Isten tudja...
Babics Imrével Szabó Palócz Attila beszélget
Szabó Palócz Attila: Babics Imre első kötete 1989-ben jelent meg Kék ütem lovagrend címmel. Egy évvel később már jár itt nálunk, Vajdaságban, ugyanis meghívta őt az Új Symposion akkori szerkesztősége, és egy kisebbfajta turnén jártak Horgostól Újvidékig…
Babics Imre: Akkor még Budapesten laktam, s bevallom, nagyon másnaposan szálltam fel a Szegedre tartó gyorsvonatra. Nagyon furcsa úton-módon, de mintha Isten keze vezérelt volna, hirtelen mindjárt ott volt a busz, nem is kellett várni, a határon szinte nem is ellenőriztek, pedig akkoriban még sokkal szigorúbb volt a határátlépés, mint mostanában. Így találtam magam Horgoson, Bozsik Péternél, majd pedig kezdetét vette a háromnapos vajdasági túra, jártunk Újvidéken, Zentán, és tartottunk egy Új Symposion-estet is, amelyik szerintem kifejezetten jól sikerült, a közönség meglehetően aktív volt, és az egész műsor interaktívvá vált, ugyanis ők is elég sokat kérdeztek, amit most is meg lehet tenni, ha valaki úgy gondolja.
Sz.P.A.: Mindenkit arra kérünk, hogy ha bármi felkeltené az érdeklődését, akkor nyugodtan kérdezzen, jelentkezés nélkül is közbe lehet szólni, csak úgy, mintha egy tábortűz mellett ülve beszélgetnénk. Abban az időszakban azonban én már rendszeresen olvastam a legtöbb magyarországi folyóiratot, igyekeztem beszerezni mindent, ami Zentáról elérhető volt, hiszen akkor még ott éltem. S érdekes módon az első köteted megjelenése előtti időszakból nem emlékszem a nevedre…
B.I.: Pedig akkor én már megjelentem országos folyóiratokban is, legelőször a szombathelyi Életünkben, 1985-ben, és még ugyanabban az évben, kora tavasszal, egy márciusi számban az Élet ÉS Irodalomban is, ahol Zalán Tibor mutatott be az olvasóknak. Volt a lapnak egy rovata, amelyben fiatal, ígéretes tehetségeknek adott teret, és ott kaptam én is szereplési lehetőséget. S az volt a szokás, hogy mindenkit egy idősebb pályatárs mutatott be. Ugyancsak megjelentem néhányszor a Kortárs hasábjain, ahol akkoriban Zalán Tibor versszerkesztő volt, tehát ezt is neki köszönhetem. Tulajdonképpen a kötetem is így jöhetett létre, mert akkoriban Magyarországon lehetetlen volt, hogy az ember folyóirat-publikációk nélkül kötethez jusson, hacsak nem volt olyan rendkívüli hátszele, olyan protekciója, hogy ezt megtehette. De így is két évet kellett várnom a kötet megjelenésére, tehát 1987-ben adtam le a Magvetőnél a kéziratot, és csak 1989-ben jött ki a kötet, ami egyébként akkoriban viszonylag jó átfutási időnek számított, mert volt olyan is, aki öt évig is várt a könyvére.
Sz.P.A.: Az időszak, amiről beszélünk, tulajdonképpen a rendszerváltás hajnala, előestéje volt, milyen volt abban a miliőben pályakezdőnek lenni, milyen mozgástere volt az embernek?
B.I.: Amikor én pályakezdő voltam, akkor a rendszerváltás szele még nem érintett meg bennünket. Minden ugyanolyan volt, mint tíz vagy tizenöt évvel korábban. Mire azonban megjelent a Kék ütem lovagrend, onnantól kezdve már minden könnyebbé vált, a kilencvenes évek elején már megalakultak az új kiadók, amelyek közül azóta már számtalan tönkre is ment. Gründolási láz lepte el Magyarországot, és akkor már mindent lehetett, tehát betört hozzánk a szabadság. De a könyv megjelenéséig én ugyanazt éreztem, és ugyanazt éltem át, mint az idősebb pályatársak a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes években, mint például Hajnóczy Péter is, aki ugyancsak nehezen jutott el az első könyve megjelenéséig.
Sz.P.A.: Nekem csak a kötet megjelenése nyomán tűntél föl, viszont nemcsak nekem: nagyon jó fogadtatása volt a könyvnek…
B.I.: Igen, ez így van. Két díjat is kaptam érte. A legjobb elsőkötetes költőknek járó Bölöni György-díjat kaptam meg érte, valamint akkoriban még volt egy olyan is, hogy A Jövő Irodalmáért Díj, és azt is nekem ítélték. Persze, nem mindenki olvas el minden folyóiratot, és ahhoz, hogy valakire felfigyeljenek, nagyon is kell a könyv, és szerintem a díjak sem ártanak. Mégis úgy gondolom, hogy sokkal inkább a könyv megírása a fontos, és nem a díjak hajszolása.
Sz.P.A.: Van ebben egyfajta kettőség, hiszen a díj önmagában irodalmi szempontból semmit sem jelent, ellenben abban, hogy felhívja valamire vagy valakire a figyelmet, nagyon is nagy szerepe lehet.
B.I.: Igen, és hozzátenném még azt is, hogy kétfajta irodalmi díj létezik, az egyik szakmai, a másik pedig állami. Én állami díjat sohasem kaptam, szakmait viszont igen.
Sz.P.A.: Így például egy olyat is, amelyik ugyancsak Vajdasághoz kötődik…
B.I.: Így van, elsőként én kaptam meg a Sziveri-díjat. Ezt Sziveri János halála után egy évvel alapították a barátai. A Magyarok kertje című második kötetemért – ami tulajdonképpen az első eposzom volt –, ítélték nekem ezt az elismerést, ami azóta is folyamatosan működik, és rendszeresen kiosztják. Sőt, ma már Sziveri János Intézet is van Magyarországon, amelyik Veszprémben működik. Olyan mértékben tisztelik tehát a barátai és a rajongói Sziveri Jánost, hogy egy ilyet is létrehoztak az emlékére.
Sz.P.A.: Így már akkor egészen más megvilágítást kap a kérdés, hogy ki is volt tulajdonképpen az a Babics Imre, akit a Kék ütem lovagrend szerzőjeként ismertünk meg?
B.I.: Ugyanaz, aki most, ugyanis nem sokat változtam. Igazából egy fiatal, huszonnyolc éves költő, aki egyetemet nem végzett, fizikai munkából élt, friss házas volt, egy kis leánygyermekkel.
Sz.P.A.: Azért is tartom fontosnak a közeget és a hátteret, mert nagyon sajátos, egyéni hangulatú verseket olvashattunk ebben a kötetben.
B.I.: Ahogy az egyik kritikusom is írta, én a középhosszú versekben futottam ki igazán a formámat. Tehát ezekben sokkal jobban megfogalmaztam az akkori énemet. Ezekben mondtam ki azt, amit akkor ki akartam mondani. De ennek csupán a szakralitás a lényege. Ebbe az irányba tartottam – de ezt csak ma látom –, még ha akkor nem is tudtam, csak éreztem.
Sz.P.A.: Milyen volt az a miliő, amelyik mindezt kihozta belőled?
B.I.: Három ciklusból áll a kötet, és mindegyik más indíttatású. Haikukat Tandori Dezső hatására kezdtem el írni, de hexametereket például már gyermekkorom óta írok. Nem tudom, miért, de valahogy erre állt rá a fülem, és ezt nagyon szerettem. A személyes élményekből alakult ez a könyv ilyenné, amilyenné végül is lett. Ez nem gondolati költészet, hanem tapasztalat szülte. Talán pont erre volt jó, hogy nem egyetemre jártam, hanem – hogy nagyképűen fogalmazzak – kijártam az élet iskoláját. Talán pont ez segített abban, hogy ez a könyv ilyen legyen, amilyen.
Sz.P.A.: Az élet iskolájában külön tantárgyként tanítják a versformákat?
B.I.: A versformákat nem tanítják, de olvasni lehet ott is, és meg lehet tanulni ezeket. De mondom, a hexametert én még a Lúdas Matyiból tanultam meg. Gyermekkoromban olvasnom kellett, és akkor megjegyezte a tanárnőm, hogy „neked milyen jó füled van ehhez”, és ez aztán megmaradt bennem. Persze az ember a gimnáziumban megismeri a klasszikusokat, Homéroszt, Vergiliust, és akkor úgy gondolja, hogy ezt ő is kipróbálja. És végül is eposzi szintre jutottam – hogy egy nagyot ugorjunk.
