Bakos András – Đorđe Pisarev: A nagyváros mögött

Miféle szörnyeteg?
Đorđe Pisarev

Mégis tisztában voltam vele, azt is mondhatnám, ostoba játék maga az élet is. Főként, mikor a rengeteg tennivaló dacára ülök csak és emlékeket idézek. Mire nem adod a fejed, te idióta; memoárírásra azért tán csak nem vetemedsz! Ha így folytatod, tiszteletdíj nélkül maradsz, akkor aztán ülhetsz a diófa lombja alatt, a hűs árnyékban, méghozzá úgy, mint egy ágról szakadt: hideg sör, talp alá való muzsika nélkül. Munkára fel tehát – szükség van a pénzre. Különben is, eszed ágában sincs valamiféle érzelmes kacatot gyártani, amibe az ilyesfajta irkafirka torkoll, s ami elkerülhetetlen lenne, amennyiben hagynád gondolataidat csatangolni.

Megmozdítom tehát a kezem, az egér rezzenésére eloszlik a sötét, megszűnnek felém repülni a színes, hullámzó keretű ablakok. A megkezdett szöveg és mögötte a sugárzó szürkeség marad. Olvasom. Az indítás megfelelő, az egész viszont egy kicsit direkt, el kell kissé terelnem. Bedobok egy mondatot: „A szemüveget visszateszem a tokba, nem látom már a lányt, és gondolataimba merülve a vár felé veszem az irányt.”

Rendben, ez átkötésnek kiváló. Már a szemem előtt látom a főhőst, amint gondolataiba merülve szórakozottan járja a piszkos utcát. Jó, most hagyjuk kicsit elmerengni, én ezért is gázsit kapok – ez már nem nevezhető naplopásnak! Szóval:

„Nehogy azt mondd, hogy a szomszédságodban, a közvetlen közeledben nem ismersz olyan idősebb asszonyt, akinek öregsége és elhagyatottsága láttán nem szorul el a szíved! Nehogy azt mondd, hogy nem láttál még a moziban pattogatott kukoricát csemegéző magányosan ifjút, aki a fejét, amíg a fény ki nem alszik, fel nem emeli (általában az ilyen jön be utoljára, éppen ezért, hogy a teremvilágítást és a tekinteteknek való kiszolgáltatottságot elkerüljék). Nehogy azt mondd, hogy nem pillantottad még meg a 'te' magányos járókelődet: tulajdonképpen már évek óta minden este őt lesed; szapora léptekkel halad, mintha azt akarná elhitetni, hogy siet valahová, meghatározott célja van, bár te jól tudod, évek óta ugyanígy sétál, mindig egyedül, és mindig egyazon irányban, és még soha egyetlen szót sem váltottál vele. Ugye, felismered ezt a jellegzetes helyzetet: beugrasz a boltba kenyérért és tejért, csak úgy kutyafuttában, mert annyi a dolgod, és találkozások sora vár, mert állandóan késel, s nem tudod teljesíteni vállalt kötelezettségeid, s áll valaki előtted a pultnál, hogy vásároljon valamit, és csak fecseg, fecseg, isten tudja, miről faggatja az eladót, olyasmiről, aminek a valósághoz az ég adta világon semmi köze? Rosszkor jövő, kényszeres beszéd-roham, amelyet el kell tűrni, hiszen nem tudni mi az előzménye: lehet, hogy a szerencsétlen már egy álló napja nem szólt, nem volt kihez szólnia?! Nehogy azt mondd, hogy nem volt még olyan estéd, amikor csak ültél egy helyben, tétlenül és boldogan attól, hogy semmi dolgod, s hogy egy szabad este vár rád, és akkor... Kézbe vettél egy könyvet, olvastad vagy fél óráig, egészen addig, míg fel nem fogtad, egy szót sem jutott el az agyadig, egy szó sem maradt meg az emlékezetedben vagy érintett meg; bekapcsolod a tévét és bámulod a villogó képernyőt, egészen addig, amíg rá nem jössz, a képek akadálytalanul hatolnad át rajtad; kár bármibe is kezdeni, egy közeli lény hangja, érintése, puszta jelenléte híján. Ilyen valaki lehetne az a sárga ruhás lány, a városközpont legszebb lánya is.”

Hé, ugrom fel az asztaltól, s hagyom oda a monitor lapját, kiváló öteltem támadt („másnak nem kell, így hát az én zseniális ötletem”), amely a szerencsétlen hangütést összefűzi ezzel a céltalan poszt-skribálással. Egy magányos ember keresi a társát, s a párhuzamos történetet, amely nem pusztán a városé, hanem az emberé is. Elképzelem: egyedülálló és elhagyatott, képtelen arra, hogy bármiféle kapcsolatot teremtsen. Hát miféle szörnyeteg vagyok én, miféle veszett kutya? Nem lehet, gondolja tovább a hősöm, hogy ne létezzen más valaki is ebben, vagy valamely „más” városban, aki érteni és érezni képes. Elképzeli például, hogy e nagyváros mögött egy másik város húzódik. (Könnyen meglehet, miért is ne? Amikor például egy képeslapot veszel a kezedbe, és megpillantod rajta az épületek látható részét, nem lehet, hogy az azon látható oromzat egyszerű oromzat csupán és semmi több? Hogy az valójában nem is a ház része, hanem önmagában áll? Az létezik csupán, ami látszik is – ami nem látszik, nem is létezik. Fel kellene fedezni városom ilyen részleteit, és ebbe a kurva elbeszélésbe belegyömöszölni.)

Nem rossz, gondoltam, lehet, hogy ismét nyomozni és kutatni kellene – a vén millennium utolsó feltárójaként: a tökéletes huszadik századi városok romját túrva mélyebb, vagy netán magasabb rétegek feltárására vállalkozni. Kikapcsolom a számítógépet, kimegyek; időbe telik, amíg felfogom, hogy sűrű, sötét köd vesz körül. Teszek néhány óvatos lépést előre. Megrökönyödve torpanok meg: előttem óriási sötétzöld fadoboz, és megértem, hogy ez az álmomban látott konténer. Lehetetlen, gondolom, és szemem egy sovány, nagyjából ötvenéves férfin akad meg, akinek az arca gyűrött, kabátja sötétszürke, léptei pedig halkan visszhangoznak az aszfalton. Vele távolodik, karjába kapaszkodva, egy sárga ruhás, hosszú, napbarnított lábszárú lány is. Felemelem a bűzlő konténer tetejét.

Tudom, hogy ez lehetetlennek tűnik, a konténernek azonban nincsen feneke: a sötétben a padló helyén föld alá kanyarodó lépcsőzetet látok. Soha nem voltam túlzottan bátor, de gyáva sem; fölugrom, megragadom a nagy doboz peremét, gyönge izmaimmal alig sikerül felkapaszkodnom, és belülre vetem magam. Odaérve az első lépcsőfokhoz, felkattintom a zippómat, és megkezdem az alászállást az alagútba, amely a város szíve és a vár felé vezet.

< Bakos András: Az élet tűzfészke | Bakos András: A kazetta kulcsa >