölcsök néznek utána,
sóvárgó szívükből kicsurran a vér.
Vesztükre.
Illatos halál vár rájuk a puha mélyben...,
amíg ez a szépséges asszony
fűszálíveket görnyeszt és azok
halálraváltan sápadnak bele egyetlen szavába
- hiába kék ég, hiába szellő -
szép halál kell
mindenkinek.

Hajnali rózsák

A kert hajába
rózsalugasok tűznek virágokat.
Szivárvány-arcukról
a Nap mosolyog.
Leveleikkel fűrészelgetik a levegőt;
ing és billeg a tér,
rángatja az ég hajnalvörös kelyheit,
hogy bimbót pirosító loccsanással
ömöljenek
az alvó rózsák
végtelenségére.
 
Lángtáncot lejt a kert.

Felhőszakadás

Sötétkék bársonyharag kúszik fel az égre.
Serényen próbálja bekapni a Napot.
Sürgetik egymást összeesküvő csöndben
a kék, a szürke, a mélylila habok.
Még rá-rámordulnak egymásra
az ég kutyái olykor,
titkolni akarnák tervüket,
de a természet nyugalma horkol.
 
Hangtalan fenyítéssel ostoroz a fény
- a menny neonjai kialvófélben.
Madarak dalába harapva fél
sunyin a borzongó jelen.
Mélyrepülésük suta menekülés,
érzik bőrük borsószemein,
halál-léptekkel jön a vetés
és aratás, a lét mezein.
 
Zuhog.
A dörgés villám mögé áll.
Kinek életet hoz,
kinek ez halál.

Hőség

Karcolgat a Nap
százágú fényvilláival,
röntgenez, darabokra cincálja
a testhideget.
Merészen járkál a háztetőkön,
hívatlan vendég lesz
a fűszálak szűk ruháiban
és csak jön, jön, zuhan,
fojtogat, szorongat, aztán leejt...
az éjszakába.
Mire beleájulnánk,
újólag kilép
a mozdulatlanság sötétkék tengeréből
és ránknyitja szörnyű-szép
szemeit.

Zivatar

Megállt a levegőben a nyár.
 
A nap kínos mosolya sárgásra fakította a fűszálakat.
Valahol már vizet fogannak a felhők,
és hozzák terhüket, szentül ballagva,
mint Mária Erzsébet háza felé.
Jönnek.
Villám-ostorcsapkodástól könnyes fájdalmakkal...
és gyöngykezekkel imádkozzák ki
fakír-testű fűszálak gyermekeit
a langyosra ázott föld rögalagútjaiból...
 
Port kavar a szél.

Naplemente

Nyárvégi ősz kapaszkodik
a pacsirták énekébe.
Soványan fut még a szél
madarak tollerdejébe.
 
Sétálni indul a kertbe
csigalány pókháló-hajjal.
Lila szem villan a fűből,
átölel tekergő karral.
 
Visszapillant még égő szemmel,
nyikkan a tűrés tűztorka.
Zománcot von a tó színére,
ráfolyik a Nap a Holdra.

Puha ősz

Vattacukrot sodorgat a szél
körbe-körbe a fák kontyára.
Sunyin settenkedik a tél,
ősz-lábakon a nyári tájra.
 
Sziromlányok vénülnek magukba,
hervadásuk zörgő szélkacagás.
Könnyet ejtenek a reggelek szavukra,
gyöngyeikben tünékeny ragyogás.
 
Fényszemekkel mosolyog a rét,
mint sírás után megbékült gyermek.
Karjait a Nap már nem tárja szét.
Aludni indulnak a kertek.
 
Úszik, lebeg, csobog az idő,
menne is, maradna is itten.
Volt, van és mindig lesz jövendő
... és mosolyog, csak mosolyog az Isten...

Őszi kép

Kerengnek a varjak,
tollvégüket sajdítja az időváltozás.
 
Alázatos csöndességgel rogynak térdre a napsugarak,
haldokló gőgjük mea culpázza az eget,
de nincs megbocsátás.
 
A szél kézcsókjától kihullik a fák haja,
lila őszirózsa hajt fejet önmaga előtt.
 
Álmos kisdiák viszi hátán a tudás súlyát,
meg-megbotlik.
Vajon
mire gondol?

Ballagó őszben

Talmi verőfényben libeg a gyanútlanság.
Megáll. Pihen. Nehéz nyár nélkül élni.
Keresi, visszafoghatatlanul.
 
A Nap reumás tenyerébe veszi,
könyörületét felhők könnyezik,
de a tülekedő szelek kikacagják...
 
Pillangó-halállal teli az ősz.
Pillangó-halállal teli a szívünk.
 
*
 
Varjak lépegetnek a szürkületben,
lassan,
befeketítve az eget.
 
Az éj ásít.
Szájából boszorkánysóhaj száll:
kár!
Köd púderozza léptük nyomát...
 
Isten hideg verejtéke csöpög
a fák ágairól.

Verebek

Koppan a tél.
Lábujjhegyen bokáznak a pelyhek.
Fagyos mosollyal szólítják a csendet.
 
Vacog a szél.
Halált csillognak a kertek.
Alázatos, szürke tollú szentek,
verebek alszanak egy ágon.
 
Talán reggelig...

Téli este

Csöndet festeget a tél,
verébbe csippent az éj,
veréb a varjúba.
 
Halkan kutakszik a szél,
suhan, szótlanul beszél,
buzdítja az anyja.
 
Csepp üldögél az ágon.
Ködből hízik a fákon.
Verébbe csippent a szél.
 
Veréb meg a varjúba.
Varjútoll hull a hóra,
belebotlik az ég.

Fagyott méltóság

Tél van.
Téli csönd.
Észrevétlen puhaságú zúzmara lépdel
ágakra, fűszálakra, kerítésre...
Jég-fullánkokat szül.
Szúrásait levegőbe döfi:
kristályos tövismadárként szúrja fel magát.
 
Benn a szoba és a lélek meleg.
Mozart Elvira Madigan-je táj-fehér muzsika;
csipkefűggönyt horgol a lelkemből.
Szembogaramba szűkítem a mélység és magasság
hullámzásait:
fönn takarót hímez az ég
és lassú libbenésekkel bocsátja alá mintázatait.
A szépség néma türelemmel adja magát;
prédává válik, zokszó nélkül.
Alázatossága hű makulátlanság.
Csönd van.
Csöndes tél.