Beszédes István – David Albahari: Téli kikötő V.

Miben folytatódik odafönn?
Beszédes István

Csak mikor már a beduin rég nem volt sehol, lassítottam le a léptemet: a halálfélelem tartós létforma, gondoltam, percekkel éli túl a pillanatot, évekkel a napot, s vénebb a legvénebb teknőcnél és mamutfenyőnél. Hova hát a sietség, hiszen verőfényes ez az út, amelyre egyszer majd árnyékom is visszatér, és olyan végtelen, amilyen távoli a remény, hogy már a sivatag következő redőjéből kiemelkedik a liget zöldje, s felcsillan a dűne alján a szerető holttestét hordozó folyó. Ez persze attól is függ, már ha függ egyáltalán valamitől, hogy ez ugyanaz a kontinens-e, vagy legalább szubkontinense-e amannak, amelyen viszont millió buja oázis nőtt össze, buzgárok rohannak egymásnak, és szárazmérföldeket kell kutyagolni a szomjúságért, amikorra sóra, só kiverte szikesre lel az ember, vagy törpe árnyékot talál a kopár talajon, alatta végtelen mély homokkúttal. Ami honossá tesz itt és ott is egyaránt, az egyedül csak a futás: a legközvetlenebb módja a halál elkerülésének, le ne lassíts, meg ne állj, élők és holtak pályája ugyanaz, olyan gyorsan haladj csak, miként a suhanó pengeél, utol ne érjen, s te se rohanj belé.

És ha nem azt a folyót találom meg? – gondoltam bele, miközben húzni kezdtem a homokban a lábam, s megjelent lelki szemeim előtt az áldozatokat szaporító áradat. Ott már nem egy ostoba szeretőt, de szerelmesek egész családjait, szenvedélyes nemzetségeit sodorta. Kilépett a partra a révészekért, s csak az öngyilkos pásztorlányokat hagyta lengeni a fán, megannyi zászlaját a rémuralom külképviseletének, döglött madarait a gyümölcsfák őrének. S a bárányok a karámban? Nem csodálkoznék, ha amilyen ártatlanul éltek, olyan értelmetlenül pusztultak volna el. Hová sietek akkor, mért nem csodálom azt inkább, ami a szememet veri, a minden vizet begyűjtő ég vakító kékjét, vagy borulok a felhőszakadásokat egy szempillantás alatt felinni kész tevepúp-szigetekre?

Így vágtam a soron következő homokdombnak is, amikor még azt hittem, hogy lesz, ami a szomjam oltsa, ám amikor felkapaszkodtam a dűne peremére, és a következő völgybe pillantottam, elfelejtettem, hogy pusztán azért nem iszom, mert most még magam választhatom a nélkülözést, s azt éreztem hirtelen, hogy valaki néz. Kortalan férfi hevert a forró homokban, félrebillenve, akár egy kiszáradt amfora, onnan   rivallt rám, látom-e, milyen szerencsétlen, s hogy vigyem el tüstént a következő oázisig; abban biztos lehetek, vele az irányt nem vétem el!

Mert a fura szerzetnek se keze, se lába nem volt, s én viszolygok az áldozatoktól, minden bizonnyal otthagyom, ahol   találtam. Volt azonban benne valami kő-, pontosabban óriáskavicsszerű, s arra gondoltam, valahol a homoksziklák alatt egy cseppkőbarlang, egy óriássipoly lehet! Talán onnan ez az istenek fületört edénye. Mert van, ugye, ülő- meg függőkő. Ez így természetes. Mindkettő egy csepegés – a sziklák szemnek láthatatlan zuhataga – mentén szerveződik. Párban. Így van ez az emberekkel is, ki a felső, ki pedig az alsó világhoz tartozik, afelé törekszik. E sima hústömbnek azonban nem lehetett ily mód meghatározni a helyét, bármennyire közel is sodródott a talajhoz: mintha lebegett volna mégis az ég és a föld között. Megtorpant egy ponton a zuhanása. Mintha beszorult volna a láthatatlan homokóra tölcsérébe. Nem tudja az, aki felveszi, s az úton ölben cipeli, ő tartja meg   két világ között, maga viszi tovább a tömlőbe zárt időt. Mert lehet, hogy korábban veszítettem el, az események folyamata viszont azt sugallja, fel sem kellett vennem, eleve a hátamon volt, ezzé a torzóvá változott a beduintól kapott, a túlélés esélyét jelentő vizes edény.

– Bor volt a tömlőben, és jól berúgtál tőle – rikoltott fel valaki a matróztársak közül. Láttam a szájüreget, felvillant egy fekete zápfog. De azért csak folytattam, és csend is lett újra, pontosabban egy buboréka a csendnek a fojtott kocsmai zsivajban.

– Végtagjai kivételével egyébként semmi feltűnő nem volt rajta. A fenti vagy a lenti világban észre sem vettem volna. Ki tudja, hány ilyen függ odafönn, és hány merült el már teljesen a porban. Hogy itt élt, mégis ő volt az, akit legtöbbször karba vettek, és jártak-keltek vele, ahogyan én is, és így lett kínlódó ölelések történetévé. Egy végtagok nélküli húscsöpp, egy emberöltőkön át elengedhetetlen gyermek, kéz és láb nélküli óriáscsecsemő, egy kilincsszerűen lekerekedett torzó (minek a kapuján?), kisimult, kerek arcán kéjes/kényszeredett mosollyal, amelyről megítélni képtelenség, kiszolgáltatottságát magyarázza, vagy bűnös indítékairól árulkodik. A legrémesebb az, ha elképzeled, miben folytatódhat odafönn.

< David Albahari : Révészekre neheztelve | David Albahari: A csönd buboréka szétpukkan >