Bakos András – Đorđe Pisarev: A nagyváros mögött

Citadella.doc
Đorđe Pisarev

Amint befordultam a következő utcába, egy pillanatra úgy tetszett, mintha egy óriási sárga baggert láttam volna, amint – törekedve, hogy kárt ne tegyen bennük – kínos igyekezettel a házak között vonszolja magát. A mágneszáras tokból abban a pillanatban előkaptam a szemüvegemet, ám a homályos lencse hatására váratlanul görcs nyilallt a fejembe. Köptem egyet és a kirojtosodott katonazubbony ujjával tisztára töröltem az üveget: a világot így már hibátlanul, kristályélesen láttam, ám a baggernek nyomát sem találtam. Csak egy sárgába öltözött lány tűnt föl, hosszú napbarnított lábszárral; azt is mondhatnám, hogy szép volt, ha nem tűnne túlzottan banálisnak – a város szívében jártam, az pedig köztudottan a legszebb lányok búvóhelye. Ezesetben azonban nem a lányt, hanem az erőgépet bújtatta el, amely mintha köddé vált volna, akárha a föld nyelte volna el, eltűnt egy pillanat alatt, két ház és két szempillantás között.

Könnygáz maradékát szimatoltam, s a járda a lábam alatt sikamlós és büdös volt a forradalom hányadékától. A történelmet már meguntam, bár az életet még most sem.

*

Aznap kezdődött minden, amikor megértettem, teljesen elment az eszem. Szóval a kilátás a hatodik emeletről, az én kibaszott irodámból, nem is valami. De mindig is úgy gondoltam, hogy na és?! Elég ha az íróasztalomat, lapján a könyveket, a számítógépet látom. Minek is vetném tekintetem a szürke hétköznapokra, a valós életre tekintő ablak négyszögletű nyílásán keresztül? Minek az nekem, hiszen izgalmas és megismételhetetlen, s az ilyen felettébb tud untatni. Higgyék el nekem, odakünn mindig történik valami, „odakünn” az élet tűzfészke a maga eleven szereplőivel, és rendkívül nehéz akár egyetlen óvatlan pillantásnyi időre is előre jelezni a lehetséges történéseket. A kockázat kerülendő, ostoba játék az egész. Észleljünk bármit, márpedig minden percben történik valami – egy irányíthatatlanná lett teherautó fölött uralmát veszíti vezetője, tarka gyalogosokat kaszál, változtat vörös foltokká, kölyökkutya nyalja a burek zsíros papírját, a narancssárga utcasöprő rágyújt és az üres cigarettásdobozt a frissen felsöpört járdára dobja, a büdös és koszos galambok láthatatlan morzsa körül verekednek, aranyló napsugár a szomszéd üvegépület homlokzatán, teljesen hétköznapi forradalom, a piacozók verekedése, valamint esőhozó felhők gomolygása a város felett –, kénytelenek leszünk tudomást venni róla, és aztán ellenállhatatlan cselekvésre ragadtatva, magunk is az események, történések közvetlen résztvevőjévé válni. Mire föl ez a sok hülyeség, amikor a számítógép kék képernyője jóllakat tárgyak és jelenségek látványával, méghozzá oly mértékben, ami egy egyébként csak ideiglenesen birtokolt életre sok is? .

De mert egy ámokfutó urbánus témájú prózát követel, én természetesen tájleírással kezdtem; itt is ház, és ott is ház, és meg is van már a szöveg fele! Felhajtok tehát két pelinkovácot, és bátran felszegem a fejem: és valóban, előttem kisebb-nagyobb házak, néhány fa, egy templomtorony, meg még egy templomtorony, a harmadik templom tornya a belvárosban, és közvetlenül mögötte, az ég felé feszülő hatalmas híd fölött a nagy erődítmény bástyájának tornya fénylik. Amíg azon töprengtem, ilyen távolságból vajon felismerhetők-e a lobogó színei – nem jutott eszembe, ki is van pillanatnyilag kormányon – lelöktem még egy pelinkovácot, s csak akkor ugrott be, a városközponton át nem folyik folyó, hogy került egy híd oda?

Kellett nekem az ablakban bámészkodni?! Dühödten húztam be a függönyt, rágyújtottam és arra gondoltam, úszni sem tudok, ami mi tagadás, komoly gond; az ember ennek tudatában hogyan szólítson le lányokat, akik közül s legszebbeket köztudottan a város szíve rejti. Elfeledem a várost, a hidat, a várat, elfeledem az életet; megzabolázhatatlan vadásza vagyok a fikciónak, és magamnak való! Nyitok egy file-t, elnevezem "citadellá"-nak, és megkezdem a pár kiló kenyeret érő történetet:

„Ahogy befordultam a következő utcába, egy pillanatra úgy tetszett, mintha egy óriási sárga baggert láttam volna, amint kínos igyekezettel – kárt ne tegyen bennük – a házak között vonszolja magát. A mágneszáras tokból egy pillanat alatt előkaptam a szemüvegemet, ám a homályos lencsétől nyilalló fájdalom hasított a fejembe. Köptem egyet és a kirojtosodott katonazubbony ujjával tisztára töröltem a lencsét: a világot így már hibátlanul, kirstályélesen láttam, ám a baggernek bármiféle nyoma nélkül. Csak egy sárgába öltözött lányt pillantottam meg, hosszú, napbarnított lábszárral; akiről azt is állíthatnám, hogy szép volt, ha ez nem lenne túlzottal közhelyes – a város szívében jártam, és az pedig köztudottan a legszebb lányokat rejti.”

| Bakos András: Az élet tűzfészke >