Sz.P.A.: Kicsit furcsa volt az adott pillanatban, és talán a hirtelen megnyilvánuló nagy érdeklődést is megalapozta, hogy kötött formákkal jelentkeztél.
B.I.: Igen, ennek az volt az oka, hogy „az én időmben”, vagyis a hetvenes évek legvégén, a magyarországi költészet nagyon elment a tárgyias leíró, ironikus forma felé. Akkor futott fel Tandori, s akkor volt nagyon népszerű Petri György. Tandori a formák mestere, ez vitán felül áll, de például Petri nem volt arról híres, hogy különösebben ragaszkodna a kötött formákhoz. Úgy éreztem, hogy ezzel nekem szembe kell mennem, ha valami eredetit szeretnék csinálni. Nem beállni ebbe a sorba, és nem az úgynevezett sztárok uszályában leledzeni. Szerintem egyébként a szakralitás összefügg a kötött formák használatával, ugyanis a tökéletességre való törekvés benne foglaltatik magában a szóban. Én ezért írok kötött formában, azóta is csak abban, és nem is tudok másképp írni.
Sz.P.A.: Annak az időszaknak viszont egyeduralkodó formája volt a szabadvers. Ha valaki kötött formákkal jelentkezett, mindjárt gyanús lett…
B.I.: Gyanús volt, de nem is kételkedtem abban, hogy ne lenne az; és egyébként nem is jutottam olyan magasra, legalábbis az elismertség szintjén, mint nagyon sokan mások, akik szabadverset írtak. De ez nem tántorított el. Belső hang vezérelt, nekem ez volt a fontos – én ezt csináltam. Megtehettem volna én is azt, hogy beállok ebbe a sorba, és akkor megpróbálok elvergődni egy bizonyos szintre, de úgy gondolom, hogy van valami diabolikusság a szabadversben – és egyfajta dilettantizmus is. Olvastam már én nagy költőtől is olyat, hogy szerinte nehezebb szabadverset írni, mint kötött formában, de én ezt nem így gondolom. Mindig ott lebeg felette a dilettantizmus árnyéka, ha az ember szabadverset olvas. Mindig érezni benne a lehetőséget, az eshetőséget. Ez persze nem jelenti egyértelműen azt, hogy ennek mindenképp dilettantizmusnak is kell lennie, hiszen például Walt Whitman is szabadverseket írt, és azokban mégis őserő van. De ahhoz meg akkor valóban kell az őserő! Valamire tehát szükség van ahhoz, hogy az ember ne érezze benne a dilettantizmust. Nagyon mély gondolatiság például, vagy humor, de sorolhatnánk sok minden mást is. De amikor valaki csak leír valamit, az önmagában még nem áll meg. Az én esetemben pedig nagyon fontos volt az is, hogy mást akartam csinálni: nem azért, mintha tudtam volna, hogy ez majd nagyon jó lesz, és feltűnést fog kelteni. Mert nem tudtam, és nem is érdekelt. De egy belső hang által kijelölt úton próbáltam elindulni… És mégis itt vagyok!
Sz.P.A.: Nagyon jó, hogy itt vagy, köszönjük neked! Kimondtál viszont az imént egy szót, ami egyáltalán nem jellemző sem a mai, sem az akkori, tehát a pályakezdésed időszakát meghatározó magyar irodalomra. Eposz. Én nem tudok róla, hogy az utóbbi időben bárki is írt volna eposzt a magyar szerzők közül – rajtad kívül.
B.I.: Az eposzhoz nemcsak költői tehetség szükséges, főleg ha az ember hexameterben írja – ez ugye, mindenképp fontos szempont –, hanem egyfajta kitartás is. Ugyanis, egy verset, mondjuk, az ember megír jó esetben egy délután alatt. Ha sikerül… De nemrég azt olvastam valahol, hogy Weöres Sándorral előfordult, hogy egy éjszaka alatt megírt harminchat verset. Nekem ez még nem sikerült. Másrészt pedig nem is éjszaka alkotok, de ez soha nem menne. Ugyanakkor azonban egy eposz, még egy kisebb eposz megírásához is nagyon nagy elszántság kell. Azzal pedig tisztában kellett lenni akkoriban is, és most is, hogy nem az eposz a legfelkapottabb műfaj, amit az emberek szívesen olvasnak mostanában. Azt akartam ezzel mondani, hogy valamiféle őrültség, valamiféle elhivatottság, fanatizmus azért szükséges ahhoz, hogy bárki is belekezdjen egy ilyen munkába.
Sz.P.A.: Az első köteted viszont más szempontból is fölhívta rád a figyelmet, ugyanis több szokatlan dolgot is elkövettél a Kék ütem lovagrendben. Így például azt is, hogy az olyan irodalmi közegben, amelyben már évek, évtizedek óta a szabad vers dominált, te többféle, de csakis kötött formával jelentkeztél.
B.I.: Úgy gondolom, hogy mindig is a kötött formák maradnak meg. Ugyanis, ha valaki játékosan az időben előre megy, és onnan visszanéz, akkor azt látja, hogy ebben a közegben, csak magyar nyelven hihetetlen mennyiségű szabadvers született. Hogyan képes abból kiválasztani az értékeset? Világos, hogyha valaki szereti az irodalmat, akkor a kötött forma felé fordul. Én erre gondoltam. Másrészt pedig szembe akartam menni az akkor divatos törmelékességgel, ezzel az ironikus, nyegle, fölényes stílussal, amelyik sohasem volt a sajátom. Harmadrészt pedig, bevallom töredelmesen, ifjonti hevemben, szerettem volna eredeti lenni valamilyen szinten. De ez utóbbi volt a legcsekélyebb szempont, talán elhiszik majd nekem.
Sz.P.A.: Amikor ebben a közegben megjelentél a kötött formákban írt verseiddel, nem viselkedtek veled úgy kiadók, szerkesztők, folyóiratok, mintha valamiféle környezetidegen elem lennél?
B.I.: Nem, meglepő módon, nem. Egyáltalán nem éreztem ilyesmit, vagy legalábbis nem mondták. De nem tudom, mert az emberek sok mindent elhallgatnak. A kritikák nem mindig voltak kedvezőek, s volt, aki még az előző generáció szempontjait képviselve nagyon lehúzta ezt a könyvet. Nem tetszett neki. De ezek a hangok aztán elhallgattak, mert a másik oldalon meg az elismerés olyan arányú volt, hogy azzal már nem tudtak vitatkozni. Még egyszer mondom, ilyen szempontból nagyon sokat köszönhetek Vajdaságnak, mert elnyomta ezeket az árnyékos hangokat.
Sz.P.A.: Lapozzunk bele egy kicsit a kötetbe. Haikuk. Beszéltél már erről korábban egy interjúban (az Új Symposionban jelent meg, 1991/1–2-es szám), amikor Újvidéken voltál a szerkesztőség vendége. Elhoztam most az internetről kinyomtatva, s azt olvasom a végén, hogy: „Babics Imrével Bozsik Péter beszélgetett 1990. december 12-én az újvidéki Ifjúsági Tribünön, huszonvalahány néző előtt.” Ekkor beszéltél arról is, hogy egy versnaptárban figyeltél fel először a haikura, mint versformára…
B.I.: Így van, addig én a haikuról soha életemben nem hallottam. Valószínűleg 1985–1986 táján lehetett ez, esetleg még előbb…
Sz.P.A.: Mikor voltál katona?
B.I.: 1983-tól 1985-ig, mert akkoriban nálunk már másfél év volt a katonaság. Tehát 1983 augusztusának végétől 1985 februárjáig.
Sz.P.A.: Azért kérdeztem rá erre, hogy segítsek egy kicsit az időpont meghatározásában, mert arról is beszéltél akkor Újvidéken, hogy az első versedet a katonaságban írtad…
B.I.: Igen, akkor előbb kellett megjelennie. Tandori Dezső fordította, és amikor én megvettem és beleolvastam – Budapesten éltem, mert én budapesti gyerek vagyok –, akkor teljesen megragadott ez a versforma. Hozzá kell tennem, hogy előtte én már nagyon nagy híve voltam a távol-keleti filozófiáknak. Tizenhét évesen olvastam a Tao te Kinget Tőkei Ferenc nyersfordításában, és az mélységesen megragadott. Ugyanakkor a hinduizmus, a buddhizmus irodalma is meglehetősen közel állt hozzám, úgyhogy ez olyan revelációként hatott, mintha ezt nekem találták volna ki anno, a középkorban, vagy még azelőtt. Hozzá kell tennem, hogy mostanában a haikunak elképesztően hatalmas irodalma van. Magyarországon pedig döbbenetesen nagy – százak írnak haikut, ami nagyon jó, szerintem –, de nemcsak ott, hanem külföldön is. Különböző haikuantológiák jelennek meg. Nemrég a budapesti Napkút Kiadónál, ahol szerkesztőként is közreműködöm, jelent meg Vihar Judit szerkesztésében Ezer magyar haiku címmel egy ilyen.
