Makropolisz 17., Kirké szigetén 4/3.

Géczi János
Száraz teafű

< Zvonko Karanović: A kármin nyoma |

Sosem hittem volna, hogy mindehhez néhány másodperc elegendő. Annyi csak, hogy egy légy átszáll benne, az ajtótól az ablakig, ahol az üveg az útját állja. Vagy annyi, amennyi ideig tart, ahogyan a tekintetemet átigazítom az első sor első helyen ülő oroszlánjáról a második sor utolsó helyén ülő kutyájára, szinte nem is érzékelve a köztük sorjázó betonszörnyetegeket. Jóval kevesebb ez az idő, mint amennyi alatt elég a kárminrúzstól elszínesedett filterű női cigaretta. Leginkább valami gyors testi funkció lejátszódásával lenne összemérhető az időtartam, mint például egy kilövellés, annak a végtelen boldogságával és egyben a tragikus gyorsaságával.

Néhány pillanat alatt átéltem a teljes életemet. Nem akként, mint aki végignézi a legújabb zenei klippet, nem is olyan módon, ahogyan azt a filmet látjuk, amelyben minden ötvenedik vagy századik filmkocka maradt csupán meg. Aki belül van az eseményeken, az előtt nem érzékszervi tapasztalatként jelenik meg addigi élete az első, egészen apró emlékétől az utolsóig, ama végsőig, amelynek már folytatása nem lehet, talán még annyi sem, mint a pont, amelyet a befejezett mondat végére illeszt az ember, hanem olyasmiként, amelyet egész testi valóságával él át. Ráadásul ismételten. Számomra kiderült, hogy két életem van: az egyik, amelynek a végén az állt, amelyben a barakkok között állva makkoló malacok dörgölődnek a lábamhoz, s amelyben felrémlik néhány magazin izgága, sebészkéssel megformált alakú sztárja és egy fél doboznyi, egymás után meggyújtott cigaretta. A másikban csupa olyasmi van, amely nem fért bele az elsőbe, mondjuk, amilyen a rossz előérzet oka, a száraz teafű előtti teanövény sorsa a magról kikeléstől az idős cserje levelének leszüreteléséig egy tavaszi hajnalon. Akadt ugyanis nő, akivel valamikor kamaszként ismerkedtem meg, aki a rákövetkező teljes életemet betöltötte. Hiszen megismerkedésünk után hamarosan beköltözött abba az albérletbe, ahol éltem, akit aztán idővel, talán mert nem nyújtott többé elég izgalmat a karjaim között, feleségül vettem, s megérkeztek az újabb történetek, a váradóság idejével, a gyerekek nevelésével, a munkahelyek váltakozásával, a tisztes szegénység napjaival és éveivel, a szüntelen garasoskodással, hétköznapokkal, és ezek az izgalmak feledtették a hiányzó egyéb izgalmakat. Ebben az új életben, amely röpke ideig tartott, miközben mindent kiteljesedettnek és tökéletesen éreztem benne, akadt egy kertes ház is, amelyből aztán elmentek a kamaszgyerek, és kiderült, hogy a feleségem még nincs negyven éves és én éppen negyven. De már nem nézünk bele egymás tányérjába, hogy merjünk-e az aljára még levest: s ha beszélünk egymással, csak a pletykalapokról. Újabb közömbös hónapok után azon vettem észre magamat, hogy egyedül maradtam a házba, s körém halmozódnak az elmosatlan edények, kimosatlan alsógatyák. Körbenőtte az oly féltve megépített házacskánkat a bozót és a gaz.

Majd eszembe jutott, s érdekes, hogy nem az egyik, s nem a másik életemben, hanem egyszerre mindkettőben, hogy ez a nő, akit szilikon mellű folkdívaként észlelek, kizárólag a füstnek köszönheti a létét. Nem egyéb ő egyetlen ember-alakú luknál, amelynek a kontúrját kizárólag a köré fújt füst révén vehetem ki. S utána közvetlenül az tudatosodott bennem, ahogy lépésről lépésre jött felém az asszony, miként a lehetőség, amelyet saját magamnak adtam, beteljesedett, hogy nem másvalaki, hanem a feleségem érkezett vissza.