Branko Čegec
A bőr mondattana, a holdfény szintakszisa

 

A számok lekopnak a képernyőről.

Lemaradok, tehetetlen és néma vagyok.

Mintha felújítottak volna

a nyelv és a bor egy elkésett filozófiájában

hajlandó vagyok mindenféle patetikus lesiklásra

annak ellenére, hogy a kislány az óra mutatójáról

elaludt a kialvatlan éjszakák ölében

és a horgászok mende-mondáiban

melyekből idillikus irodalomtörténet csordogál.

 

Az esszé

váratlan veszélyeket rejt:

újabb és újabb magyarázatok érkeznek

a megzápult szavakra, az elhasznált képekre

és a kölcsönkért filmek jeleneteire:

a repülőgép zajának és a föld alatti világ porának

találkozása izzadt tenyereden:

újra szép vagy, örömteli és szelíd

a bőröm illata alá kúsztál

elbűvölő szoláris ragasztó

innen nincs visszaút, itt senki sem ugyanaz,

és az egészről csak az újságokból értesülünk

mint az eltévedt pillangók haláláról

a felcsillanó fényben

a mélységes sötétség közepette

 

Azt mondom: gyere a tükrömbe

és rejts el a lehűtött emlékeid közé

talán majd egy kicsit felmelegszem,

és mosollyal az arcomon álomba szenderülök,

mintha feledés lennék,

csendes tenger és Polic Kamov

a barcelonai szerencsebarlangban.

 

Búcsúznak a hajók, hosszúlábú

és lézerujjú zongoristalányok integetnek

mint minden hódítás során

innováció és halál:

érintésed ritmusa sztereóban bömböl,

bőröd könnyed villanása a holdfényben

a gát mellett, a tavaszban,

amikor a szelek még oly fiatalok,

az éj pedig hosszú, mint a kézirat,

egy hurkos l betű kanyarog

a távolban