Sz.P.A.: Egy nagyszerű kötet…
B.I.: Tényleg nagyszerű kötet, szép kiállítású, nagyon szép könyv, mindenkinek ajánlom, aki meg tudja szerezni. Ebben is legalább száz magyar költő szerepel, és én, mint a Napút című folyóirat versszerkesztője, haikupályázatokat is elbírálok, és ott még több száz jelentkező van, aki haikukkal próbálkozik. Amikor azonban én elkezdtem haikukat írni, akkoriban ez egyáltalán nem volt divat. Haikuval én egyáltalán nem találkoztam akkoriban folyóiratokban, szóval mindenképp az elsők között vagyok, akik haikukat írtak magyar nyelven. Tandori után, no jó, ezt elfogadom…
Sz.P.A.: Mielőtt megindulhattunk volna most Vajdaságba, a zEtna fesztiváljára, előbb be kellett még ugranunk az itt említett, budapesti Napút Kiadóba – amelyik ezt a haikukötetet is gondozta –, s amelynek köszönhetően Babics Imre új kötete, a Gnózis is megjelent. S ahogy suhantunk végig az autóban a Hungária körúton, Imre folyamatosan mesélt arról, hogy ide járt iskolába, itt meg ott ezt meg azt csinálta, a zuglói környezet, a zuglói helyszínek, amelyeken végighaladtunk gyakorlatig mind ifjúkorának, a gyermekkorának az emlékképeit hordozzák magukban.
B.I.: Igen, ez így igaz. Zuglói gyerek vagyok, ott nőttem fel. Abban az időben ez még egy nagyon kedves külvárosa volt Budapestnek. A Városliget határolta az egyik oldaláról, a másikról pedig a Rákos-patak. Én pont a közepén laktam, az Amerikai úton, az Újvidék téren, az Egressy úton. És hát akkor még gőtéket lehetett fogni a városligeti tóban. Egyet-kettőt fogtam is, de aztán apám lehúzta őket a vécén. A vakok intézete mellett, a Városligettel szemben van a Teleki Blanka Gimnázium, amelynek a tanulója voltam, amíg ki nem rúgtak. A harmadik év végén történt ez – és nagyjából ez az én történetem az edukációt illetően.
Sz.P.A.: Igaz, hogy az első haikudat a katonaságnál írtad?
B.I.: Igen, Óbudán voltam katona…
Sz.P.A.: Zuglói gyerek Óbudán katona, hát szörnyen messzire vittek…
B.I.: Jó, de voltam közben Pápán és Dunaújvárosban is, csak a végén kerültem már Óbudára. Ott kinézetem az emeletes ágyról, valamelyik laktanya emeletéről az ablakon, és ott van a Hármashatár-hegy, az egyik budai hegység, és ez ihlette meg ezt a haikut. Felolvasom…
Felhők a hegyek
között higgadt haldokló
lennék a csúcson.
Ez talán visszaadja azt is, hogy milyen volt a közérzetem a katonaság ideje alatt.
Sz.P.A.: Hány éves korban vitték el akkoriban az embert katonának Magyarországon?
B.I.: Engem meglehetősen későn, mert én szociálisan problémás gyerek voltam. Ez azt jelenti, hogy a szüleim elváltak, édesanyámmal és az öcsémmel éltünk hármasban, aki akkor még fiatalkorú volt, tizennégy éves. Ezért engem később vittek el, és akkor is munkásszázadba kerültem, tehát gyakorlatilag dolgoztam ott, a pápai reptéren hangárokat építettünk. Így aztán később Budán is egy építőszázadhoz kerültem. De ha jól tudom, a határőröket tizennyolc, a többieket pedig tizenkilenc-húszéves kortól vitték el.
Sz.P.A.: Szerinted elképzelhető az, hogy a kötelező katonai szolgálat ideje alatt valakiből – bárki legyen is az –, egy tizenkilenc-húszéves srácból, aki odakerül egy munkásszázadba, egyszeriben csak költő lesz, mire leszerel?
B.I.: Nem akkor lettem költő, én már előtte is írtam verseket, gyermekkorom óta. Nem azt mondom, hogy négyéves koromban, mint Weöres Sándor, de olyan nyolc-kilenc évesen kezdtem el az első verseimet írni, tehát én akkor már költőnek tartottam magam. De azt, hogy igazából mikor lettem költő, majd az irodalomtörténet eldönti…
Sz.P.A.: A haikut, mint versformát, ma már szerintem mindenki ismeri, mert annyira elterjedt.
B.I.: Az egész világban.
Sz.P.A.: Formailag egyszerű, szinte ránézésre felismerhető. Viszont elkövetted a Kék ütem lovagrend című kötetedben azt, hogy néhány haikuhoz árnyékot is rajzoltál.
B.I.: Ezzel is inkább az eredetiségemet akartam hangsúlyozni. Meg hát volt egy ilyen ötletem. De állítólag nem is az enyém – az egyik kritikusom legalábbis ezt írta –, mert valaki már csinált előttem hasonlót. Ő ugyan nem haikuval, hanem valamilyen más versformával. Én meg csak úgy gondoltam, hogy ha itt van egy haiku, azt néha meg tudnám magyarázni, vagy legalábbis kibontani, kifejteni, részletezni, ezért néhány sor hexametert írtam hozzá.
Sz.P.A.: Én pedig épp arra akartam kilyukadni, hogy ehhez meg egy egészen más versformát választottál.
B.I.: Igen, így van, mert ez a kettő hozza meg – együtt! – a dolog feszültségét. Így teszik szerintem, legalábbis irodalmi szinten, a dolgot izgalmassá. Nem egy detektívregény ez, valóban, de ha valaki szereti az irodalmat, és a versformákat is jól ismeri, akkor ez neki szerintem izgalmas. Egyébként pedig haikut nagyon könnyű írni, ha valaki csak arra gondol, hogy öt-hét-öt, ahogy a szótagszámok diktálják, ugye, és csak arra figyel, de igazából jó haikut írni rendkívül nehéz, mert végül is teljes mértékben rá kell hangolódni a természetre. Nem az én hasonlatom ugyan, de ez pontosan olyan, mint amikor valaki bedob a tóba egy követ. Nos, ez a kő a haiku! S ez akkor jó, ha minél nagyobb, tágabb, szélesebb területen gyűrűzik. Tehát az a kérdés, hogy a haiku milyen mértékben kelt az olvasóban különböző hangulatokat, milyen asszociációkat vált ki belőle. És minél többször, minél szélesebben sikerül ez a haikunak, annál jobb. Ezért voltak a japánok a mesterei ennek a tömörítésnek, és ezt másban is megmutatták, mint például a bonsai esetében, amikor törpefákat képesek létrehozni. Azzal is próbálkoztam, de az nem sikerült.
Sz.P.A.: Nem tudom, hogy találkoztál-e már az interneten elterjedt mémmel, a bonsai macskával?
B.I.: Nem, de láttam japán bonsai kerteket és azok fantasztikusak, lenyűgözőek.
Sz.P.A.: A kötet utolsó ciklusának viszont egy végtelenül egyszerű címet adtál. Nem tudom, így, ennyi év távlatából kapásból rá tudod-e még vágni, hogy mi volt ez.
B.I.: Hosszabb versek.
Sz.P.A.: A haiku egy rövid versforma, erre aztán – hoppá! –, egyszer csak itt van egy fejezetcím, hogy hosszabb versek. Honnan jön ez?
