Beszédes István – David Albahari: Téli kikötő VI.

A csönd buboréka szétpukkan
David Albahari

Idő közben persze, meglehet, másodszor is elzsibbadt az állam, tátott számban alig láthatóan mozgott csak a nyelv, s a fejem ismét hátracsuklott – mert ismét megtelt üres rumos poharakkal az asztal –, s amiről azt hittem, értelmes beszéd, nem volt egyéb hagymázos mormolásnál.

– Amíg csak ölemben vittem, s persze hétágra sütött a nap, a nagy hőségben képzelődni kezdtem (ha nem álmodtam magát a sivatagot is?!), úgy éreztem, hogy a nyomorék arcomba liheg. S teszi ezt egyre kéjesebben.

– Ti atléták vagytok, és fiatalok. – sóhajtozott.

Már akkor le kellett volna tennem.

Akkor azonban a csönd buboréka szétpukkant, s elöntött mindent a moraj. Felébredtem-e épp vagy csak most fogok elaludni? A matrózok énekeltek és káromkodtak, és a szemtelenebbek csipkedték és ölelgették a pincérnőket. A pincérnők sikongtak és odébb húzódtak, csordult a poharakból a rum és a bor. Az én poharam is csordultig telt, mikor megesküdtem volna, épp most ürítettem ki az utolsó cseppig. Megfordultam, hogy kérdőre vonjam a pincérnőt, esetleg nem ő töltötte-e újra. Ő azonban csak legyintett mondva: Isten hozza a téli kikötőben! Ezekre a szavakra a matrózok felzúdultak, a pincérnők pedig szertefutottak, mire a petróleumlámpák lángja megremegett. Összefont karomat az asztalra helyeztem, s a fejemet ráfektettem. Vihar közeleg, mondta valaki, de én már zuhanni kezdtem az álomba, előbb még csak lassan, majd mind gyorsabban, egészen addig, míg meg nem hallottam a harmonikaszót. Akkor óvatosan a jégre tettem a lábam.

< Beszédes István: Miben folytatódik odafönn? |