Bakos András - Đorđe Pisarev: A nagyváros mögött

Herculaneum körvanala
Đorđe Pisarev

És megérted, amíg magad sem tudod, mire is vársz, hogy kinn, a katakombán, a váron kívül és a nagyváros mögött olyan forró, augusztusi nap van, amire már évek óta nem volt példa. Ilyen napokon megesett, hogy amíg az utcát jártad, élettelen madarak hullottak eléd, a darazsak felbolydultak és a hajadba keveredtek, berepültek a szádba, míg a kutyák eszüket vesztve vonítottak és a járókelőkre támadtak. És az éjszaka sem kínált menedéket: az elvadult macskák az ajtók előtt ólálkodtak, készen arra, hogy beszökve a lakásokba egyetlen csöppnyi ivóvízért bárkivel szembeszálljanak. Hajnalonként láthattad, hogy a vár őre leereszti a piszkos, mérgesvizű csatornán átívelő csapóhidat, s aztán kesztyűt húzva megragadja farkuknál fogva és cipeli a macskákat a legközelebbi szeméttárolóba. A város – amolyan halotti félálomban – fekszik, s arra vár, hogy végigfusson rajta az éjszaka hozta hűvös.

*

Mélyen lélegeztem, forogtam a magam alá gyűrt lepedőn a vörös függönyös szobában, és egy gyermek monoton hangját hallgattam, a sarkig tárt ablakon át ugyanazt az infantilis, egyhangú játékszöveget: repül-a, repül-a-ház; repül-a, repül-a-repülő.

*

Kedvtelenül vette kézbe a könyvet, miközben háta közepén néhány verítékcsöpp siklott alá: „A tenger visszavonulni látszott, s a homokon vízilények sokaságát hagyta. Az égen félelmetes fekete felhő gomolygott, villanások és lángnyelvek világították néha át”. Idősebb Plinius, a Misenumban horgonyzó római flotta parancsnoka a következőket jegyezte fel: „Egy pillanat alatt sötét éjszaka vett minket körül, mintha egy befüggönyzött szoba sötétje volna. Anyák jajveszékelése, gyermekek sírása és férfiak kiáltozása hallatszott. Mindenki a szüleit, gyermekeit, férjét vagy asszonyát szólogatta. Sokan esdeklő kezeik az istenek felé emelték, bár náluk is többen voltak azok, akik azt kiáltozták, hogy isten nem létezik, és hogy a világra örökös éjszaka köszöntött.” A legrettenetesebb az egészben – nem volt biztos benne, lehet, hogy a legnevetségesebb – az volt, hogy a római térképészek kitartóan továbbra a katasztrófák előtti állapotot tükrözték. Így aztán a papíron évekkel később is kísért még Pompeji és Herculaneum körvanala!

*

A másik ágy felé fordult. A sárgába öltözött hosszú lábú csinos szőkeség, a város szívének legszebb lánya, mozdulatlanul feküdt. Szőke tincsei szétterültek a koszos párnán. Hanyagul fedte csak a lepedő, csupaszon hagyta a vállat és a mellet. Elhatározta, hogy egyelőre békén hagyja. A lány különben három napja el sem hagyta a helyiséget. Istenem, sóhajtott, szeretném, ha minket is tizenöt méteres magas, tengervízből, hamuból és kavicsokból kevert sárhullám takarna. Vörös sárfal, amely miután betemette a várost, a város mögötti várost, a kazamatákat és a várat, valamint ezt a helyiséget is, a napon örökkévaló sziklává szikkad.

A lány három napja nem lépett ki a szobából. A férfi meg pirkadatkor felkaptatott a lépcsőkön, elrohant az álomittas és gyűrött őr mellett, kirohant az utcára, és iparkodott a part felé. A hajnali vörösség a szeme láttára foszlott szét, s a hatalmas víztükör most alaktalan mocsárnak tetszett. Megnézett magának ilyenkor egy-egy elkoszlott sirályt, egy összelapított, rozsdamarta konzervdobozt, pillantást vetett a talpa alatt csikorgó vörös iszapra, hogy aztán visszaólálkodjon a nagyváros mögötti városba, a Fellegvárba. A lány, a szőkeség, a belvárosi szépség továbbra is ugyanúgy feküdt: a tincsek szétterítve az elkoszlott huzaton, az ajkak elnyíltak kissé, a fogak kikandikáltak. Hányavetin takarta be a lepedő, válla és melle fedetlen maradt.

*

Megigazítottam az ágyneműt, amíg a kád megtelt vízzel, megmostam a fogam. A vécékagylóba gyöngécske, csöpörésző sugarat irányítottam, meghúztam az öblítő zsinórját. Az újratöltés során hallatszó zubogás összemosódott a fürdővíz csobogásával a kádban, amelybe óvatosan beléptem. Felőlem akár egy elsuhanó repülőgép döreje, s utána monoton gyermekhangon a „repül-a, repül-a...” is hallatszhatott volna, miközben a kezem a langyos vízbe merítve a borotvapenge alaktörését szemléltem, majd mögötte a forrást, amelyből előbb finom, majd egyre sűrűbb vörös köd lövellt, első hulláma az örökös szobromat kiöntő lávának.

*

Egy volt ez az augusztusi forró napok sorából, egy nap, amelynek pár évre visszamenően nem találjuk párját. A madarak élettelenül hullottak a járdára, a kutyák tajtékozva csaholtak és megtámadtak minden járókelőt, a dühödt darazsak pedig kiverték az ember szemét és belegabalyodtak a hajába. Amikor éjszaka sem volt nyugalom: eszük vesztett macskák ólálkodtak a küszöbökön, s csak egy ajtónyitásra vártak, hogy beosonjanak, és bárkivel szembeszálljanak, aki akadályozza őket az ivóvízszerzésben. Hajnalonként, amikor a nagyváros mögötti vár éjjeliőre leeresztette a csapóhidat, hátra már csak az maradt neki, hogy kesztyűt húzzon, s az elpusztult macskákat farkuknál fogva a legközelebbi szemeteskukába vigye. A félholt félálomban fekvő város a felületes felfrissülést várta, és mind többet, mind hosszabban és mind többször sóhajtozott.

A vár egyik kazamatájában, egy föld alatti szobában, a bezárt fürdőszobaajtó alatt lassan csordogált ki a vízzel szappant és vért elegyítő vörös folyadék, s azzal fenyegetett már, hogy teljesen bekeríti az ágyat, amelyen a szőke tincseit piszkos párnahéjon szétterítő nő hevert. A szája félig nyitva, a fogai enyhén előre álltak. Felületesen betakarva, kilátszó vállal, mellekkel, s ahogyan a város is, immár három napja lélegezvetvétel nélkül.

< Bakos András: A kazetta kulcsa | Bakos András: A hangszóróhoz közel >