B.I.: Ezek főleg hexameterek, de vannak köztük rímes, időmértékes versek is. És persze olyanok is, amelyek egyszerűen csak hosszabbak, mint a haikuk és a négysorosok. Hozzá kell még tennem mindehhez, hogy ennek a kötetnek az igazi szerkesztője Krasznahorkay László volt. A könyvben szegény Zsámboki Mari van feltüntetve szerkesztőként, aki időközben már elhunyt. Mielőtt azonban hozzá kerültek volna a verseim, elvittem Karasznahorkayhoz, a ma már Kossuth-díjas íróhoz, a Sátántangó kiváló szerzőjéhez megmutatni, hogy mit adok le a kiadónak. Akkor még ezek a versek jól össze voltak keverve. Ő pedig szépen fogta, és leült az íróasztalához a szentendrei házában, az emeleten, és körülbelül tíz percig olvasgatott ott egy könyvet a rengetegből, majd pedig összerakta a paksamétámat, és visszaadta a kezembe. Így vittem el aztán én a kötet anyagát a kiadóba.
Sz.P.A.: Ezek után talán meg sem kellene kérdeznem, de lehet, hogy tudsz rá egy jó választ adni, ezért mégis megteszem… Az első rész tömörségével szemben van ebben az utolsó ciklusban valamiféle ellenpontozás, vagy legalábbis ellenpontozási szándék?
B.I.: Ahogy kicsiben a haiku és az árnyéka teszi ezt, közel egymáshoz, így ez nagyobb léptékben nézve – maga a kötet. Egyfajta fezsültséget hoz létre.
Sz.P.A.: Ahogy van egyfajta ellenpontozás abban is, hogy Zuglóban nőttél fel, s ezek után egy kicsit talán furcsa lehet, hogy egyszer csak fogtad magad, összecsomagoltál, és magad mögött hagytad a nagyvárost…
B.I.: Ott nőttem fel, de ez nem azt jelenti, hogy szerettem is ott élni. Kisgyermekként nem könyöröghettem, vagy nem javasolhattam a szüleimnek, hogy költözzünk vidékre, de mindig is vágyódtam erre. Ez nyilván valamiféle belső késztetés volt. Szerettem a csendet, máig is imádom – nagyon fontos nekem. Egy idő után tehát odáig jutottunk, hogy a családdal leköltöztünk Bakonyszücsre.
Sz.P.A.: Most viszont már több mint húsz perce beszélgetünk, talán felolvashatnál ebből az időszakból néhány verset.
B.I.: Akkor egy haikuval és az árnyékával kezdeném.
Tehát, ahogy már mondtam is, itt a haiku árnyékát igyekeztem kifejteni, vagyis megfogalmazni azt, hogy miért lett ez a vers. Miért ez a kép – ezt próbáltam néhány hexameterben megmagyarázni. Azóta azonban már nem művelek ilyesmit. Haikut ugyan írok. Sőt most megint kiadásra vár egy kötetre való haikum, de azt most még nem tudom megmondani, hogy mikor kerülhet majd nyomdába. De árnyékot ma már nem művelek, mert szerintem elég az is, ha önmagáért beszél a haiku. Lehet, hogy ez irodalmilag nem volt nagyon jó ötlet – akkor azonban annak tűnt. S most akkor a hosszabbak közül olvasnék föl néhányat.
Ha ehhez bármiféle magyarázat szükséges, akkor ezt én úgy képzelem el, hogy egy angyal suhan az égben, miközben egy könnycsepp kicseppen a szeméből, és különböző képeket hoz magával, amíg lezuhan a mélybe. Én erre gondoltam, de tudom, hogy nehéz ez a vers, nehéz elsőre megérteni.
Sz.P.A.: Az imént már beszéltünk arról, hogy Babics Imrének 1990 decemberében irodalmi estje volt Újvidéken, azt azonban nem tettük hozzá, hogy ez volt pályafutása során sorrendben a második. Az elsőt pedig az akkori Nyugat-Berlinben tartotta. Hogy jött ez össze?
B.I.: Krasznahorkay Lászlónak köszönhetem. Ő akkor ösztöndíjas volt Nyugat-Berlinben, és az ottani kulturális szervek terveztek egy magyar hétvégét. Erre hívott meg engem. Egy nagyon szép kastélyban léptünk fel, nem messze attól a helytől, ahol Heinrich von Kleist öngyilkos lett a kedvesével együtt. De előtte már jártam Nyugat-Berlinben, a Checkpoint Charlie-n mentem át, és az nagyon nagy élmény volt, látni ezt a kettőséget, a Nyugat és Kelet közti különbséget, egy városnak a két arcát. A démoni, a sátáni arcát, és a másik, a szabadabb arcát, amelyben jobban ért a levegő.
Sz.P.A.: Milyen volt a fogadtatás?
B.I.: Berlinben nem magyarok voltak a hallgatók, tehát a verseimet németre fordítva olvasták fel. Egy remek fordító dolgozott rajtuk, de mégis csak egy idegen kultúrkör volt ez az ő számukra, nem nagyon ismerték, kuriózumszámba ment az egész, és a pörkölt talán jobban is ízlett nekik, mint az én verseim. De ezt nem tudhatom. Itt aztán, Vajdaságban azonban a fogadtatás teljesen olyan volt, mintha hazajöttem volna. Sőt, sokkal jobb fogadtatásban volt részem itt, mint Magyarországon.
Sz.P.A.: De, gondolom, azért ott is volt néhány meghívás, egy-két irodalmi est?
B.I.: Nem volt sok. Persze, volt néhány, Győr, Tatabánya, Békéscsaba, Budapest… Egy nagyon sikerült estem volt Budapesten, Zalán Tibor vezette, és a Kolibri színház két színésze adta elő a verseimet. Akkor sokan is voltak, de nem hiszem, hogy ez nekem, inkább a Tibor sorozatának köszönhető, mert szinte mindenkit meghívott, és ez egy hosszúra nyúlt széria volt.
Sz.P.A.: Mire emlékszel az akkori Újvidékből?
B.I.: Az akkori Újvidéken kicsit többen voltak, és a közönség kicsit aktívabb volt. Bozsik Péterrel beszélgettünk, és valahogy interaktívabb volt a műsor. Különböző kérdésekkel, többen aztán más irányba terelték a beszélgetést, például a filmekre… De én szívesen beszélek, kérdések nélkül is, ha kell otthon, egyedül, a tükörnek is. Annyit vagyok egyedül, hogy muszáj kiadnom magamból, ami bennem van. Túl sok csend vesz körül, talán már kicsit sok is, pedig azt mondtam, hogy szeretem.
Sz.P.A.: Helyszínek az életedből, a pályafutásodból: Nyugat-Berlin, Újvidék, Budapest, Zugló. Az előbb felolvasott versben pedig már megjelöltük Óbudát és a Hármashatár-hegyet, azonban nem mellékes az sem, hogy mi most a zEtna tizedik irodalmi fesztiváljának részeként vagyunk itt, ennek pedig az idei témája épp a megjelölés, a tag. Ez a Geotagger fesztivál. Ki tudsz választani egy olyan verset a kötetből, amelyik egy bizonyos helyhez kötődik, amit megjelölhetünk vele?
B.I.: Nem számítottam erre a kérdésre, ezért most végig kell lapoznom a kötetet. Talán a négysorosok közt. Például ez:
Katona voltam, amikor láttam egy részeg embert hazabotorkálni, akit nagyjából ismertem is, tehát tudtam róla, hogy nem teljesen normális, vagyis nincs vele minden a legteljesebb rendben. Ebből az élményből született ez a vers. És egy másik:
Hát ez pedig egyfajta tömegiszonynak a költői megfogalmazása. Ez Budapest a nyolcvanas évek végén, ez volt akkoriban. Ez egy ilyen tag, én így jelöltem meg a szülővárosomat.
Sz.P.A.: És azon belül is Zuglót…
B.I.: Én Zuglóban nőttem fel. De Zugló már nem ihlette meg azokat a verseket, amelyek ebben a kötetben szerepelnek, ugyanis akkor már rég elhagytam azt a városrészt, tizenhét évesen eljöttem onnan. Kőbánya, Angyalföld – ezek a rosszabb helyek. Ha valaki ismeri Budapestet... Inkább ezek a helyek határozták meg azt az időszakomat, amelyben ezek a versek születtek.
Sz.P.A.: Ezek valamiféle vándorlások Budapesten belül?
B.I.: Igen, és később átkerültünk még a Havannára, akkoriban még úgy mondták, Pestlőrincre, ma már Pestszentlőrincre. S annak is a legrosszabb hírű lakótelepére, s a Gnózis már ott játszódik.
Sz.P.A.: Azért is kértem, hogy jelöljük meg a számára fontos helyszíneket, mert Babics Imréről úgy tartják, hogy volt egy nagyon sikeres indulása, majd hirtelen elhallgatott, évekig nem publikált, nem volt jelen. Senki nem tudott róla semmit. „Te, mi van a Babics Imrével, tudsz róla valamit?” Ez pedig azért is érdekes, mert ha az író alkot, és ír, és nagy munkán dolgozik, akkor bizony nincs ideje ide-oda szaladgálni, részt venni ilyen-olyan rendezvényeken, föltűnni itt vagy ott… Márpedig Imre ebben az időszakban egy nagyon nagy munkán dolgozott. Meg tudnánk esetleg mérni valahol?
B.I.: Nagyjából másfél kiló körül lehet.
Sz.P.A.: Az irodalomnak tehát súlya van.
B.I.: Akár kézifegyvernek is mondhatnánk ezt a könyvet.
Sz.P.A.: Budapestet tehát már végigjártuk, Zugló, Kőbánya, Angyalföld, Havanna lakótelep… Majd egyszeriben fogta magát és félrevonult. És dolgozott ezen a munkán. Kiszemelt magának egy kis falut a Bakony hegységben. Nem is értem, hogy sikerült megtalálni Bakonyszücsöt…
B.I.: Elmondom, de előbb pontosítsunk egy kicsit. A Gnózis című könyvet, amelyik a budapesti Napkút kiadónál jelent meg 2013-ban, én még a Havannán kezdtem el írni, és még mindig ott laktam, amikor befejeztem 1999-ben. De akkor már megvolt egy ingatlanom Bakonyszücsön, amelyikhez egyébként egy újsághirdetés útján sikerült nagyon olcsón hozzájutnom.
Sz.P.A.: Gondoltam, hogy letetted Magyarország térképét az asztalra, megpörgetted magad előtt, és oda költöztél, ahová a mutatóujjaddal sikerült betalálnod…
B.I.: Nem, hanem elővettem a Magyar Nemzet című napilapot, és megnéztem az apróhirdetéseket. De nem ez volt az első hirdetés, amelyiken megakadt a szemem, mert többfelé mentem, utazgattam időközben. Nem volt autóm abban az időben, és buszoztam, vonatoztam jobbra-balra, Somlójenőtől kezdve Tápióvalamiig, már nem is tudom, mi volt a neve… Tiszafüredre és hasonló helyekre ugrottam le, és kerestem azt a helyet, ahol nekem majd jó lesz. És hát sikerült megtalálnom.
Sz.P.A.: Azon kívül, hogy nagyon jutányos áron sikerült megvásárolnod az ingatlant, mint mondtad is, mi ragadott meg ebben a bakonyi miliőben?
B.I.: Maga az erdő közelsége, a hegyek, és a rengeteg csermely, a Gerencétől kezdve szinte az összesen át, amely behálózza a Bakonyt. És a szelídsége. Ezek tehát nem azok az égbe nyúló, havas, zord hegycsúcsok, hanem inkább szelíd lankák, ami viszont kedves az ember lelkének. Bakonszücs pedig egy kedves kis falu volt, tehát úgy éreztem, hogy ez pont jó lesz nekem. Háromszázan lakják, egyébként akkor még négyszázan voltak, de nagyon gyorsan, rohamosan pusztul a falu, csökken a lakossága, mert elköltöznek az emberek. És hát persze, az idősek eltávoznak közülünk. A hely, ahol most lakom, a való szélén van, és az különösen tetszett nekem, hogy nincs szomszéd. Mert én a lakótelepen, mint egy olyan ember, aki különösen szereti a nyugalmat, nagyon sok atrocitást éltem át. Ha felettem-alattam fúrtak, akkor beleremegett az egész épület, aki lakott panelben valaha is, az tudja, hogy ez mit jelent. Nehéz volt ott alkotni, de a Gnózist még a Havannán írtam, azzal, hogy időközben már sokat tudtam írni a bakonyszücsi diófám alatt is, amit ugyan nem nekem ültettek, de ott áll már 1959 óta, és azóta is megvan, hála Istennek. És a távolsági buszon is írtam oda-vissza.
Sz.P.A.: A Budapest–Bakonyszücs járaton keletkeztek a mű egyes részletei?
B.I.: Bakonykoppány! Mert Szücsre nem megy be a busz, az egy zsákfalu Bakonybél és Pápa között.
Sz.P.A.: Amikor most Vajdaságba indultunk, Imre reggel gyalog sétált be Bakonykoppányra.
B.I.: Ez csak egy két és fél kilométeres távolság, igazán nem nagy ügy. De volt már olyan is, hogy Ózdról gyalogoltam haza, no az már egy komolyabb vállalkozás. Az már tíz kilométer.
Sz.P.A.: A Gnózis cselekményében láthatunk egyfajta kettőséget: egyrészt itt vannak a Havanna lakótelepi élmények, részben, másfelől pedig a bakonyszücsiek. Hogy férnek meg ezek egy borító alatt?
B.I.: Ugyanúgy, ahogy az életembe is belefér, hiszen a Gnózis helyszínei azok a települések, azok a terek, amelyekben én is éltem. A cselekmény egy része abban a hatodik emeleti, ötvennégy és fél négyzetméteres, másfél szobás lakótelepi lakásban játszódik, ahol én is laktam Budapesten, a Havannán. Az a kert pedig, ahová az egyik szereplő végül eljut, és magával viszi a másik kettőt is – az az én bakonyszücsi kertem. Mindez tehát adott volt, bennem nem keltett nagy feszültséget; de remélhetőleg a könyvben feszültséget okoz ez is. A kert szépsége és csendessége ellenpontozza az a havannai sivárságot, azt a frusztrációt keltő közeget, amiben ott éltünk.
Sz.P.A.: Nem tudom, hányan élnek a Havanna lakótelepen…
B.I.: Többen, mint Csókán, ebben biztos vagyok.
Sz.P.A.: Arra is gondolok, hogy egy túlzsúfolt lakótelepen, ahol él, mondjuk, tizenöt-húszezer ember, egész másképp működnek az emberi kapcsolatok, mint egy háromszáz lelkes kis faluban.
B.I.: Igen, és nem is olyan nyugodtak az emberek. Amikor azt mondom, hogy frusztráció, a szociológusok pedig már réges-régen megfejtették ennek az okát. Mindig a patkányhasonlat jön elő ezzel kapcsolatban: amikor sok patkányt egy kis helyre összezsúfolnak, és nincs meg nekik a saját életterük, akkor elkezdik egymást gyilkolászni. Az emberekre ugyanez jellemző: ha kis helyen vannak, ha be vannak zárva egy dobozba… Amikor az ember megy haza este, és felnéz az égre, akkor azt lesi, hogy melyik doboz az övé, ahol van egy kis kockaablak, amelyiken vagy világít, vagy nem világít a fény, de alapjában véve azt sem tudja, hol lakik. Vékonyak a falak, s ha valaki lehúzza a vécét a tizediken, akkor az hallatszik a lenti emeleteken is, mert végigzubog, hihetetlen. Mindez frusztráltságot okoz, és nem mindenki viseli ezt jól. Van, akiben ez pszichés betegségek formájában jön elő, például ilyen a pánikbetegség, vagy az agorafóbia, és nem mer kimenni az ember az utcára. Van, akiben pedig agresszivitásként nyilvánul meg. Láttam, mit műveltek a fiatalok, és elképesztő volt. Úgy élték ki magukat, hogy petárdákat dobáltak. És amikor az ember tudta, hogy jön a Szilveszter, az újév, az összes, a ház előtt parkoló autós szépen elvitte onnan a járművét. Úgy hangzott az egész mintha a nehéztüzérség szólna, marokszám dobálták ki a petárdákat az ablakon. A frusztráció az így jön ki, és az én szereplőim is frusztráltak. De ha nem lennének azok, akkor hazudtam volna. És én magam is frusztrált voltam… Talán már nem vagyok az, ezt nem tudom, de a legjobb pillanatban sikerült meglépnem onnan.
Sz.P.A.: Említetted az előbb az egyik felolvasott verssel kapcsolatban a tömegiszonyt…
B.I.: Igen, az Ünnepi dózis. Amikor egy áruházban az ember rosszul érzi magát.
Sz.P.A.: Mindazok alapján, amit elmondtál, valószínűleg a tömegiszonnyal is összefüggésbe hozható ez a te elvonulásod.
B.I.: Persze, csak én váltam agresszívvá. Mindent kipróbáltam már: jártam úszni – minden reggel elmentem a közeli uszodába –, de nem segített, mert visszamentem, és ugyanaz a közeg fogadott. Úgy éreztem, hogy a közeget kell megváltoztatnom, és nem önmagamat.
Sz.P.A.: Mondta szépen Schobert Norbi, hogy válts életmódot.
B.I.: Akkor még nem is létezett ez a műsor, de mi megelőlegeztük az ő szlogenjét. Sokat gondoltam arra, hogy például egy hindu bölcs, aki képes egy banánfa alatt évekig elüldögélni, ugyanezt meg tudná-e tenni a Havannán a hatodik emelten. Szépen leül lótuszülésbe, magába mélyed, és teljesen kizárja a külvilágot. Miközben az egyik szomszédja – mint nekünk is az egyik – abban éli ki a frusztrációját, hogy állandóan fúr és farag. Volt egy szomszédunk, aki állandóan épített valamit, és gyakorlatilag minden nap két órán át hallgathattuk a fúrója zúgását. Kíváncsi lennék, hogy ez a képzeletbeli hindu bölcs hogyan élte volna meg ezt.
Sz.P.A.: Ezek mind a hétköznapi életből vett történetek és élmények voltak eddig. Költészet és valóság találkozik azonban például abban a formában is, amelyben a Gnózis íródott. Ugyanis az egész kötet hexameterekben van lejegyezve. Imre tehát több hexametert írt, mint Homérosz és Vergilius együtt. Valóban így van?
B.I.: Igen, ha összeszámoljuk, akkor szerintem igen. Ebben a kötetben van körülbelül tízezer hexameter. Homérosztól az Iliász és az Odüsszeia, Vergiliustól pedig az Aeneas – ha ezekkel számolunk, akkor szerintem a Gnózis ilyen értelemben több hexameterből áll.
Sz.P.A.: Nem iszonyatos munka ez?
B.I.: Az, persze, hogy az. Ezért is mondtam rögtön a beszélgetésünk elején, hogy kell hozzá fanatizmus. Elhivatottság. Szenvedély. Egyfajta belső késztetés. Az ember nem ül le csak úgy poénból, hogy aztán kilenc évig dolgozzon valamin, és létrehozzon egy nyolcszáz oldalas könyvet. Ez magától nem megy. Valami célt ki kellett tűzni.
Sz.P.A.: Nem gondoltál arra, hogy sokkal egyszerűbb lenne leírni ezeket a történeteket prózában?
B.I.: Igen, de azt bárki megteheti. Ebből a könyvből azonban csak egy van. És szerintem egy is marad. Ha ez most így nagyképűségnek hangzik, akkor azt vállalom, de én nagy dolgot akartam alkotni, egyfajta hiúságból, mondjuk így. Ahogy a Psychéből is csak egy van, és azt is le lehet írni prózában, de így talán jobban sikerült.
Sz.P.A.: Meghallgathatnánk ebből is egy részletet.
B.I.: A végéből olvasok fel, ott már egyértelmű a hexameterek jelenléte, mert már úgy is van szedve.
Sz.P.A.: Az első kötetedről átugrottunk hirtelen a legújabbra, ezért én most még visszatérnék kicsit az időben a kettő közötti térbe.
B.I.: Volt időközben egy eposz, de azt már említettem, a Magyarok kertje.
Sz.P.A.: Éppen ennek a műfajáról, az eposzról szeretnélek kérdezni. Ez a forma hogy jött itt a képbe? Miért, mivel keltette fel az érdeklődésedet?
B.I.: Nagyjából ugyanaz a hajlam játszott ebben döntő szerepet, ami folyamatosan munkál bennem. Az ősiség iránti vágy. A szerelem azon korok iránt, amelyekben a szakralitás állandó volt, és a profán dolgok sokkal esetlegesebbek. Mi viszont egy profán korban élünk, most teljes mértékben egy anyagias korban, engem viszont az a kor ragadott meg mélységesen. Részben az olvasmányaim által, ahogy már említettem is, a távol-keleti filozófiák, és ezért fordultam az eposz, mint az ókoriak kifejező eszköze felé.
Sz.P.A.: Az, hogy téged éppen ez ragadott meg, jelzi egyúttal azt is, hogy te egy szakralitásban gondolkodó ember vagy?
B.I.: Mindenképpen. Nekem ez az alapállásom. Akárcsak az általam sokat olvasott Hamvas Béla. De mondhatnék más szerzőket is, akik például Hamvas Bélára hatottak erősen, mint a francia René Guénon, vagy az olasz Julius Evola. De ide sorolhatnám Weöres Sándort, Kodolányi Jánost is, mert az ő nevük fémjelzi a tradicionális filozófiát. Mivel azonban én nem vagyok filozófus, inkább talán úgy kellene fogalmaznom, hogy ők jelentik nekem a tradicionális alapállást, gondolkodást, közérzetet.
Sz.P.A.: Én viszont még egy kicsit visszarántanálak a profán világba.
B.I.: Abban élünk.
Sz.P.A.: Számoltunk hexametereket, megmértük már a könyvet is… Készült veled azonban egy interjú az Ünnepi Könyvhétre a Gnózis megjelenése alkalmából. Az egyik kérdésre válaszolva megpróbáltad ekkor kicsit helyrerakni a veled kapcsolatos számokat.
B.I.: Igen, mert Csokonai Attila, aki az interjút készítette velem, a kilences számot említette. Mintha kilenc kötetet akartam volna írni, vagy az lett volna célom. De mások korábban meg hétről beszéltek velem kapcsolatban…
Sz.P.A.: Rakjuk kicsit helyre ezeket a dolgokat. Hogyan mérhető Babics Imre a számok tükrében? Hány köteted jelent, mik ezek, melyik olvad be a másikba, melyik áll még mindig önállóan? Ilyenek…
B.I.: Nagyon nehéz a kérdés. Ehhez most akkor mankóként kell használom ezt az interjút. A Kék ütem lovagrend volt az első kötetem. Ezt követte a Magyarok kertje, az első eposzom. A harmadik a Két lépés a függőhídon ugyancsak eposz. A következő két kötetem, amelyik önállóan is megjelent, A széthajtogatott fekete doboz című eposz, és egy színmű, a Warning a Gnózis része. Aztán következett két színmű, ezek egy kötetben, Ködkeselyűk címmel jelentek meg. Sajnos, egyiket sem mutatták be, akár azt is mondhatnánk, hogy színpadi költemények maradtak. Nem nagyon sikerültek, és nem is tartom magamat túl jó drámaírónak. Mondjuk úgy, hogy akkoriban nem írtam jó drámákat, azóta pedig nem is írtam drámákat. Majd következett a Plekniterápia című könyvem, de ez bolti forgalomba nem került. A Hármashatár-heg című kötetem volt az újabb, ezt már a Napkút könyvkiadó adta ki, amelyiknek a vezetője Szondi György, 2007-ben jelent meg. Ez teljes terjedelmében tartalmazta a Plekniterápiát, és vannak benne olyan versek, amelyek a Gnózisnak is a részei. A legfrissebb kötetem pedig a Gnózis. No most, ha mindezt összeszámoljuk, akkor négy és fél kötetem jelent meg eddig. Most tervezgetek egy újabb könyvet, amelyik öt ciklusból állna, ezek mindegyike huszonegy versből. És kiadásra vár még a haikukötetem, amelyik szintén kész. Most pedig már a legújabbon dolgozom, amelynek néhány darabját el is hoztam most ide magammal.
Sz.P.A.: Mielőtt áttérnénk a felolvasásra, még a drámákról szeretnélek kérdezni. Nem fényezted magad túl, mint drámaírót…
B.I.: Csak az igazat mondtam. Nem sikerült. Azt hittem, hogy abban is jó leszek, nagyon elszaladt velem a ló, azt hittem, hogy az egész könnyű lesz nekem, de aztán kiderült, hogy mégsem. Ott már nagyon fontos szerepet játszik az emberismeret, a tapasztalat. Valószínűleg éppen ez, a színházi tapasztalatom volt kevés ehhez.
Sz.P.A.: Honnan jött az ötlet, hogy egyáltalán drámát írj?
B.I.: Felül akartam múlni Shakespeare-t. Volt egy ilyen ostoba ötletem, és nekem sem sikerült! Komolyra fordítva a szót: ki akartam próbálni magam ebben a műfajban is. A próza az, amit soha semmiféleképp nem akartam írni. Megpróbáltam valamikor nagyon fiatalon, de rájöttem, hogy Faulkner-szintre nem jutok el soha életemben, s akkor mondtam, hogy „rendben, ezt erőltessük”. De úgy gondoltam, hogy drámában talán igen, ezt az akadályt talán sikerrel venném. Nem tudom, hogy most, manapság milyen drámát írnék, de azt hiszem, hogy nem kell nekem ezzel újra próbálkoznom. Túl sok volt a drámáimban a költészet, s ezért is használtam az imént azt a kifejezést, hogy színpadi költemények.
Sz.P.A.: A drámákban is tartottad magad kötött formákhoz?
B.I.: Nem, de voltak bennük versbetétek.
Sz.P.A.: Tavasszal jártam nálad Bakonyszücsön. Gondolom, most, télen is gyönyörű lehet, de tavasszal láttam a kerted, ami már önmagában is egy csodálatos világ. Már a kaput is döbbenettel szemléli az ember, hiszen az is egy természetes „képződmény”…
B.I.: A kaput gyertyánból alakítottam ki, így lett belőle egy boltíves bejárat. Úgy vágtam, hogy végül egy boltívet alkotott. De csak egy vékony ember tud átmenni rajta.
Sz.P.A.: És amint átlép ezen a gyertyánkapun, bent találja magát egy csodálatos, meseszerű világban.
B.I.: Ott a nagy diófa, amelynek tövében írtam a Gnózis egyes részleteit. Utána pedig következnek a tavak…
Sz.P.A.: Ezt az egész mesevilágot teljes egészében te alakítottad ki.
B.I.: Hét tavat építettem. Olyan értelemben valóban teljes egészében én készítettem mindezt, a saját kezemmel, hogy a felhasznált termésköveket igen messziről talicskáztam oda, és bizony nem kevés tonna fogyott ebből. Később a feleségem, aki jóval spirituálisabb lélek, mint én – a nők sokkal inkább azok, mint a férfiak a kabbala szerint –, hogy „ez a hét tó megfelel a te hét csakrádnak”. Itt jön a visszacsatolás az általam annyira kedvelt távol-keleti filozófiákhoz, és ahhoz a gondolatisághoz, amelyben a csakrák fontos szerepet játszanak. Mintha tudat alatt ez munkált volna bennem, hogy a kertben a saját hét csakrámat megtestesítsem. És ez így teljes.
Sz.P.A.: Ezek szerint nyolcadik már nem lesz?
B.I.: Nagy valószínűséggel nem lesz nyolcadik. Egyrészt pénzem sincs rá, másrészt kedvem sincs már hozzá. Az energiáim is csökkennek. Azonban nem volt tudatos a hetes szám ebben a munkában, akkor még nem volt benne semmiféle szimbolizmus. Amikor elkezdtem csinálni, akkor egyszerűen csak fogtam magam és nekiálltam, nem volt még ilyen elképzelésem, s ezért is mondom, hogy tudat alatt jött a hetes szám. Hogy megfeleljen a hét csakrámnak, vagyis a hét emberi központnak a hindu felfogás szerint.
Sz.P.A.: Én is ástam már gödröt a hátsó udvarban. Érzékeltetnünk kellene azonban, hogy itt azért mégsem erről van szó. Ezek komolyan kiképzett tavak, tehát nem az én ásónyomaim közé zúdított vízről van szó…
B.I.: Így van, én is ástam már emésztőgödröt, az tényleg egészen más műfaj.
Sz.P.A.: Abból is hetet?
B.I.: Nem, nem, hála Istennek, abból csak egyet, de az épp elég volt. Ugyanis egészen magasan van a hely, ahol ástam, tehát magasan van a talajvíz is, és a végén már nagyon sokat szenvedtem, inkább dagonyáztam, mint ástam. De az első tóval is nagyon megszenvedtem, ugyanis nem volt semmiféle tapasztalatom. Volt ott egy ismerősöm, aki azt mondta, hogy misunggal, tehát a homok, víz és cement keverékével lehet tavat építeni. Ebben igaza is volt, mert végül is tényleg ebből csináltam, csak azt nem mondta, hogy ezt a misungot milyen állagúra kell kikevernem, meg, hogy ez hogyan működik. Elkezdtem én csinálni, kikevertem a talicskában, mert nem volt betonkeverőm. A legnagyobb tó az kétszáznegyvenöt talicskányi keverék volt. Ez egy nyolc köbméteres tó. Ekkor a falakat még függőlegesre építettem, de elképszetően nehéz úgy föltenni a misungot, hogy ne essen le. Volt, hogy mire felraktam, már le is dőlt az egész. Szóval nagyon sokat szenvedtem vele. S nem is csak egy héjat kellett rátennem, hanem kettőt, mert egy az nem nagyon tartotta volna meg a vizet, mind elszivárgott volna. Viszont jó a misung, vagy legalábbis jobb, mint a fólia, mert így a formákkal sokkal jobban lehet játszani. Így a képzelet sokkal nagyobb lehetőséget kap.
Sz.P.A.: Az újabb tavaknál már más eljárást alkalmaztál?
B.I.: Azoknál már profi voltam, azok már nem is repednek meg, azok már jobban tartanak, tehát már nem is kell azokat annyit javítgatnom. Télen a jég nagy károkat okozhat benne, megrepesztheti, s akkor ott elszivárog a víz. De már az elsőnél is használtam díszítőelemeket, a sziget, a sziklakert már benne volt a koncepcióban, csak a medence kirakása volt problémás, mert – mondom – függőlegesek voltak a falak. S igyekeztem mindenféle különlegességet összeszedni, és ha jobban belegondolok, akkor alig van olyan fa, főleg díszfa, ami nekem nincs ott meg. Vagy ha ott nem – mert a kertben már nem fért el –, akkor odalent, a másik ingatlannál, ahol lakom, a falu végén.
Sz.P.A.: Ez egy profán világ: számot tudsz mondani?
B.I.: Még soha nem számoltam össze. De több száz.
Sz.P.A.: És ha már tavak, akkor halak…
B.I.: Aranyhalak vannak bennük. Minimum százhúsz, ahogy megszámoltam. Télen is ott vannak, elvermelik magukat. Annyit kell csak tennem, hogy léket vágok a jégre, hogy ne fulladjanak meg. Csodálatos dolog, hogy elkészít az ember egy tavat, teleengedi vízzel – aranyhalakat persze kell bele vásárolni, én kaptam is meg vettem is –, és aztán megdöbbenve figyeli meg, hogy megjelenik az egész állatvilág. Szitakötők, csiborok, békák, gőték, siklók… Óriási siklók szoktak ott csúszkálni, nagyon félek tőlük, komolyan mondom, tehát nem a kedvenceim. Egyszer találkoztam még egy vízipocokkal is, még a fejét is megsimogattam. Persze megjelennek a macskák is a könnyű zsákmányra. A madarak pedig itatóként használják, és mivel odajárnak, a káros rovarokat is elkapják.
Sz.P.A.: Nekem az volt a csodálatos az egészben, hogy mindezt te alakítottad ki a saját képedre.
B.I.: Így van, de nem volt benne semmiféle koncepció, az egész az folyamatosan hozta, továbbépítgette magát. Nem volt ebben olyasféle koncepció, mint az igazán nagy kertészeknek a későközépkorban, mint a franciakert, angolkert, kínaikert. Ezeket én mind csodálom, de nekem nem volt ilyen koncepcióm. Egyrészt kicsi is volt a hely, ötszáznegyven négyszögöl a terület, egy ember csinálta az egészet, nem voltak kertészeim, mintha én lettem volna a nagy tervező, aki irányítom a munkásokat. Nem, és hát anyagilag is szűkösen álltam. Akkor is.
Sz.P.A.: A könyvheti interjúban volt egy nagyon szép hasonlatod ezzel kapcsolatban. Párhuzamot vontál az ökoszisztéma kialakulása és az irodalmi élet között.
B.I.: Fölolvasom: „Ha elkészítek egy tavat és feltöltöm vízzel, akkor előbb-utóbb megjelenik benne az élet. Algák, békák, vízipókok, siklók, csiborok, szitakötők, stb., hamar kialakul egy ökoszisztéma. Miután minden egyazon őselv alapján működik, ugyanígy történik az igazi költészettel is: megalkottatik a mű, és ha az igazat hordozza, akkor előbb vagy utóbb rátalál az olvasó.” Ez volt az a metafora. Én ezt így gondolom: ha jó valami, akkor az nem marad pusztán leírt szó. Erre a világirodalom története a legjobb példa: megmaradtak az igazán jó dolgok. Még ha nem is olvassák őket. Említhetném például Dante Isteni színjátékát, amelyben a Poklot még mindenki elolvassa egyetemi szinten, de a Paradicsomot és a Purgatóriumot már nagyon nehezen. És tényleg unalmas, valljuk be, de attól még csodálatos munka.
Sz.P.A.: Ezek szerint te nem osztod ezeket a nagyon sírós, nagyon kesergős nézeteket, amelyek az utóbbi évtizedekben egyre inkább elterjedtek, hogy egyre kevesebb olvasó van, és hogy ez mekkora tragédia?
B.I.: Én mindig a jövőben gondolkodom, ha erről van szó. Mindig abban gondolkodom, hogy ha ez egyszer elmúlik, valamilyen okból kifolyólag – és ne legyen katasztrófa, ne legyen világháború, de – tegyük fel, hogy kikapcsolják a villanyt, akkor már nem fog működni az internet. Akkor már nem lehet moziba menni, nem lesz tévéfilm, és sorozatok sem lesznek… Akkor ez marad! Nem a Gnózis – hanem az irodalom. Akkor mindenki visszatér a könyvtárba, és akkor újból olvasni fognak az emberek. De lehet, hogy csak egy paradigmaváltás kell hozzá, és jön az emberiségnek egy új generációja, amelyik megunja ezt az egész technicizált világot. A történelem mindig ilyen ellensúlyokból, ilyen ellentétekből formálódik. Ha a divatot nézzük, akkor is, de ha bármi mást, akkor is. Valamikor a hosszú haj a divat, aztán a kopasz fej, s aztán megint visszajön a hosszú haj, s ez így ciklikusan változik. A könyv és a technika kapcsolata ennél jóval bonyolultabb, és nagyobb léptékű – de én reménykedem. Ha nem reménykednék, akkor mi tartana életben? Akkor miért csinálom? Akkor mire születtem? Semmi máshoz nem értek, csak ehhez.
Sz.P.A.: Mit gondolsz, miért csökkent az utóbbi évtizedekben folyamatosan az irodalom olvasottsága?
B.I.: Folyamatosan csökken. Ennek szerintem két oka van. Az egyik az, hogy megjelent a tévé, aztán meg az internet, és ez rendkívüli mértékben lefoglalja az embereket. Szerintem az anyagi helyzetük is befolyásolja ezt. De a mentális beállítottságuk is megváltozott. Másrészt pedig hozzájátszott ehhez az írástudók árulása is. S itt jutunk vissza a szabadversek témájához. Én úgy gondolom, hogy vissza kellene térni a szakralitáshoz – sokadszor mondom ezt a szót, talán sok is lesz belőle a mai napra –, mert ha az ember nem tért volna le erről az útról, és nem tért volna el támolyogva a profán irányába, akkor kicsit talán többen érdeklődnének az irodalom iránt ma is, de biztos, hogy nem annyian, mint, mondjuk, Adyék korában. De ma már nem lehet visszahozni azt az időszakot. Majd akkor, ha valaki leoltja a villanyt és nem lesz többé áram, akkor a költészet visszakapja a korábbi rangját, de addig nem. Én így gondolom. Addig mindig lesz valami, ami eltéríti az embereket ettől, pedig enélkül nem lehet élni. Szerintem az egyfajta zombilét, ha valaki költészet nélkül él. De, mint már mondtam is, én semmi máshoz nem értek, csak ehhez. Nem mehetek el kertrendezőnek, mert nincs róla diplomám, s egyébként sem vagyok egy önmenedzselő típus. Nem tudok az interneten hirdetni, hogy én most kertet csinálnék valakinek, aki úgysem fizetne ki – ismerve a mai újgazdagok mentalitását. Nekem csak ez maradt…
Sz.P.A.: De van egy kiváló referenciamunkád!
B.I.: Hát igen, ha valakit érdekel, akkor van. Nem tudok az emberekkel bánni, túl gyenge vagyok ehhez, nem vagyok főnöktípus, tehát nem tudnám dolgoztatni az embereket. „Most pedig nem álltok meg cigarettázni, hanem ki kell ásni azt a tavat!” Szóval nem megy. Én csak ehhez értek. Akkor ezek szerint az életem teljesen feleslegesen zajlott le? Én hiszek Istenben. Tehát Isten ezt akarta volna? Hogy az a számtalan ember, aki a könyvtárnyi kötetet teleírta, mind feleslegesen éljen? Nem. Nem hiszem. És ha csak egy ember olvassa el, már az is valami, mert lehet, hogy ő majd továbbpörget benne valamit, amiből létrehoz egy másik nagy dolgot. Nem lehet tudni. Isten útjai kifürkészhetetlenek – ahogy a mondás tartja.
Sz.P.A.: Ez pedig egy kiváló végszó arra, hogy elmondjuk azt is, mi fogadja a látogatót hozzátok belépve az udvarban…
B.I.: Van egy csermely a házunk előtt, amely felett egy kis betonhídon kell átmenni, hogy bejussunk az udvarba. Valami javítást végeztem ott, és a friss misungba beleírtam nagy betűkkel, hogy: „ISTEN TUDJA!” Megjegyzem, az ikrek jegyében születtem, tehát nálam a kettősség eleve adott, és ebben is felismerhető. Van egy a magyar mondás, ami épp azt jelzi, hogy a megkérdezett személy nem tudja a választ. „Mikor lesz a következő háború?” „Hát, Isten tudja…” És van egy hindu gondolat, ami tényleg csak két szó: „Isten tudja.” Ha bármilyen kérdésed, bármilyen problémád van, Isten tudja. Van tehát egy profán és egy szakrális olvasata ennek is. Van egy mélysége és van egy magassága.
Sz.P.A.: Ezzel pedig egy kört megtettünk ugyan, de ismét a szakralitáshoz érkeztünk vissza.
B.I.: Igen, mert én mindig ott vagyok. Nem tudok onnan kilépni, mert nem tehetem. Mint egy örvény, magába húz.
Sz.P.A.: Ez pedig már csak azért helytálló a megjelöléssel kapcsolatban is, mert épp itt vagyunk a Tisza mellett.
B.I.: Igen, a „szőke Tisza”, de nem tudom, vannak-e benne örvények. Én a Duna mellett gyerekeskedtem, és állandóan azzal riogattak, hogy az örvény lehúzza azokat a rosszfiúkat, akik ott úszkálni akarnak.
Sz.P.A.: A jófiúk átúszhattak?
B.I.: Nem, a jófiúk bele sem mentek, hanem otthon tanultak.
Sz.P.A.: Akkor hallgassunk most meg néhány verset az újabbak közül, a készülő kötetből.
B.I.: Ezeken már érezhető a természetközelség, az én bakonyszücsi létezésem. Mindegyik természetihlette költemény. Nem hexameterben íródtak, mert azt már régóta nem művelem, hanem rímes versek.
Kérdés a közönségből: Mondhatjuk akkor azt, hogy a nagyvárosból a távozás nem menekülés volt, hanem kivonulás?
B.I.: Szerintem nincs nagy jelentősége ennek. Nevezzük menekülésnek. Én annak tartom. A kivonulás túl méltóságteljes kifejezés erre. Ezzel szemben inkább, mint egy vert, egyszemélyes hadsereg, úgy tűntem el – legyünk őszinték. Menekülés volt ez, menekülés.
Kérdés a közönségből: A művei létrejöhettek volna akkor is, ha nincs lehetősége a menekülésre? Mondjuk, ha még mindig a Havannán élne…
B.I.: A Gnózis mindenképpen létrejött volna, de a továbbiakat nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Ez örök titok marad. Nem valószínű, hogy én Pesten sokáig kibírtam volna még a továbbiakban. Mindenképp eljöttem volna onnan, de hogy aztán hova kerülök, és az a környezet mennyire inspirál, milyen műveket hozok létre, azt nem tudhatom, mert csak egy múltam van, ami mögöttem van, és ez így történt. De azt hiszem, hogy ezeket a műveket nem hozhattam volna létre. És örülök, hogy így jártam, mert ezek a természetközeli versek nagyon fontosak nekem.
2013. november 7-én és 8-án, a zEtna X. (Geotagger) Irodalmi Fesztiválján, a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet oszlopcsarnokában és másnap a csókai Városi Könyvtár olvasótermében készült beszélgetés szerkesztett változata. Készítette Szabó Palócz Attila. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.
